A hazugság lényege egyrészt, hogy aki kijelenti, tisztában van állításának hamisságával, másrészt szándékosságot feltételez. Óvodáskorban azonban a gyerekek még rendszeresen és kedvtelve kuszálják össze a mindennapi valóság és a mese szálait.
Túlzott elvárások
Az a gyermek csal és hazudik, aki fél a büntetéstől, az el nem fogadástól. Egy nagy terjedelmű vizsgálatsorozat kimutatta, hogy a gyermeki hazugságok 72,9 százaléka a bizalmatlanságból, a megfelelni akarásból, a – testi, lelki – büntetéstől való félelemből ered.
A gyermekkori hazugságok a túlzottan merev szabályokkal rendelkező családoknál jelentkeznek általában, ahol az elvárások rendszerint jóval meghaladják a gyerek reális képességeit. Az ilyen családokban élő gyerek, ha úgy érzi valami olyasmit követett el, ami szülei haragját kiválthatja, jobbnak látja nem vállalni tetteiért a felelősséget, hanem inkább letagadja, elhallgatja azokat. Ha ez a taktika egyszer beválik neki, újra és újra előveszi, alkalmazza, míg végül szokásává, jellemvonásává nem válik.
A különböző életkorok hazugságai
Három-hatéves kora körül sok gyerek még rendszeresen és kedvtelve kuszálja össze a mindennapi valóság és a mese szálait úgy, hogy olykor önmagát is beleszövi. Ezt a felnőttkori ábrándozáshoz hasonlíthatjuk, azzal a különbséggel, hogy míg az egészséges felnőtt pontosan tudja meddig tart a valóság, és honnan kezdődik az ábránd, addig az ebben az életkorban levő gyerekek számára ez még problémát jelent. Így történhet az meg, hogy vágyait, ábrándjait, fantáziáit megtörtént valóságként meséli el.
Ezeket nevezi a szakirodalom „fantáziahazugságoknak” (Ranschburg Jenő). Ezek tehát nem hazugságok, mert a gyerek nincs tisztában állítása és a tények közti ellentmondással, mi több, történeteit nemcsak velünk akarja elhitetni, hanem ő maga is hisz azok valóságtartalmában. Ilyenkor nem szabad a gyereket megaláznunk azzal, hogy hazudósnak neveznünk, vagy megbüntetnünk. Egyrészt, mert valóban nem hazudik, másrészt pedig, mert nem a hazugságról, hanem a fantáziálásról, a gondolkodásról szoktatjuk le, gyökerében elmetszve kreativitását.
A fantáziahazugságok másik formája főként a négy-hétévesekre jellemző, amikor a gyerek fantáziája segítségével barátot teremt magának. Ezek azok a láthatatlan fantáziabarátok, akik számára léteznek, és akik miatt akár toporzékolni is képes, ha az apja becsukva az ajtót, kicsukja őket. Ezek a gyermeki lelkiállapot és fantázia bizonyos mértékig természetes megnyilvánulásai, hiba volna durván helyreigazítani őket. A kis lényeket nekünk is tiszteletben kell tartanunk, és bele kell mennünk ebbe az igazi játékba, anélkül hogy a külső valóságról megfeledkeznénk. A gyerek sem feledkezik meg róluk. Ezek sem hazugságok.
Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy a gyerek általában két esetben kreál fantáziabarátot önmaga számára: egyrészt, ha kortárskapcsolatai kielégítetlenek, másrészt meg, ha önmagából hiányol bizonyos jellemvonásokat, tulajdonságokat. Ezekkel, a sajátjaival ellentétes vonásokkal ruházza fel kis barátját. Az egészséges, harmonikus fejlődés során viszont a gyerek eljut odáig, hogy jó és rossz tulajdonságait egyaránt sajátjainak ismerje el. Természetesen ez feltételezi, hogy érzi szülei szeretetét, elfogadását, azt, hogy képességeivel, hibával együtt önmagáért szeretik, elfogadják.
Ha még hat-hét-nyolc éves kora után is erőteljesen konfabulál a gyerek, arra már ajánlott odafigyelni. De még ilyenkor is előfordulhat, hogy a gyerek valóságként mesél el valamit, amit csak nagyon erősen elképzelt. Ez esetben sem kel durván helyretennünk, hanem jó, ha a gyermeki fantáziának kijáró érdeklődéssel meghallgatjuk, majd elmondjuk, hogy érdekesnek tartjuk, de úgy gondoljuk, hogy a dolog másképp is lehet. Ezáltal a gyermek mesevilágát sértetlenül hagyva a valóságot is felvillantjuk számára.
A fentiek azonban sajnos nem jelentik azt, hogy az óvodáskorú gyerekek nem képesek a hazugságra. Az éntudat teljes kialakulása után, azaz 3 éves kora tájékán válik a gyerek képessé a hazugságra, amit bizonyos körülmények között gyakorolhat is. Ezek a hazugságok általában túlzások formájában jelentkeznek. Azokban a helyzetekben, amikor a gyerek azt érzi, hogy a szülei elvárásai meghaladják képességeit, túloz, hogy a felnőttek figyelmét felkeltse és lekösse, elismerésüket, szeretetüket megszerezze.
Ha a gyerek otthon megtanulta, hogy túlzásokkal lehet elismerést szerezni, ezt kortársai körében is alkalmazni fogja. Ilyenkor meséli el társainak az elvált szülők gyereke, hogy hétvégén apukájával Afrikában voltak krokodilvadászaton.
Mit tegyünk, ha gyerekünket „hazugságon kapjuk”?
A gyerekkel szembeni elvárásaink legyenek reálisak, érezze szeretetünket, elfogadásunkat. Teremtsünk számára biztonságos családi környezetet, ahol nyíltan kimondhatja érzéseit, gondolatait, és ahol ezekkel együtt, önmagáért szeretjük.
Az óvodáskorú gyermek társainak szóló túlzó hazugságai esetében, mindenféle bűntudatkeltés, és büntetés nélkül „csupán” arra kérjük a gyereket, hogy mesélje el társainak az igazságot.
Ha a gyereket leleplezzük, ha rátámadunk, hogy: „Hazudsz”, ha újra és újra elismételtetjük vele szavait, ha gyanúsítgatjuk – már áll a harc közöttünk és a gyerek rendszeresen hazudni fog. A bűntudat megerősítése van a legrombolóbb hatással a gyerekre. Ehelyett erősítsük önbizalmát, mondjuk el neki, hogy mi tudjuk, hogy becsületes, és biztassuk őszinteségre, igazmondásra.
És végezetül ne feledjük, hogy mi, szülők vagyunk gyerekeink számára a legfontosabb példaképek. Viselkedésünk, magatartásunk nagyban meghatározza a későbbi személyiségvonásaikat.
Ha azt nézzük, hogy felnőtt világunk mennyire telítve van hazugsággal, félig kimondott vagy ki sem mondott, csak elgondolt vagy átérzett dolgokkal – inkább meglepődünk azon, hogy még mindig mennyire őszinték a gyerekek, ha hagyjuk őket őszintének lenni.
Csősz Réka pszichológus | Kérdezz-felelek>>
Kedves Réka!!!
Én egy olyan problémával fordulok önhöz,hogy a nagyobbik lányom folyton hazudik és nem tudok mit kezdeni vele és az ön tanácsára lenne szükségem!
Röviden beavatom önt a családi életünkbe mert ez azt hiszem,hogy közre játszik ez is a sok hazugságba”tudni kell,hogy én egy elvált két gyerekes anyuka vagyok aki egyedül neveli a két lányát az egyik 9 éves és a másik 7 éves.Amikor mi elváltunk a volt férjemtől a nagyobbik lányomat elvették tőlem és az apuka meg a nagyi nevelték és nem engedték,hogy 3 év alatt láthassam őt sajnálatos módon.Azt tudom,hogy minden hazugságot elmondtak neki,hogy miért nem találkozhatunk meg,hogy én hagytam el őt ezért gondolom,hogy ez is közre játszik,hogy folyamatosan hazudik nekem.Január közepén kaptam meg a nagyobbik lányomat azóta velem van és nem szeretném elvesziteni újra mert nem élném túl.
Nagyon szépen kérem önt,hogy mondjon véleményt mit tudjak csinálni ezzel a helyzettel.
Köszönettel Melánia.
Kedves Réka!
Ha már a gondolatmenetét és a szöveg jó részét szinte szó szerint Vekerdytől emelte át (Kicsikről nagyoknak 2.), legalább a forrást megjelölhette volna.
Kedves Anna!
Nem jelöltem meg Vekerdyt, hisz sem a gondolatmenetem, sem a szövegem nem az Ő könyvére, könyveire támaszkodik. Ha figyelmesen olvassa a cikket, felfedezheti a fő szakmai irányvonalamat mutató szaktekintély nevét.
Amennyiben más szakemberektől további könyveket elolvas, valószínűleg az az érzése támad, hogy épp onnan származik a szöveg. Miért? Mert nagyon nehéz gyereknevelés témában „feltalálni a spanyolviaszt”, mivel véleményem szerint nagy részét már felfedezték. Aki pedig erre hivatott, az nagy valószínűséggel nem ilyen formában, illetve nem ilyen helyen teszi meg azt.
Amit én fontosnak tartok, és jelen esetben tenni próbálok, hogy minél szélesebb tömegekhez megpróbáljam eljuttatni, minél közérthetőbb, gyakorlatiasabb, valamint a mindennapokra alkalmazott formában a különböző szaktekintélyek, saját szemüvegemen átszűrt véleményét.
Maradok tisztelettel,
Csősz Réka
Minden csak felfogás kérdése. Amelyik viselkedés az egyik szülő számára megfelelő a gyerek részéről, az a másik szülőnél fatális hibának számít. El kellene végre fogadni azt, hogy ahány ember annyi féle, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem él minden család ugyanazon értékrendek szerint, és nem kidumálni, megvetni, lenézni kellene másokat azért, hogy „jaj, úristen, miért hisztizik az a gyerek ennyire a közértben?”, meg az olyan dumák, „hogyha az én gyerekem lenne, akkor….!” hanem el kellene fogadni minden embert a gyerekeivel együtt olyannak, amilyen és hagyni mindenkit élni úgy, ahogy az akar és csak a rendbontókat, és a törvénysértőket fenyíteni és büntetni.
…azért azt remélem a két korábbi hozzászóló is elismeri, hogy itthon azért elég maradi a hozzáállás a tekintetben is, hogy butának, ostobának, rossznak stb. bélyegzik egyes szülők a gyermekeiket, pusztán azért, mert olyasmit tesznek, ami a felnőttnek nem felel meg. Eszükbe sem jut jó példával előállni, csupán megalázni tudnak. Emiatt mégis csak kell ez a cikk – bár az általam ismert példákon ez sem segít: nem olvasnak internetet.
Teljesen egyetértek. Magyarországon még mindig nagyon maradi hiedelmek vannak, de nemcsak a gyermekek fantáziavilágával kapcsolatban, hanem az etetéssel és a neveltetéssel kapcsolatban is.
Kedves Réka és mindenki,
szerintem eléggé veszélyes összemosni a hazugságot és a kicsik fantáziavilágát (akár úgy, hogy egy cikkben szólunk róluk). Úgy látom, itthon még nagyon élnek a régi negatív hiedelmek, melyek szerint probléma a kiindulópontja annak, ha egy gyermeknek képzeletbeli barátai vannak. Nem hiszem, hogy ezzel kellene riogatni az anyukákat. A képzeletbeli barátok nagyon hasznosak lehetnek egy kisgyerek lelki életében! Bővebben itt írtam erről: http://www.okosbaba.hu/erzelmi-fejlodes/erzelmek-biztonsag-lelki-fejlodes/160-kepzeletbeli-baratok
Kedves Annamari!
Nagyon sajnálom, hogy csak most, majd két hónapos késéssel reagálhatok a hozzászólására, de úgy érzem most is itt van a helye.
Cikkem megírásával célom, amit véleményem szerint sikerült is elérnem, egyáltalán nem a gyermeki fantázia és a hazugság összemosása volt, sőt! Viszont ahhoz, hogy két dolgot, jelenséget, esetleg éppen mentális, vagy lelki folyamatot össze tudjunk hasonlítani, egymás mellé kell őket helyezni. Ez esetben is ez történt, ismétlem, véleményem szerint világosan felhívva a figyelmet a két jelenség közti hatalmas különbségre.
A fantáziabarátokat illetően, cikkét elolvasva sem jutottam jelentősen eltérő véleményre. Úgy gondolom, nagyrészt ugyanarról írunk, jóllehet más szavakkal. Ami pedig a gyerek számára esetleg elfogadhatatlan tulajdonságok fantáziabarátba való exponálását, vagy azok önmagába való integrálásának hasznosságát illeti, különösen egy bizonyos életkor után (ami, véleményem szerint semmiképp sem a kamaszkor), az utóbbi mellett teszem le voksomat.
További jó munkát kívánva üdvözlöm!
Csősz Réka