Agresszió az óvodában – mit tehet a szülő?

Kétségbeejtő a szülő számára, ha jelzés érkezik az óvodából: gyermeke agresszív, verekszik, rúg, harap, sok a probléma vele, nem jön ki jól az óvodás társakkal. Mit tehetünk ilyenkor, hogyan kezeljük a kialakult helyzetet?

Legfontosabb tanácsom: ne essünk neki gyermekünknek, számon kérve és minősítve a hallottak alapján őt!

Nagyon fontos használni a szűrőket, visszapillantani az elmúlt időszakra, hogy voltak-e előjelei korábban az agressziónak, és mióta kezdett romlani a helyzet. Hiszen gyakran előfordul, hogy a szellemileg és érzelmileg leterhelt felnőtteknek rossz napjuk van, vagy az esemény történik olyan helyzetben, amikor kevesebb a tolerancia, esetleg egy piszkálódásra reagálnak ily módon gyermekeink. Azt is tudni kell, hogy a sok agresszió jelenléte mindennapjainkban, amit maguk körül tapasztalnak gyermekeink, hovatovább az élet természetes velejárójaként integrálódhat.

Az agresszió okai is többfélék lehetnek:

  • gyermekünk úgy érzi, hogy nem tudja érvényesíteni/kommunikálni igényeit, jogait, akaratát,
  • figyelmet próbál kikövetelni (valami gondja van, amit nem tud szavakkal megfogalmazni),
  • valamilyen érzését próbálja kompenzálni (pl. nem ért valamit tartalmilag vagy nem érzi azt, amit a szülő szerint éreznie kellene),
  • valamely titokban elkövetett csíny miatti feszültsége miatti bűntudatát úgy igyekszik oldani, hogy kiprovokálja a büntetést,
  • érzi a szülői feszültséget, és „elterelő hadművelettel” segíteni próbál a szülőnek,
  • fáradt, éhes, lappangó betegséggel küzd,
  • elfojtott lelki fájdalmai, bűntudata van (pl. válás, féltékenység, negatív énkép, önelfogadás hiánya).

Hihetetlen úgy-e? Pedig így van!  Gondoljunk csak magunkra! A mi működésünket is ezerféle dolog befolyásolhatja, csak a pörgő mindennapok miatt kevésbé tudatosulnak bennünk az apróbb információk. Érdemes ilyen estben konzultálni a pedagógussal, és minden esetben a gyermekünk mellé kell állni! Annak a képviseletével, hogy ok nélkül nem tett volna ilyent.

Gyermekeink érzékelői remekül működnek és már az elkövetés pillanatában is érzik, hogy nem megfelelően reagáltak valamire. Azt is érzik, hogy a folyamatot visszafordítani lehetetlen, így elkezd működni bennük a bűntudat és önbüntetés. Mindez nem tudatosan zajlik bennük, hanem ösztönösen, a korai gyermekkortól elsajátított, bár még fel nem ismert jelzések hatására. Éppen ezért gyakran olyan mértékben fokozzák a felnőtt aktuális érzelmi állapotát, hogy az erőteljes következményekkel jár.

Gyerekeinkben genetikai program, hogy a szülői elvárásoknak meg kell felelni. És a szülők érzelmi állapota az örök iránytű, amit a környezeti hatások katalizálnak. Amennyiben saját érzéseiket a szülőkétől eltérőnek érzékelik, máris elkezdődik a bűntudat, a „selejtes vagyok” érzése, és innentől a kudarckerülés az egyik fő cél.

Ezzel egy időben megjelennek az önálló késztetések, és némi „emberi játszma”, hogy ki irányítson kit. Ezért fontos, hogy legyenek a mindennapjainkban olyan területek, ahol a gyermekeink megélhetik a döntést, az irányítást és a következményeket, hiszen az oktatási intézményekben erre minimális a lehetőség.  Paradox elvárás, hogy felelősséget vállaljanak tetteik következményeiért, miközben ritkán tapasztalhatnak meg döntésekkel járó következményeket. Illetve gyakori szülői reakció, a kissé gúnyos visszajelzés, amennyiben nem megfelelően döntenek (ennek hosszútávon az a következménye, hogy hárítják a döntéseket). Emlékeztetőül: felelősségteljes felnőtté neveléshez legalább 18-20 évünk van, nem sürgethetjük a folyamatokat.

Szóval a gyermekünkkel való beszélgetést az adott eseményről messziről érdemes kezdeni. A valóságot nem könnyű kideríteni, viszont érdeklődő kérdésekkel, hogy történt-e valami fajsúlyos valakivel a csoportból, el lehet indítani a beszélgetést, meg lehet teremteni a bizalmi légkört, amiben könnyebb megnyílni. Gondoljunk csak arra, milyen sokan még felnőttként is próbálják eltussolni a társadalomnak nem tetsző történéseket, gyermekeink sincsenek könnyű helyzetben. Ha elmondják a történetet, fontos, hogy csak a tett legyen minősítve, és érdemes kihangsúlyozni, hogy tudjuk, az adott pillanat eseménye, nem a gyermekünk személyiségével egyenlő.

Ez a mi érzelmi világunknak is fontos, hiszen könnyen beleshetünk abba a hibába, hogy gyermekünk magatartása miatt megkérdőjelezzük szülői alkalmasságunkat, amit aztán túlzott mértékű szigorral kompenzálunk. És máris bűntudat mocorog bennünk, amitől önkéntelenül szabadulnánk, és ez gyakran éppen a gyermekünkön csapódik le. Vagy éppen a párunkon. Tehát az indulatkezelés éppen annyira aktuális nekünk szülőknek, mint amennyire gyermekeinktől várjuk el. És a legkönnyebben elsajátítható számukra, ha a mi példánkon át látják, hogy működnek elvárásaink.

Gyakran csodálkozunk, hogy bizonyos szabályok milyen nehezen rögzülnek gyerekeinkben. Ha megvizsgáljuk a témát abból a szemszögből, hogy az elvárásaink szerinti szabályokat mi követjük-e, meglátjuk, hogy azért megy ez nehezen, mert bizonyos szabályokat mi sem tartunk be mindig, és tőlük mégis megköveteljük. Csak azt felejtjük el, hogy amikor mi nem tartjuk be és felmentjük magunkat bizonyos észérvekkel, ők is ugyanezt teszik és mégis rajtuk jobban számon kérjük a felelősséget, mint magunkon.

A pedagógussal és gyermekkel való beszélgetést követően, ha szükségét érezzük szakemberrel is konzultálhatunk, hogy az adott esetek le is záródhassanak, és ne kerüljön sor azok tovább görgetésére, hiszen a látens elfojtások, fokozatosan „combosodnak” a tudatalattiban és egyre intenzívebb kitörésekhez vezethetnek.

Az agresszió jelenlétét el kell fogadnunk mindennapjainkban!  Mi több, meg kell barátkozzunk vele magunkban és magunk körül ahhoz, hogy okait, működési szakaszait megértsük és kontroll alatt tarthassuk. Kitartást kívánok ehhez Szülőtársaimnak!

Rösszer Julianna pszichopedagógus | Kérdezd szakértőnket>>

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

Előző cikkHogyan internetezünk, mi nők?
Következő cikkNe féljünk a farkastól – a mesékben

1 KÉRDÉS

  1. Kedves Julianna!

    Kisfiam júliusban volt 3 éves, szeptembertől óvodába jár. 18 hónapos korában fogadtuk örökbe, addig csecsemőotthonban élt. Novemberben 8 órában elkezdtem dolgozni Budapesten, ami az ingázással együtt 12h volt. Apa hozta-vitte az oviba. November második harmadik hetében behívtak minket az oviba,hogy a kiskiam nagyon agresszív, verekszik, ok nélkül hírtelen támad, akár felnőtteket is, kárt tesz a játékokban. Otthon nincs kistestvér, nem tudjuk hogy akkor hogy viselkedne, ha mi is ott vagyunk. Az óvónő azt mondta, hogy noveber elejétő fokozódott a kisfiamnál ez az agresszív viselkedés, lehet, hogy azért mert én dolgozom? Az óvónők elkönyvelték őt rossz fiúnak és ő ezt a viselkdési mintát hozza. Sokan azt tanácsolják, hogy váltsunk óvodát, amilyen hamar csak lehet. Az elmúlt 1-2 hónap valóban nem volt feszültségmentes a családban (anyagi problémák miatt, a férjem szeptember óta nem kapott fizetést, óraadó tanár az ELTE-n.) A csecsemőotthonban is hallotuk, hogy voltak dúrva verekedések, nem volt ott állandóan az az 1 gonozónő a 9 gyerekkel. Nem állítom, hogy én és a férjem soha nem voltunk indulatosak, de nem tudom, hohy mennyiben vagyunk mi hibásak, mennyiben ez a csecsemőotthonban tanult viselkedési minta, és az óvonők hozzáállása (a vezető ovónő az ovónője, aki alig van bent).
    Előre is köszönöm segítségét!

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..