„Bababarátságtalan” világ

„Bababarátságtalan” világ
hirdetésLevilla Pöttöm Tanoda

A bababarátság nem csak fizikai tényezőkön múlik. Nem egyedi jelenség, hogy a kisgyermekkel, csecsemővel vonuló anyát megkülönböztetett bánásmódban részesítik az emberek – a megkülönböztetés viszont legalább olyan gyakorisággal negatív, mint pozitív.

Nem csupán előreengednek bennünket, segítenek leemelni a babakocsit a lépcsőn (ha már nincs rámpa) vagy a járműről (ha már olyan magas), de ennek ellenkezője is megtörténik: a babakocsi elé tolakodnak, járművön ráesnek a gyerekre, sőt rákiabálnak a kismamára (kispapára érdekes módon kevésbé), hogy igyekezzen már. Olyan üzletet pedig magam is láttam, amelynek ajtaján a fagylalt és kutya ábrája mellett ott virított az áthúzott babakocsi – és egészen biztosan nem a nehézkes bejutás miatt.

A kisbabás fórumokon, kommentárokban pedig egészen elrémisztő esetekkel is találkozhatunk. Ilyen például Mónika története, aki mosolygós, barátságos természetű hároméves kislányával indult a „nagy kalandra”, egy vonatútra. A kellemes, viszontagságmentes odaút után visszafelé nem sikerültek a legjobban a dolgok.

„A visszaútnál délután fél ötre vettem jegyet, hogy talán alszik ebéd után, de nem tudott elaludni, csak a kocsiban, amíg a bátyám kivitt minket az állomásra. Már akkor éreztem, hogy hosszú utam lesz, mivel tapasztalatból tudom, hogy a fáradt gyerekre nem hat semmi. Amikor a vonatra felszálltunk, felébredt. Vittem babát, mesekönyvet, kispárnát, takarót, cukorkát (amit máskor nem kap). Nem kevés cipelni való, de semmi nem kötötte le.

Infinety hirdetés

Próbáltam mesét olvasni, mondókákat mondani, ölben elaltatni, ülést hátraengedni. Semmi nem használt, egyre hangosabban sírt. Ekkor hátrajött egy nő, kb. harmincas lehetett, hogy hallgattassam már el ezt a gyereket. Mert zavarja a gyereksírás. Hogy pontosan mit mondott még, már nem emlékszem, de tudom, hogy nagyon dühös voltam. A mellettünk lévő ülésben egy idősebb nő rákontrázott, biztos mindig ilyen a gyerek, nem először csinálja a műsort. Neki is vannak gyereke(i?), unokája, de nem viselkednek így. Ha jól emlékszem, erre még nem reagáltam, de magamban forrtam a méregtől.

Tovább próbáltam nyugtatni a lányomat, puszilgattam, halkan suttogtam neki, öleltem, de nem sikerült. A kislányom már eldobálta, ami a kezében volt. A babájának volt egy cumisüvege, amit eldobott, én visszaadtam neki. Ezt eljátszottuk jó párszor, amikor meguntam, hogy a cumisüveg után rohangáljak, és nem adtam vissza. A nyugdíjas egyre ingerültebb lett, mondta a magáét, erre mondtam, hogy ha nem tetszik, üljön el máshova. El is ült. Utána azt hallgattam, hogyan tárgyalják ki, hogy szándékosan síratom a gyereket, mert nem adom oda a játékát.” 

A vonaton nyilván nem volt gyerekhelyiség, külön fülke, pelenkázó, szoptatós sarok, de Móni nem is ezt hiányolta. Hanem mindössze egy kis elfogadást az utastársaktól. Kívülről nézve, saját, közvetlen tapasztalat nélkül nehéz lehet egy síró gyerek mellett utazni, különösen, ha fáradt az ember. A gyermek azonban egészen biztosan nem tehet arról, hogy fáradt, és a szülője sem feltétlenül hibás ilyen esetben.

A kívülálló csak az adott pillanatot látja, nem ismeri a résztvevőket, nincs tisztában a folyamattal, ami a gyermek csillapíthatatlan sírásához vezetett. Ezek ismerete nélkül intoleráns, sőt előítéletes dolog negatív következtetéseket levonni, és főképpen elítélő módon beleszólni a helyzetbe. A szülő is lehet tehetetlen ilyenkor: az egyterű vonatkocsiban nem tudja a végsőkig kifáradt gyermeket kivinni, odébb tenni, elhallgattatni (fejbe mégsem kólinthatja, hogy aludjon már). Az utastársak esetleg segíteni próbálhatnak, de ebben a konkrét esetben ez sem biztos, hogy megoldás lett volna.

Kedvelt szerzőnk, Libby Purves könyvében egy rövid fejezetnyi rész szól a „tökéletlen” utazásról. Ám még az ő minden nehézségen felülemelkedő humora sem leplezi, hogy az utazás különösen kényes helyzet, mind fizikai körülményeit („Semmit ne várj el, ne higgy semmiféle propagandának (…) és még a legjobban felszerelt vonaton se számíts egy bögre meleg vízre.”), mind az egymás mellett élés gyakorlatát illetően. „Ne számíts segítségre” – írja bölcsen – „Törvényenkívüli Mama boldoguljon egyedül (…) És intelligenciát se várj el senkitől.”

Szegre akasztott glória – az anyák is hétköznapi lányok

Purves persze nem lenne az, aki, ha nem adna azért így is pár életszagú tippet: a teljes, mindenestül egy pakkba gyömöszölt felszereléstől a hatékonyság látszatáig („mértékkel adagoljuk a szerencsétlenkedést, a pózokat is”). Legszebb ötlete ebben a témában a vonat legbababarátabb utasának szándékos megkeresése és előre megfontolt boldogítása az út során. Ezzel együtt férfiasan bevallja, hogy a tapasztalatok gazdag tárházával is kerülhet kátyúba az ember lánya. Ekkor bizony nincs más hátra, mint valahogy túlélni a helyzetet – ami minden, csak nem könnyű.

„A legrosszabb a tehetetlenség.” – mondja Mónika. – „Amikor akit szeretsz, látod, hogy szenved, de nem tudsz mit csinálni. Nem tudom, mit gondoltak. Nekem talán jólesett hallgatni, hogy sír? Nem nyugtattam volna meg, ha tudom? Amikor leszálltam a vonatról, remegtem az idegességtől, még ma is keserűség van bennem, ha erre gondolok. Nem tudom, mit kellett volna másként csinálni. Talán megmondják a többiek, hogy ők mit csináltak volna.”

Vajon mit tehetett volna Mónika? Mit tehettek volna a vonaton utazók, hogy mindannyiuknak kellemesebb útja legyen? Carl Rogers pszichológusi gyakorlatában kimutatta, hogy a páciensei állapota jelentősen javult csak attól, hogy biztonságos kommunikációs környezetet teremtett számukra. Ennek a környezetnek egyik eleme az empatikus megértés, a másik a feltétel nélküli, pozitív odafordulás. Talán érdemes lenne ezt a megközelítést a mindennapi életben is alkalmazni. Főként, ha kisgyerekekről van szó.

Szólj hozzá Te is!

2 EDDIGI KÉRDÉSEK

  1. Én nemrégiben egy gyógynövény nagykerben jártam így a 13. kerületben.
    Mikor be akartunk menni az ajtón, a biztonsági őr figyelmeztetett: babakocsival nem lehet bemenni. hogy miért?”a tulajdonosok döntése volt” hangzott a válasz.
    Ez a honlapjukon nem szerepel, és az ajtóra sincs kiírva.
    Mélységesen felháborított a dolog, írtam nekik levelet amiben a miértjét szerettem volna megtudna, de még nem is válaszoltak.

  2. Hasonlóan jártam én egy bankban nemrég.
    Ügyeimet intézni indultam a bankba. Mivel nem tudtam hova tenni a másfél éves totyogó lányomat így magammal vittem. A bank bejárati ajtaja befelé nyílik így gondoltam nem lesz gond hiszen kicsi még ahhoz, hogy kinyissa. Szépen sétálgatott az asztalok körül mígnem úgy öt perc múlva kitárta a biztonsági őr a bejárati ajtót és kitámasztotta. Kértem, hogy csukja be mert a kicsi kiszaladhat az utcára. Erre azt válaszolta, hogy vigyázzak a gyerekemre. Nos kérdem én hogyan lehetne egyszerre gyerek után szaladgálni meg az ügyintézőt is meghallgatni? Amíg csukva volt az ajtó addig nyugodtan tudtam figyelni az ügyintézőre és közben szemmel tartani a gyereket de az utcára mégsem tudok folyton kiszaladgálni utána. Csilla

Comments are closed.