A napokban egy kedves ismerősömmel beszélgettünk. Többek között a gyerekek is szóba kerültek. – Ó, igen! Az élet értelme! – sóhajtott fel egy ábrándos mosollyal. Ilyenkor valami megszólal bennem, és azonnal vissza kell kérdeznem: – Nekem nincs gyerekem… akkor az életem értelmetlen? Erre a szokásos válasz – mint most is – az azonnali zavar. Jött is a reakció: – Pontosítok: az én életemnek nem lenne értelme a gyerekeim nélkül!
E beszélgetés kapcsán gondolkodtam el: igen, azt hiszem, sokan gondolják így. A gyerek keretet ad az életünknek, célokat varázsol elénk, erőt ad a folytatáshoz, a napi küzdelmekhez.
Ugyanakkor szerintem veszélyes is így gondolkoznunk! Egyrészt a kirekesztés miatt, amit a fenti párbeszéd is jelez. Ha a gyerek az élet értelme, az magával vonja azt a feltételezést, hogy akinek nincs, az értelmetlenül tengődik addig, míg olyan szerencsés nem lesz, hogy megadatik neki a gyermekáldás.
Szép, és kifejező ez a szó: gyermekáldás. Igen, áldás a gyermek, de nem ő adja az élet értelmét. Áldás, mert rengeteget tanulhatunk a piciktől: türelmet, őszinteséget, nyitottságot, a rácsodálkozás képességét. Megtanulhatjuk ismét, milyen már egy első találkozáskor barátokat szerezni. (Mennyivel könnyebb a játszótéren beszélgetni…) Jókat játszhatunk, levetve a felnőttség álarcát: milyen jó a vizes homokból tortát/halat/bunkert építeni! Nem beszélve arról, hogy mennyi új ismeretet szerezhetünk, hiszen a gyerekek olyasmire nyitják rá a szemünket, amire nekünk még lehetőségünk sem volt. (Nekem pl. még nem volt feladatom honlapot készíteni az iskolában…)
A gyerekeket „kölcsönkapjuk” az élettől. Vissza kell adni őket – szintén az életnek! Ha ők az életünk értelme, mi lesz velünk, ha megtörténik a leválás? Felnőnek a gyerekek, és kirepülnek. Mi lesz velünk akkor?
Életünk során többször is edződünk erre. Egy kicsit ilyen, mikor a gyerekünk óvodába kerül. Ha eddig otthon voltunk vele, akkor most talán üresebbnek érezzük az életünk. Át kell szervezni a napot. Hirtelen nem tudjuk, mit is csinál az ember ennyi szabadidővel… A „nagy kirepülésre” készít fel minket az iskola is. Hiszen csemeténknek lehetnek esetleg olyan barátai is, akiket mi nem ismerünk. Saját életet épít – titkokkal, barátságokkal, később szerelemmel.
Értelmét veszti az életünk? Nem! Természetesen nem!
Azért is veszélyes lehet ez a gondolkodás, mert az érzékenyebb lelkületű gyermekek megérzik, ha ekkora felelősséget teszünk a vállukra. Jön a lelkiismeret-furdalás: mi lesz, ha nem jól teljesítek, ha anyáék elválnak, ha hazahozok egy egyest… Ha én vagyok a felelős anya életéért, akkor nem hibázhatok!
Ki az, aki tudatosan ekkora felelősséget tenne gyermeke vállára? Aki jó anyaként a depresszióba vezető útra tenné gyerekét? Természetesen senki. Mégis hajlunk az ilyesfajta gondolkodásra.
Szerintem azért sem okos dolog életünk értelmeként nézni fiunkra-lányunkra, mert akkor itt meg is állunk életünk értelmének keresésében. Ha így megvan a cél, miért is kutassunk tovább? A saját feladatunk ettől kezdve „csak” a család jólétének biztosítása, a háttérmunka lesz.
De akkor hol van az anya, a nő, az ember, mint önálló lélek! Aki azért született a földre, hogy megtanuljon valami nagyon fontosat. Csak itt, ebben az életben van rá lehetősége! (ld. korábbi írásomat erről: Domináns szám, avagy mire születtél? Ebben is szerepel, hogy csak a 6-os domináns számmal születetteknél első egyértelműen a család. Bár, mint tudjuk: „A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet, s a benne lelt öröm. Ritka, hogy egy család tagjai egyazon fedél alatt nevelkedjenek.”– Richard Bach: Illúziók. A többieknél – akiknek nem a 6-os a domináns számuk – nem a család az első.)
Azt gondolom, hogy a tanulás az egyik legfontosabb feladatunk. Életcélunk lehet akár az is, hogy megtaláljuk az Élet – nekünk szóló – mondanivalóját.
Elvégre a jó pap is holtig tanul (és ugyebár neki sincs gyereke…)!
Göntér Ildikó számmisztika, jantra szakértő
