A meseolvasás szerves része a legtöbb gyerek életének. Nemcsak az értelmi intelligenciájukat fejleszti, hanem érzelmeikre és képzelővilágukra is jócskán hatással vannak a mesék. Hogy éppen könyvből vagy internetről vagy önnön kútfejből mesélünk a csemetének az már-már mindegy. A lényeg, hogy lehetőséget kapjanak arra, hogy saját gondolataik szerint építsenek fel világokat. Ebben a cikkben bemutatunk nektek egy meseírót és a cikk végén olvashattok tőle meséket, óvodás korosztály számára.
A gyermekvers és meseíró, akiről szó van pedig nem más, mint Skolik Ágnes. Zala megyében él egy kisebb faluban, 57 éves, van három gyönyörű gyermeke és egy unokája, így nemcsak édesanya, de boldog nagymama is.
Elmondása szerint egészen kicsiny korára nyúlik vissza a mesék és versek iránti szeretete. Már gyermekkorában is szívesen hallgatta őket, később olvasási készségének elsajátítása után pedig rengeteget olvasott. Amint először betöltötte az édesanya szerepét újra előbukkantak a polcokról a mesekönyvek, ekkor még csupán felolvasás szintjén. 40 éves korában azonban tollat ragadott és írni is elkezdett.
Témákat leggyakrabban a természetből, az állatvilágból, növényekből merít, ezt ötvözi csodás elemekkel. Az ihletet pedig önnön tapasztalataiból meríti, melyek gyerekkori emlékek megvalósulásai a régi falusi élet ihletése által, vagy felnőttkori történéseket fogalmaz meg mesevilágba illő környezettel.
„A mesék egy része tanmese, amiből a gyerekek tanulhatnak az őket körülvevő környezetről. Néhány mesém az emberekről, a barátságról, az emberi kapcsolatokról szól, és vannak régies kifejezésekkel tűzdelt, népmesére hasonlító írásaim is.” – írja Ágnes.
Magánkiadásban eddig négy könyve jelent meg:
- az Első verseskönyvem című verseskötet a legkisebb korosztálynak szól, színes oldalakon, rövidke versekkel
- a Csibemese című könyve óvodás korosztálynak íródott, mesék és versek egyaránt találhatóak benne, csodálatos illusztrációk kíséretében
- A csodatermő fa (2015) meséskönyvét óvodás korosztálytól 10 éves korig ajánlja
- Az Olasz vacsora pedig egy novelláskötete, amelyben könnyed, jó hangulatú írásokat fogalmaz meg
Ezeket a köteteket könyvesboltokban nem lehet beszerezni, de a [email protected] email címen meg lehet rendelni őket, illetve a www.skolikagnes.hu oldalon betekintést nyerhetünk a történetekbe.
Sőt! A csodatermő fa című könyve hamarosan új, bővített kiadásban jelenik meg.
Addig viszont olvassunk néhány kedves, egész kicsi korosztálynak való gyermek mesét Ágnestől:
Cirmi és a köd
Hűvös őszi reggel volt. Cirmi az anyukájával és a testvéreivel a kályha melletti kosárkában szundított. A mami mellett jó meleg volt, sötét is volt még, ezért Cirminek nem akaródzott felébredni. Egyszer aztán mégiscsak kinyitotta picit a szemét, ami azon nyomban hatalmasra nyílt, ahogy a kiscica az ablak felé fordult, és kinézett rajta. Az ablakon át az udvart nem lehetett látni, csak nagy fehérséget!
– Hát ez meg mi lehet? – kérdezte magától a kiscica – talán kiömlött a tejecske valahol? Hm, az jó, mert akkor sokat lehet lefetyelni belőle! – gondolta mosolyogva, és felébresztette a mamáját.
– Mami, Mami ébredj, nézd mi történt! Az udvaron kiömlött egy csomó tejecske, menjünk ki, és lefetyeljük fel!
A cicamama először nem is értette, mit beszél a kicsiny kölyke, aztán kinézett az ablakon. Valóban nem lehetett odakint látni semmit, mert az udvar hatalmas ködbe borult.
– Jaj, cicám, az ott nem tejecske, hanem köd! Ilyet csak ősszel látunk, és mivel te még kiscica vagy, nem láthattál még ködöt. A köd akkor keletkezik, amikor a föld meleg, a levegő hideg, és a levegőben apró vízcseppek keletkeznek. A sok-sok apró vízcseppecskéből felhő lesz, ami fehérré varázsolja a tájat.
– Értem Mami, akkor ez nem is tej, hanem felhő. Amiből nem lehet lefetyelni – mondta szomorúan Cirmi. A szomorúság hamar elillant, felcsillant a szeme, és ébresztgetni kezdte a testvéreit:
– Lizi, Mici, Marci, ébredjetek! Nézzétek, mekkora köd van odakint! –
A kiscicák kinyitották a szemüket és csodálkozva néztek ki az ablakon, ahol semmit nem láttak a ködtől. Ekkor Cirmi elmagyarázta nekik, amit az anyukájától tanult a köd keletkezéséről.
SZÉLES VÁLASZTÉKÚ TERMÉKEINKET IDE KATTINTVA NÉZHETITEK MEG
Skolik Ágnes: Repülő kislibák
Liba mama a baromfiudvar mellett, egy kis házikóban lakott. Itt volt a fészke, a fészekben pedig négy pici tollgombolyag pihegett. A kislibák ma reggel bújtak ki a tojásból, fáradtak, gyengék voltak még. Liba mama óvatosan helyezkedett a fészekben, nehogy rátaposson valamelyik kislibára. Később, amikor már melegen sütött a nap, így szólt kicsinyeihez:
– Gyertek libuskáim, megmutatom nektek a világot! – Azzal kilépett az ólból, és megvárta, amíg a kislibák is kibukdácsolnak a fészekből, majd libasorban lépegetve, elindultak a baromfiudvar felé. A baromfiudvar lakói kíváncsian méregették a kis tollas jószágokat, akik szaporán igyekeztek a mamájuk után. Kicsit féltek a hatalmasra nőtt libáktól, és a kakasoktól, tyúkoktól is. Egy rövid séta után visszamentek a kis házikóba, ettek-ittak, majd visszabújtak a fészekbe. Liba mama is felült a fészekbe, és így gágogott:
– Aludjatok gyorsan, mert holnap fárasztó napunk lesz. Elmegyünk a tóhoz! – Másnap reggel a kislibák izgatottan várták, hogy induljanak a kirándulásra. Reggeli után el is indultak, és nem is kellett sokat gyalogolni, mert a tavacska a baromfiudvar mögött volt. A tó partjára érve Liba mama így szólt a kislibákhoz:
– A libák nem csak sétálgatni tudnak, hanem úszni is. Megmutatom, hogyan kell, csináljátok utánam! Ezzel besétált a vízbe, lépett egyet-kettőt, majd ahol már mélyebb volt a víz, kalimpálni kezdett a lábaival, és lassan beljebb úszott a tóba. Aztán megállt, visszafordult, és hívogatni kezdte a kicsinyeit:
– Gyertek, gyertek libuskák, kövessétek a mamát! –
Három kisliba egymás után besétált a tóba, és úszni kezdtek a mamájuk felé. A negyedik libuskának viszont nem akaródzott utánuk menni. Belelépett a vízbe, de rögtön vissza is húzta a lábát.
– Ez a valami hideg. Nem szeretem – gondolta magában.
– Márton ne félj, gyere te is, lépj bele a vízbe, ahogy a testvéreid! – szólt Liba mama. Márton újra belenyújtotta lábacskáját a vízbe.
– Még mindig hideg. Nem szeretem – gondolta szomorúan, és nézte, ahogy a testvére vidáman lubickoltak a vízben. Harmadjára is próbálkozott. Előbb a jobb, aztán a bal lábával lépett a vízbe.
– Gyere Márton, ne félj! – hívogatták ekkor már a testvérei is. Egyet lépett befelé, aztán még egyet, és még egyet.
– Jaj! Itt már mély a víz, és nem ér le a lába!
– Ki akarok menni! Vissza akarok menni a partra! – kiabálta, és közben kapálózott a lábával. Minél inkább kapálózott, annál inkább nem ért le a lába, és egyszer csak azt vette észre, hogy úszik! Úgy, mint a testvérei, és úgy, mint a mamája! Ettől nagyon boldog lett, még jobban kapálózott, és hamarosan oda is úszott a testvéreihez és a mamájához. Liba mama nagyon megdicsérte Mártont, és persze a testvéreit is, mert nagyon ügyesek voltak.
– Lassan ideje befejezni az úszkálást, és hazatotyogni – mondta, és úszni kezdett a part felé. A kislibák, ahogy a földön, a vízben is libasorban követték. A libacsalád ezentúl minden nap lement a tópartra, és úszkáltak, legeltek, játszadoztak a réten.
Egy napon, amikor a tópartra értek, különös madarakat láttak meg a vízben. Olyanok voltak, mint ők, de nem hófehérek, hanem szép szürke tolluk volt, és sokkal nagyobbak voltak, mint a Liba mama.
– Mami, ők milyen madarak? – kérdezte Márton kíváncsian.
– Ők vadludak – válaszolta a mamájuk – nem a baromfiudvarban laknak, mint mi, hanem a tó melletti nádasban, de ha nagyon hideg a tél, akkor elrepülnek Afrikába. Márton nem tudta, mit jelent, hogy tél, hideg, repülés és Afrika, de nem kérdezősködött tovább. Legelészett és kergette a rovarokat a réten. Egyszer csak nagy zajt hallott, és a tó felé nézett. A vadludak hangos gágogással felemelkedtek a tó vizéről, és elrepültek. Márton csodálattal nézte őket, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szállnak, és eltűnnek az erdő felett.
– Ó, de jó dolog lehet a repülés! Mami, ugye majd mi is megtanulunk repülni?
– Nem kicsim, a házi ludak sajnos nem tudnak repülni. Mi csak sétálgatni, szaladni, és úszni tudunk.
– Milyen kár, hogy nem vagyunk vadludak – gondolkodott el Márton.
Másnap, amikor kimentek a tóhoz, újra ott voltak a vadludak. Márton elbűvölve nézte őket, és várta, hogy vajon felszállnak-e? Nem is kellett sokat várnia, a hatalmas madarak hamarosan hangos gágogással szálltak fel a tó vizéről.
– Milyen szépen repülnek – mondta magában – megpróbálom, hátha mégis sikerül nekem is.
Azzal felmászott egy vakondtúrás tetejére, kiterjesztette apró szárnyait és elrugaszkodott. Sajnos azzal a lendülettel le is pottyant a fűbe. Még egyszer felmászott, még nagyobb lendületet vett, kitárta a szárnyait, de újra a vakondtúrás mellé esett.
– Az úszás is csak harmadikra sikerült, próbálkozzunk még egyszer – motyogta maga elé a kisliba. Újra megmászta a vakondtúrást, széttárta a szárnyait, és elrugaszkodott. Sajnos megint a földre pottyant, közel a vakondtúráshoz.
– Hát ez nem sikerül. Igaza volt a maminak, mi nem tudunk repülni – gondolta szomorúan.
A tó melletti nádas szélén négy vadliba figyelte, ahogy a Márton a repüléssel próbálkozik. Összedugták a fejüket, halkan beszéltek valamiről, majd odasétáltak Mártonhoz.
– Hallod-e te kisliba, láttuk, hogy próbálkoztál a repüléssel, de nem sikerült. Ha szeretnél repülni, felülhetsz valamelyikünk hátára, és elviszünk repülni. Mit szólsz hozzá, lenne kedved? – kérdezte az egyik vadliba.
– Márton előbb kicsit megijedt a libáktól, aztán csodálkozott, utána pedig felcsillanó szemekkel válaszolt:
– Igen, lenne kedvem, nagyon örülnék neki! – mondta illedelmesen, majd elgondolkodott – Jöhetnének esetleg a testvérkéim is repülni? – kérdezte bátortalanul.
– Hát persze hogy jöhetnek – gágogtak a vadludak – Gyertek, gyorsan másszatok fel a hátunkra. A kislibák, akik eddig a fűben ülve figyelték az eseményeket, odaszaladtak a vadludakhoz, és felmásztak a hatalmas madarak hátára.
A négy vadliba ekkor egymás mellé állt, majd a legidősebb liba vezényszavára a levegőbe emelkedtek. Lassan repültek, és nem is szálltak magasra, nehogy megijedjenek a kislibák. Ó nekik eszük ágában sem volt megijedni, vidáman tekingettek jobbra-balra, majd hangos gágogásba kezdtek:
– Mami, mami nézd, repülünk! Mami, repülni csuda jó! Mami, jövünk vissza hamarosan! – így kiabáltak le a mamájuknak, aki büszkén nézte, milyen ügyesek és bátrak a kislibái.
Fogunk még hozni Ágnestől mesét nektek, addig is, amennyiben fel szeretnétek venni vele a kapcsolatot ezt Facebook-on tudjátok megtenni IDE KATTINTVA, további betekintést pedig IDE KATTINTVA kaphattok, illetve könyvet rendelni, további kérdéseket feltenni az email címén keresztül tudtok: [email protected]
Továbbá Ágnesnek van egy üzenete a számotokra: „A könyvekbe készült mesék mellett szoktam írni személyre szóló meséket. Kórházban fekvő beteg gyereknek, az óvó néni születésnapjára, vagy a nagymama kiállítás megnyitójára. Szeretek így írni, szeretem a kihívásokat, és örülök, amikor a személyre szóló mesék, versek örömet okoznak a gyerekeknek, felnőtteknek.”
