Pontosan 17 éve nem volt egyetlen olyan december 24-e sem, amikor a gyerekeimmel együtt szép nyugodtan várhattuk volna otthon a Jézuskát, mert folyton rohanunk valahová. Van három gyerekem, ráadásul három különböző alomból. Azonban Szentestéből sajnos csak egy van, míg nagyszülőkből például rögtön hét.
Megkönnyítendő az életemet, nálunk a Jézuska december 23-án éjszaka meghozza az ünneplőbe öltözött fenyőfát. Aztán 24-én elkezdődik az ámokfutás. A második gyermek apai dédije minden évben elvárta, hogy az egész család nála gyűljön össze, vacsorázzon és ajándékozzon. Mivel alapból nagy a család (két gyerek, egy meny, egy vej, négy unoka, négy unokameny, hét dédunoka), mindenkivel szemben lettek volna másutt is elvárások, de igazi matriarchális család lévén, senki nem mert soha ellentmondani, csak halkan lázadoztunk. Jómagam a válást követően kikerültem a kötelező meghívottak listájából, ám gyermekeimet értelemszerűen továbbra is várták. Idén január óta a dédi már csak az angyalok közül figyeli a családot, és többen reménykedtünk abban, hogy végre mi is ünnepelhetünk ezentúl szűk családi körben. Ám a nagyszülők folytatják a hagyományt, és ismét megszervezték a nagy családi banzájt.
Ott van aztán édesapám is, aki joggal számít arra, hogy meglátogatjuk őt Szenteste egy gyertyagyújtás erejéig, sőt nála az előkészületekben is segítenünk kell. És itt lenne az új kis családom, férjemmel és pici fiammal, és eléggé el nem ítélhető módon nekünk is lenne igényünk arra, hogy egy nyugodt, lélekben lecsendesült napot koronázzunk meg az ünnepi vacsorával, és ebben a hangulatban tudjunk a karácsonyfa alatt énekelni és ajándékozni.
Ezzel szemben mi történik 24-én? Megvárjuk, amíg felébred délutáni alvásából a fiam. Elindulunk Budapestre, leadjuk a lányokat a nagyszülőknél, majd elmegyünk hármasban apukámhoz. Ott bevárjuk a lányokat, egymáshoz csapkodjuk az ajándékokat, hiszen addigra már eléggé kimerültek vagyunk mindannyian. Ezek után hazamegyünk, de ilyenkor már legalább este nyolc-kilenc óra van. Itt jönne a vacsora. Na, az nálunk nincs, illetve kb. 17 éve igen érdekes a menükártya: instant tárkonyos raguleves, műanyag krumplipüré és a hallal köszönőviszonyban sem lévő halrudacska. Ennél nagyobb erőfeszítésre nem voltam eddig hajlandó, hiszen a gyerekeim dugig jóllakva jönnek haza, eszükben sincs enni, nekem pedig ennél többet nem ér az, hogy végignézzem, hogyan turkálják az ételt a tányérjukon. Mire a fa köré állunk, már annyira elfáradtunk, hogy jóformán még örülni sem tudunk…és akkor az éjféli miséről még nem is szóltam.
Másnap reggel őrült főzőcskézésbe kezdek, hiszen jönnek anyósomék és én (maximalista lévén) szeretnék minden évben brillírozni. Persze anyósomékért el kell menni és haza is kell vinni őket. Na és persze a vendégség utáni rendrakás sem magától történik. Az első gyermek eközben vonattal elutazik az apai nagyszüleihez, majd az ünnepi ebéd és az ajándékozás után hazajön. Ha szerencséje van, a nagybátyja hazahozza autóval. A második gyermekért pedig eljön az apja és elviszi az új családjával történő karácsonyozásra, majd aznap vagy legkésőbb másnap haza is hozza.
Ha ez még mindig nem lenne elég, 26-án újra elkezdek reggel sürgölődni, hiszen aznap az édesapám, a bátyám és a nővérem teljes családja jön karácsonyozni. Ezen a ponton már kifejezetten örülni szoktam annak, hogy csak három napból áll az ünnep, pedig igazi karácsony-fanatikusként már novembertől készülök. A fénypontja a napnak, amikor az utolsó vendég után is becsukódik az ajtó.
Idén karácsonyra elhatároztam, hogy újítok. A Jézuskát ismét megsürgetem és apukámhoz is, magunkhoz is 23-án beköltöztetem a karácsonyfát. 24-én pedig beküldöm a lányokat Pestre tömegközlekedéssel, főzök valami különlegeset hármunknak és délután megvacsorázunk. Utána elindulunk apukámhoz, nála már csak egy kis sütizés-kávézás lesz. Megvárjuk a lányokat, ajándékozunk, majd hazamegyünk. Nem lesz erőltetett instant vacsora, csak (reményeim szerint) meghittség és idő, türelem egymásra-egymáshoz. Talán még a misére is eljutok…
Másnap elfogadom végre anyósom meghívását és nem akarok mindenáron én bizonyítani. 26-án pedig minden vendégtől kérek valamilyen hozzájárulást az ünnep és az együttlét sikeréhez. Kitől sütit, kitől az innivalókat, kitől salátát, kitől egy kis kacsasültet. Remélem végre egyszer kicsit nyugodtabban fognak telni az ünnepek és talán több idő jut arra, hogy valóban egymásra figyelhessünk, hiszen ez lenne a legszebb ajándék. Hogy ez miért nem jutott 17 éve eszembe???
Miklós Éva
