Egyre több a szorongó gyermek. És a szorongó szülő is. Sajnos. Tény, hogy gyermekeink és mi magunk is több szinten vagyunk terheltek, és az elvárások növekedése csak fokozza a tüneteket. Mindannyiunknál. A megoldási javaslatokról csak az okok felismerése után érdemes beszélni. Jöjjön hát a nagy fa!
Tapasztalatom szerint ez kemény dió. Hiszen gyermekeinken látjuk meg elsősorban a szorongásos tüneteket, akikről tudjuk, hogy az esetek jelentős részében a mi saját érzelmi világunkat is tükrözik! Bár a tünetek némileg csökkennek, ha ők megkapják az ezek oldására irányuló (terápiás) élményeket (ettől első körben csak átalakulnak a tünetek náluk), bennünk még megmaradnak azok és a „robbanásveszély” csak elhalasztva van.
Az elején kezdve: el kell mondanom, hogy a szorongás tünete leggyakrabban az okos, érzelmi irányítású gyermekeknél jelenik meg tünetként. Ők azok, akik érzik, hogy készségeik, képességeik vagy érzelmeik területén valamilyen hiányosság van, és azt már nem tudják tovább kompenzálni.
A növekvő elvárásokkal arányosan nő a szorongás is, és gyakran előfordul, hogy több kísérő tünet is megjelenik. Amikor már fizikai szintű tünetek is megjelennek, akkor ez arra jelzés, hogy nemcsak neki van szüksége segítségre, hanem a családi életben, a hétköznapi életvitelben is jó lenne némi változtatás. Ilyenkor már érzelmi elbizonytalanodás, a szeretet elvesztésének félelme is megjelenik látensen. Itt következik be az a fázis a szülők életében, amikor „áldozatot” kell vállalniuk gyermekeik, a család érdekének életében – tulajdonképpen önmagukra, saját érzelmi igényeikre is figyelmet szánva. És ezzel egy időben megkezdődnek a „játszmák”, hogy a szülői szeretetet, figyelem akár nyomás, zsarolás hatására is biztosítva legyen. Ergo, egymást generálja a gyermeki és a szülői feszültség, mely mögött félelem, tehetetlenségérzet és érzelmi elbizonytalanodás van minden érintettben. Nő a szülőkben a feszültséggel együtt az elvárás is, különösen, amennyiben plusz vállalások, erőfeszítések (terápia) is vannak, és a sürgetés, türelmetlenség ismét csak a feszültségek növekedését eredményezi.
Segíteni ezen is csak komplexen lehet. Több oldalról megtámogatva a szorongó gyermeket és önmagunkat is. És az ezt megelőző lépés a legfontosabb: ELFOGADNI őt így is, és magunkat is!
Az elfogadás az első lépcsőfok a gyógyulás útján. Amíg ez nem történik meg (ha hárítás és bűnbakkeresés zajlik), nem lehet hatékonyan tovább lépni! Átmeneti könnyebbségek többféle terápia hatására érzékelhetőek és láthatóak lesznek, tartós gyógyuláshoz elszánt és következetes figyelemre van szüksége gyermekünknek (önmagára is, hiszen meg lehet és kell beszélni velük, hogy miről szólnak bizonytalanságaik, félelmeik) – és a saját érzelmi világunknak is.
Ha csak az aktuális helyzetből indulunk ki, hogy mi szülők elbizonytalanodunk ilyenkor abban, hogy mennyire helyes a nevelési elvünk, mennyire vagyunk jó szülők, mennyire értjük, érezzük gyermekeinket és az aktuális helyzet mennyire zavarja meg mindennapjainkat, párkapcsolatunkat, másik gyermekünkkel való kapcsolatunkat, esetleg a munkánkat, máris érthető az összefüggés.
Lássuk hát a megoldási javaslatokat:
Elfogadni gyermekünk aktuális érzelmi állapotát, és megpróbálni beszélni vele félelmeiről. Teljesítményét nem minősíteni, viselkedéséről jelzést adni: Nagyon szomorú vagyok, amikor ilyeneket csinálsz. Konkretizálni. A következményekre utalni.
Elfogadni saját zaklatottságunkat és tehetetlenségérzetünket.
Emlékeztetni magunkat arra, hogy gyermekünk és feltétel nélküli szeretet jár neki, ezzel segíthetünk leginkább neki.
Önvizsgálatot tartani, hogy mennyire a mi (munkahellyel, párkapcsolattal, anyagi helyzettel kapcsolatos) szorongásainkat tükrözi, vagyis beépíteni ezt a szűrőt a reakcióinkba.
Gyermekünkkel, a pedagógussal konzultálni, hogy történt-e valami olyan esemény, ami fokozhatja a tünetet.
Eldönteni, hogy a főzés, mosás, mosogatás és hasonlók a fontosabbak vagy a gyermekünk és önmagunk megnyugtatása.
Önmagunkat a lehetőségek szerint megnyugtatni és megszeretgetni, megbabusgatni gyermekünket, megosztani vele érzéseinket, félelmeinket.
Együttműködésre motiválni önmagunkat és gyermekünket a pozitív érzelmi állapotok elérése érdekében.
Tartósan gyakorolni a türelmet a kialakult helyzet megszűnése, önmagunk és gyermekünk érzelmi állapotának elfogadása irányába.
És mivel az élet zajlik, felkészülni a következő napra is türelemmel, hiszen a „gyógyulás” jeleként néha fokozódhatnak a tünetek. Ez spontán teszt a gyermekek részéről: vajon csak a „terápiás szakasz” része az aktívabb szülői figyelem, vagy egy új, tartós életforma vállalása.
Ha valaki esetleg úgy érzi, hogy ez kivitelezhetetlen, nem jól látja. NEHEZEN KIVITELEZHETŐ, ez tény. Ahogy életre szólóan nem megváltoztatható a tény, hogy szülők vagyunk, amíg élnek a gyermekeink és élünk mi is. Ez ugyanaz, csak pepitában.
No ehhez kívánok mindannyiunknak kitartást, türelmet és szeretetet!
Rösszer Julianna pszichopedagógus | Kérdezd szakértőnket>>
Képek: Freedigitalphotos.net
Tisztelt Szakértő!
7 és fél éves kisfiam szeptemberben kezdte az iskolát; nyugodt, kedves-mosolygós, de zárkózott kisfiú -elég érzékeny; mindene a foci. Második-harmadik héten volt 2-3 éjszakai felsírása (osztálytársak piszkálása után), de megnyugtatás után tovább aludt.
2,5 hete szinte minden éjjel felsír (11 és éjfél között), ül az ágyban nyitott szemmel, zokog, remeg, nagyon izzadt és ver a szíve; nehezen nyugszik meg, ellöki a kezem. Néha érthetetlenül beszél (valamikor 1-1 dolgot érteni: “betűk” “el kell készíteni” “apa le fog szidni” “passzolni akartam”) fel-felzokog újra, majd lefekszik és alszik reggelig (nem emlékszik másnap). Az iskolában minden rendben, a tanítőnők dícsérik (a “hónap tanulója” lett), de túl maximalista -az én szememnek tökéletes vonalakat kiradírozza és újraírja, többször, amíg ő nem látja tökéletesnek; órán, felméréskor nem szól, hogy egy betűt nem ismer (még nem is kéne), csak zokog (piszkáláskor is csak sír, nem jelzi senkinek, hogy bántották -oviban is így volt). Fociedzője is dícséri, mégis többször sír edzés előtt pár hete, de ha felvetjük, hogy ne edzen, hallani sem akar róla, megy és végigcsinálja (még ott is marad edzés után focizni a fiúkkal picit). Hazafelé duzzog az autóban és nem mondja el, mi baja (edzés után / iskolából hazafelé / hétvégi focimeccs után; mostanában sokszor). Mi abszolút dícsérjük, szeretgetjük, sokat humorizálunk otthon, nincsenek elvárásaink, azt szeretnénk, ha jól érezné magát a suliban és nem szidtuk egyszer sem (nem volt miért) a sulival kapcsolatban. Eljátszik az osztálytársakkal, de közeli barátja nincs.
Az iskolapszichológus csak velem és a férjemmel beszélt és azt javasolta, egy hónapig nézzük még a tüneteit, hagyjunk időt az iskolához szokáshoz, vegyünk el a heti 3 fociedzésből, hogy az agya többet pihenhessen.
Tegnap (10.26) a férjem véletlenül elhagyta a sulis rajzát és ez lefekvés előtt derült ki: 8-tól másfél órán keresztül az ágy szélén a fal felé fordulva ült, az elején sirdogált, aztán mereven bámult maga elé, nem kommunikált, nem nézett ránk, érintéstől elhúzódott, kérdésre nem felelt. Nagyon nehéz volt beimádkozni az ágyába másfél óra után; reggel pedig fáradtan kelt. Ez mostanában többször előfordult, hogy nem mondja, mi a baj, bezárkózik, könnybe lábadt szemmel mered maga (néha 5-15 perc, néha fél óra vagy több). Pedig nagyon türelmesen, szeretettel közelítünk ilyenkor.
Néha reggelenként komor, nehezen kel ki az ágyból és ijesztő, hogy az eddigi mosolygós, szeretetteli kisfiunk most így viselkedik. Nagyon szeretnék segíteni neki oldani a feszültségét és megelőzni, nehogy komolyabb problémája legyen lelkileg. Tudna tanácsot adni, mit tegyek? A férjem nem látja ezt nagy problémának, de engem eléggé nyomaszt.
Előre is köszönöm szépen,
Üdvözlettel,
Mónika