Áldatlan állapotok áldott állapotban – 1. rész „Kisbaba van a hasban”

második terhesség, kistesó

Állapotjelentés: Kinti gyerek: 3 és fél éves, most kezdi az óvodát. Cserfes, temperamentumos, barátkozó, rafinált energiabomba. Imádja a babákat, szeretne kistesót. Benti gyerek: Gyorsan növekvő embrió, szépen fejlődik. Még nem tudja mi vár rá idekint. Aktivitásában nővérére hasonlít. Anya: Nyugalmat magára erőltető, babonás, titkolózó, émelygéssel, szédelgéssel, idő- és türelemhiánnyal küzdő kismama. Érzelmi kirohanásai a hormonok számlájára írandó.

Hát eljött ez a pillanat is. Sokáig nem hittem. Nem gondoltam volna még egy évvel ezelőtt sem, hogy a tűzrőlpattant lánykám mellé valaha is bevállalok még egy gyereket. A mi esetünkben fordítva történt a dolog: nem anya rágta apa fülét egy tesóért, hanem apa rágta az én fülemet. Én pedig hallani sem akartam róla, szentül meg voltam győződve róla, hogy nekem nem lesz több gyerekem. Valójában több indokom is volt: első és legnyomósabb érvem az volt, hogy Kincső lányom a maga szépségével, kedvességével és okosságával olyannyira tökéletesre sikerült, hogy féltem/félek, hogy nem tudjuk őt felülmúlni, hogy alpárian fejezzem ki magam, nem tudunk még egy ilyen tökéletes gyereket összehozni. Nem mintha versenyeztetnünk, és hasonlítgatnunk kéne őket, de az ember óhatatlanul is összeméri csemetéit. Annyira kerek volt a világ számomra így hármacskán, az egy szem szemünk fényével, hogy el sem tudtam képzelni egy „betolakodót”.

Különben is azt éreztem képtelen lennék még egy valakit ennyire szeretni…

Senki másra nem akartam figyelni csak Manóra, hogy a legtöbbet és legjobbat kapja belőlem, az életből. Egy másik gyerek babusgatása olyan „megcsalás”- érzésnek tűnt
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a Kincsővel való várandósságom nem volt teljesen stressz-mentes, a kisbabakor alatt pedig kijutott minden, ami kell: sérülés, gyerekkórház, érzelmi hullámvölgyek, kismama-depresszió…

….szóval minden szépségével együtt alaposan próbára tett engem az első három év, minek hatására őszintén úgy éreztem, hogy én ezt még egyszer nem tudom végigcsinálni.

Az ilyenfajta érzelmi kiszolgáltatottság, – amikor ennyire szeretünk valakit – a szüntelen aggódás, a gyereknevelés nehézségei totálisan elvették a kedvemet a tesó-kérdéstől. Aztán teltek-múltak a hónapok, a baráti társaságban több családnál is megérkeztek a kistesók, és a tavaszi zsongás az én hormonjaimat is elérte. Egy kora tavaszi napon, a játszótéren néztem apát, amint homokozik a lányával és hirtelen rám tört a vágy, de jó lenne még egy gyerkőc.

Olyan idilli volt az a pillanat. Ahogy nőtt a nagylány egyre többször kezdett zavarni, hogy páratlanul vagyunk, ha együtt a család, valamelyikünk mindig kiszorul. Azt kezdtem érezni, hogy akkor billenne helyre az egyensúly, ha két gyerek, két felnőtt kombináció lenne nálunk is – egyébként én magam is ebben nőttem fel, ez a hozott minta számomra. Apa hozzáállásában nem kételkedtem, abban sem hogy Kincső örömmel fogadna egy kistestvért, hiszen imádja a babákat, és hát a barátnőinek már van tesójuk, akkor ő is szeretne egyet.

Elhatározásom komolyságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az első negatív teszt második terhesség, kistesóteljesen elszomorított. Biztos voltam benne, hogy elsőre sikerülni fog, ezért váratlanul ért, amikor a következő hónapban is negatív eredményt kaptam. Pedig annyira bíztam az anyai megérzésemben, hogy már tüneteim is voltak. Aztán a következő hónapnak már lazán, „nem sietünk” –érzéssel futottam neki, és a nem-görcsölésnek meg is lett az eredménye: egy nagyon halvány csíkocska, de ott volt!! Csak higgadtan, nem sietünk el semmit, nem örülünk előre – így jellemezném a lelki állapotunkat. Persze nem bírtam sokáig várni, csak elmentem a nőgyógyászomhoz hogy legalább erősítsen meg, ugye terhes vagyok, ugye nem csal a teszt. Ugye-ugye, úgy volt. Megkezdődhetett a türelmes várakozás, hogy növekedjen a pirinyó embrió, és a figyelem elterelése, nehogy elkezdjek pánikolni.

Szerencsére a második gyereknél az ember negyed annyira sem ér rá magával és a terhességével foglalkozni, hisz ott van a nagytesó, aki napi 28 órás figyelmet követel magának,

ráadásul a munka is remekül elhessegeti az ember fejébe betolakodó negatív gondolatokat. Azt előre megbeszéltük, hogy Kincsőnek csak akkor mondjuk el a nagy hírt, ha már biztos, hogy minden rendben és már látható a pocak, tehát a minél később, annál jobb elvet követtük. Így teltek a hetek-hónapok, csendes titkolózással, visszafogott örömmel, és lám, ha az ember lazán viszonyul a dologhoz, akkor hogy máshogy is mehetnének a dolgok, mint simán. Szépen növekedett a kisbaba, akinek mozgolódását már extra korán, 12 hetesen éreztem – mit tesz a tapasztalat, meg az évek… Kincsőke időközben szépen megszokta az ovit, így egy lelki teherrel könnyebb voltam, ezt is kipipálhattuk, ekkor kezdtem el kicsit jobban magamra és befelé figyelni. Ugyanis elhatároztam, hogy ezt a terhességet az elejétől a végéig ki akarom élvezni, nem pedig végig szorongani. Ebben persze a kezdeti rosszullétek némileg hátráltattak, de ki lehetett bírni, a legrosszabb a szédelgés volt, azt sehogy máshogy nem bírtam átvészelni, csak vízszintes helyzetben. Aztán, amint betöltöttem a 12. hetet egy csapásra megszűnt minden rosszullét. A titkolózást szerettem volna az újévig kitolni, hogy a karácsonyozás ne a tesóról szóljon még, hanem Manó érezhesse a középpontban magát. De az én okos lányomnak szemet szúrt anya növekvő pocakja – pedig nagyon pici és sokára kezdett el nőni – és egy óvódás logikáját már az sem kerüli el, hogy anya miért olvas esténként Annáról és Petiről, ahol Petike a kistesó ugyebár….egy szóval lebuktam. Kerek perec rákérdezett szilveszterkor: „anya neked kisbaba van a hasadban?” Hát most erre mit mondjak, ha már így rájött, színt vallottam. Hosszan és komolyan elbeszélgettünk, mint nő a nővel – olyan jó, hogy már ilyet is lehet vele csinálni – mondanom sem kell roppant boldog volt. „Komoly?”- kérdezte huszonötször, és lelkesen magyarázta, hogy mi-mindent fog tanítani a tesójának, kezdve a járástól a hintázásig. Olyan édes volt..!! Azóta bármerre járunk, mindenkivel harsányan tudatja: „Kisbaba van a hasban!” Ha másért nem, Manó látható öröméért már megérte beadni a derekam…

hirdetés
Színész, újságíró, de mindenekelőtt édesanya vagyok. 2001-ben szereztem színész oklevelet, évekig szabadúszó színészként dolgoztam, majd 2007-ben diplomáztam az ELTE-n kommunikáció-művelődésszervező szakon. Dolgoztam PR-asszisztensként, segédszerkesztőként a Magyar Televíziónál, majd megszülettek a gyerekeim (Kincső, Bence) és főállású anya lettem. Eközben vágtam bele az újságírásba, fő témámat a gyermekeim szolgáltatták.  2010-15 között az Anyák Lapja és a Babamagazin újságírója voltam. Érdeklődési területem szerteágazó: színház, kultúra, pszichológia, társadalom, gyereknevelés, életmód… Ezért az újságírás mellett tettem le a voksom: így mindenbe belekóstolhatok, izgalmas emberekkel, sorsokkal találkozhatok; érdekes történetek és témák után kutathatok
Előző cikkMenü mellé mese jár!
Következő cikkCsaládos EB-láz

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .