Túl sokat várunk a párkapcsolatunktól?

hirdetésLevilla Pöttöm Tanoda

Tekinthetjük ideálnak, hogy párunk legyen az a személy életünkben, aki valamennyi testi-lelki-szellemi szükségletünket kielégíti. A nagy ő legyen szép és okos, erős és gyengéd, ellenállhatatlan alfa hím és született demokrata, megbízható családfenntartó és anyaszívű apa, tüzes szerető és bölcs jóbarát. De nem ró mindez rettenetesen nagy terhet egyetlen  személyre? És hogy ha rá is lelünk álmaink hercegére, akkor elképzelhető, hogy ő mindezt folyamatosan, fennakadás nélkül évtizedeken át nyújtani is tudja majd?

Nagy a külső-belső nyomás, hogy folyamatosan párkapcsolatban éljünk. Markáns emlékként él még bennem, hogy válásom után boldog-boldogtalan arról faggatott, hogy ki az új pasi az életemben, és hogy mikor megyek már végre újra férjhez. Azt pedig egyenesen megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy nő létemre nem “melegváltással” mondtam búcsút házasságomnak. Egy idő után zavaróvá vált számomra ez az elvárás, mely óhatatlanul azt az érzést keltette bennem, hogy velem valami nincsen rendben, ha néhány hónapon belül nem tudok felmutatni egy újabb férjet, de legalábbis egy állandó – lehetőleg bentlakásos – kedvest.

Az emberek, különösen a nők gyakran rendkívüli kényszert éreznek, hogy társat találjanak. Lehetséges, hogy többek közt azért is kap léket oly sok házasság, mert a párok gyakran azért házasodnak, költöznek össze mert úgy érzik, hogy így kell élniük, nem pedig feltétlenül azért, mert nagyon szeretik egymást. A közgondolkodás pedig úgy tartja, hogy az önálló, egyedülálló, gyakran szinglinek aposztrofált életforma egyenlő a szeretet, az intimitás, az emberi boldogsághoz nélkülözhetetlen érzelmi kötődés hiányával. Ez abból az előfeltevésből következik, hogy a párkapcsolati, a romantikus szerelem, az ebből fakadó érzelmi-szexuális intimitás az egyetlen “igazi” szeretet. Ha ebben nincsen részünk, akkor életünk nem lehet teljes. És ha életünk ilyen módon nem teljes, akkor ezt a hiányt mielőbb pótolni kell, nehogy egyedül, azaz szeretet nélkül maradjunk.

És valóban fennáll a kockázata, hogy egyedül maradunk.  Különösen a modern nagyvárosi környezetben igen elszigetelten élünk egymástól. Egy rövidebb időszaktól – tanulás, pályakezdés – eltekintve zömmel önálló otthonra törekszünk, ahol óhatatlanul egyedül, elszigetelve találjuk magunkat, ha nincsen velünk egy fedél alatt élő társunk. A hagyományos, többgenerációs, az egymással együtt-, vagy egymáshoz közel élő családok széthullása nyomán létrejött magcsaládok szinte hermetikusan zárt, egymástól teljesen elszigetelt életviteli egységek. A magcsaládban élő pár tagjai közös életükben – munka, háztartás, párkapcsolat, gyereknevelés – szinte kizárólag egymásra vannak utalva. Ez az óriási egymásrautaltság, az ebből óhatatlanul fakadó praktikus és érzelmi szükségletek és elvárások folyamatosan óriási, emberfeletti nyomást alatt tartják a pár tagjait.

Infinety hirdetés

Ezt az egymásba zárt életformát csak tovább erősíti az, hogy a korábbi baráti, kisközösségi kötődések is megrendültek. Manapság sokkal mobilabb az életünk: ma itt, holnap ott, holnapután külföldön. A munka világában is a váltás, az állandó mozgás és egy frenetikus tempó vált uralkodóvá. Társas összejöveteleink is inkább szakmaiak mint emberiek mostanság: networking, szakmai fórumok, koktélpartik, üzleti események, képzések töltik ki egyre inkább a munkaidő utáni és az ágyba rogyás közti néhány órát.

Számtalan érdekes, izgalmas, pörgő események kavalkádja váltotta fel tehát a korábbi bensőségesebb, gyakran magánlakásokon rendezett kifejezetten személyes, egymásra figyelő típusú összejöveteleket. Az újfajta, javarészt személytelen társasági élet azonban érzelmileg nem táplál, nem nyújtja azt a fajta érzelmi töltekezést, amely a korábbi meghitt társasági, baráti, rokonsági kötődések sajátja volt.

Mindezek okán a párkapcsolat egészségtelenül nagy érzelmi teher alatt roskadozik. A párkapcsolatra maradt, hogy kielégítse mindazt az érzelmi kötődési szükségletet, amelyet korábban több helyről „szerezhettünk be”. És nemcsak az érzelmi teher lett nagyobb a párkapcsolaton, de óriási a nyomás is, hogy egyáltalán legyen párkapcsolatunk. Amikor az emberek – nők és férfiak egyaránt – még kisebb közösségekben éltek, adott volt az érzelmi kötődések, a meghitt egyéni és kisközösségi együttlétek  sokszínű lehetősége. A nukleáris család megjelenése előtti korokban egy „szingli” nő vagy férfi nem volt „magányos”, és nem volt híján meghitt emberi szeretetnek, hiszen számos lehetősége volt rá, hogy érzelmi, kötődési szükségleteit (pl. testvérszeretet, más közösségbéli felnőttek és gyerekek szeretete, az igazi testi-lelki baráti szeretet, a megsegített emberek szeretete, a vallási, spirituális közösségi kötődés, stb.) kielégíthesse. Az érintés, az ölelés, az összbújás vagy akár az együttalvás nem szükségszerűen párkapcsolati kiváltság!

Az alapkérdés tehát nem az, hogy jó dolog-e ha egy nő  szingli-e avagy sem. A kérdés az,  hogy a ma embere – nők és férfiak egyaránt – hogyan navigáljon szép új, érzelmileg elidegenedett világunkban. Egy olyan világban, amelyben a párkapcsolat maradt a mély érzelmi kötődés tán utolsó – meglehetősen ingatag – védőbástyája.

Béres Zsuzsa

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

Újságíró, író, kommunikációs szakember vagyok. Szívügyem női sorsok, női történetek felkutatása, ábrázolása, a női generációkon átívelő szolidaritás, nyomot hagyni a következő generációink útkereséséhez! Korábban hat évig az ELLE Magazin szerzőjeként, majd főmunkatársaként kaptam remek lehetőséget minderre. Jelenleg családi memoárt írok, könyvírói pályámat építem.
Előző cikkNyári divat: a nőies, a laza és az élénk
Következő cikkSzabadság GYES után: változások 2011-ben

2 EDDIGI KÉRDÉSEK

Comments are closed.