Szülők adományoztak könyvet a megyei könyvtáraknak

Két gyermekes édesanyaként olvastam Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában – Katarzis vagy krízis? c. könyvét. Úgy éreztem, rólam és nekem szól. Milyen jó lenne, ha minél több ember kezébe eljutna. – fogalmazódott meg bennem. Mikor egy internetes levelezőlistán felmerült, hogy adományozzunk a könyvből könyvtáraknak, örömmel csatlakoztam.

Egyik kismama társunk szervezésében, a szülők összefogásából összegyűlt annyi könyv, amit ez a kismama és a férje (L. Márta és a férje, Turcsányi Péter) az összes megyei könyvtárba eljuttatott és több főiskolai, egyetemi könyvtárba (2 példányban). – tudjuk meg Kernné Mihácsi Melindától, az adományozásban részt vevő egyik szülőtől.
Valószínű könnyebb lett volna feldolgoznom első szülésélményemet, ha előtte, vagy közvetlenül utána kezembe foghattam volna a könyvet. – folytatja Melinda. – Megerősített abban, hogy útkeresésem jó irányba haladt. Ezért éreztem úgy, hogy jó lenne, ha minél több emberhez –  szülészek, szülésznők, védőnők, orvosok, várandósok, kismamák, kispapák, nagyszülők…. – eljutna.

Az anyák gyakran nem depressziót, hanem aggodalmat, szorongást éreznek
„A kutatások azt mutatják, hogy minden húsz kismamából egynél úgynevezett ‘poszt-traumás stressz szindrómát’ diagnosztizálnak a szülés után. Rajtuk kívül más anyák is szenvednek, de úgy érzik, hogy az orvosok nem tudnának segíteni, ezért nem is beszélnek a dologról nekik.”  (1. fejezet )

Dominika kórházban született. – meséli Melinda. – Szülésfelkészítésen vettem részt, készültem, szülési tervet írtam, fogadott orvossal és szülésznővel vártam a szülést. Mégis bekerültem a gépezetbe és bedarált. Öt dolognak  semmiképpen sem szabadott volna megtörténni, ha felnőtt emberként kezelnek, és nem pedig egy tárgyként. A legdurvább az volt, amikor a szülésre alig beeső orvos a gyorsan jövő baba ellenére, akinek már a feje is kinn volt (a gátmetszést alig tudta elvégezni, már megszületett a fej), beletenyerelt a hasamba. Fuldokolva, csapkodva tiltakoztam, amikor újabb nyomással kinyomta belőlem. Nem hagyta, hogy megszüljem. Utána kiszabta a méhlepényt. Gyors műtéttel tudták csak elállítani az erős vérzést. (Egyedül szülésznőm volt az, aki minden pillanatban segített túllendülni a nehézségeken, férjemet lebénította a környezet.)
A kórház, majd az első két hónap a  túlélésről szólt. Először csak az motoszkált az agyamban, miért nem engedte, hogy megszüljem a kislányomat. Mikor azt hittem, hogy végre jobban vagyok, kipihenhetem magamat, akkor törtek rám az emlékképek. Éjszakákon keresztül nem láttam mást. Ha nem a lányomra koncentráltam, nem láttam mást. Csak pörgött előttem, hol az egyik hol a másik jelenet. Családtagjaim csak ennyit mondtak: Ne foglalkozzak vele! Már megint ezzel jössz? Gondolj másra!
Ó, ha tudták volna! Ó ha, tudtam volna! Ó ha lett volna egy olyan szakember, aki tud segíteni.

Tudtam, ez nem depresszió. Úgy éreztem, keresztülmentek rajtam. (A könyv megerőszakolás élményéhez hasonlítja. Joggal.) Lassan körvonalazódott, ez a megrázkódtatástól van, és keresem, miért történt, keresem, a megoldást, hogy ha másodikat szeretnénk, ne történjen meg, más anyák pedig elkerülhessék, akiknek el tudom mesélni.  Ki kellett írnom magamból, el kellett mondanom mindenkinek, akinek csak lehetett. Szerencsére találtam helyeket itthon és az interneten, ahol meghallgattak, és jött néhány segítő hang is.

Azt hittem sikerült túltennem magamat a sebeken, amikor második gyermekem megfogant. Ahogy biztos lett, hogy babát várok, újra intenzíven rám törtek az emlékek. Kerestem a gyógyulást, szülésélmény feldolgozáson vettem részt, kineziológushoz jártam. Próbáltam felfegyverezni magamat…. Ő otthon született, de a megakadások ott voltak mindegyik pontnál, ahol az első szülésemnél beavatkoztak, vagy valamit mondtak. (Visszaemlékezve lehet ezeket jól és tisztán felismerni.)

Emberként kezelni és embernek maradni

Miben segített volna, ha előbb olvasom a könyvet? Megfogalmazta, amit éreztem, szavakba öntötte, amit nem tudtam kimondani. Családom valószínű megértőbb lett volna, útmutatásai szerint még segítséget is tudtak volna nyújtani nekem. Már korán olyan szakemberhez fordulok, aki tudja kezelni a ‘poszt-traumás stressz szindrómát’. Második kislányomnak nem kellett volna velem együtt szenvednie éjszakákon keresztül amikor vártam őt.

A könyvben olvashatunk arról, hogy egy nehéz szülésnek sem szabadna traumatikus élményként megmaradnia. Ez csak a nőt körülvevőkön múlik, legfőképpen a szülésznőkön és az orvosokon, de bárki ott lévő személy is közreműködhet benne. Leírja, hogyan viszonyuljanak az egyes személyek a kismamához: Emberként kezelni és embernek maradni. Megtudhatjuk, hogyan kell a traumát megelőzni és gyógyítani. (családtagok, védőnők, pszichológusok). Alternatívákat ajánl, ha beavatkozás szükséges.

Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában (Katarzis vagy krízis?) a szülői összefogásnak köszönhetően mára majdnem minden megyei könyvtárban két példány, és több főiskolai, egyetemi könyvtárban is elérhető.