1877. november 22., Érmindszent. Ez volt az időpont és a hely, amikor s ahol régmúlt korunk egyik legnagyobb költője világrajött. Ady Endre 142 évvel ezelőtt született, élete során rengeteg témát foglalt sorokba. A mai napi úgy emlegetik, hogy őt vagy imádni, vagy utálni lehet, köztes állapot nincs. Ebben nem tudtam sosem egyezni, hiszen miért ne volna lehetséges, hogy egy adott egyén, csupán egyetlen művét szeresse, ha abban leli örömét. Nem életbevágó egy költő egész munkásságát szeretni ahhoz, hogy valamikor, valaki, valamilyen módon, aki korábban nem szerette azt a stílust, amivel írt – bele ne tudna szeretni egyetlen sorába akár. Ady különleges verseket hozott létre, mélységeket ábrázolt, az élet éppúgy helyet kapott költészetében, mint az elmúlás és a halál. Éppolyan mesés szerelmes verseket vetett papírra, mint amilyen érzéssel teli csalódásokat tudott szócsokorba önteni.
Már kiskorában feltűnt, hogy mennyire kiüt a tömegből, hiszen mindkét kezén hat ujja volt, viszont mivel csont nem volt ezekben a plusz ujjakban, így a bába elkötötte azokat, majd idővel leszáradtak. Másként gondolkodott a világról, s méginkább különböző módon a szerelemről, a hazáról és a halálról is. Önmagával kapcsolatban azt érezte, hogy írásán keresztül olyasvalamit közvetíthet az emberiség felé, amit lényegében senki más. Tartalmaiban pontosan ezért találhatóak néha rejtett gondolatok is. Mindezeken felül imádta az életet, kereste a mindennapok értelmét és egész lényével próbált bekúszni sorai közé, ami úgy vélem, tökéletesen sikerült is neki. Jellegzetes jelzőivel, fogalmazásával és képi világával olyan életművet hozott létre, ami személyem szerint utánozhatatlan. A költőóriást betegség vitte el, 1919. január 27-én, 41 éves korában. Cikkünkben rá emlékezünk néhány zseniális alkotásával.
Mert engem szeretsz
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
Tüzes seb vagyok
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
A fehér csönd
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Egy ócska konflisban
Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)
A halál rokona
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.
Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
A föld ébresztése
Nyujtózz meg és riadj föl,
Szegény, vonagló álmu gyermek:
Alvó, vén, emberes Föld.
Valami rontó csoda vert meg,
Valami álom-babona
S arcodon gyilkosan tepernek
Révületeknek katonái,
Rémületeknek gyilkát
Fájatni a szivedben s fájni.
Csak nyujtózz és riadj föl,
Homlokod hideg verejtékét
Töröld le néma-hökkenőn
S aztán szemeid nézve-nézzék
Az Istent s egyéb találásid,
En-szépséged s a boldog békék
Csodálatos és tarka útját
S ha majd emlékezned kell:
Ne emlékezz, mert vonaglásod
Csak álmaid hazudták.
Szakíts, feledj!
Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!…
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
– Isten veled!…
Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán…
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy’ rohantam e lehetetlen
Álom után!…
Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
– Isten veled!…
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!…
Az életem kertje
Amott az Ősznek
Kanyargós, ezer utú kertje,
Ázott levéllel bekeverte
A bércek mögül rohant szélvész.
És ott lebzselnek
Az Őszben százan és százan
Művész-búval vagy kackiásan,
Mintha az csak sétatér volna.
Járnak az Őszben,
Színeit butául isszák
Szemeik, a sohase tiszták,
Kik ingyen kivánnák az Őszt is.
Járnak, taposnak,
Hol valaha én jártam szebben,
Az én sok utú életemben
S nem foghatok korbácsot rájuk.
Élet közében,
Halom-közében a Multnak,
Hol szélvészek ordítva fújnak,
Az én kertem mások prédája.
Október napja
Rájuk már kacagva köszönt le,
De hogy itt egy élet ment tönkre,
Mit bánják a kedves turisták?
S járják a kertem
Ártatlanul a derék balgák,
Nem tudják vagy nem is akarják,
Hogy ez: az én Életem kertje.
A fotókat a www.pixabay.com oldalról használtuk fel, a kiemelt kép pedig Wikipédiáról származik.
