Előző cikkemben ajánlottam mindenkinek a tanulható, elsajátítható asszertív viselkedést. Azt is írtam, hogy ez keveseknek „jön” természetesen, tudatosság szükséges hozzá. Az asszertivitás őszinte önkifejezéshez, ezáltal önbecsüléshez, és bensőséges emberi kapcsolatokhoz vezet.
Mindannyiunknak van egy fizikai, érzelmi, értékrendi intim szférája, egy terület, amin belül otthon érezzük magunkat, szabadon saját magunkat adhatjuk. A többiekkel közös terünkben viszont figyelemmel kell lennünk mások intim szférájára: érzelmeikre, értékeikre, igényeikre. Van azonban egy másik késztetésünk is: hatni szeretnénk másokra, a világra – jó lenne ezt úgy tenni, hogy közben nem sértjük meg egymás intim terét. Erről szól az asszertív viselkedés. Vannak azonban olyan kapcsolatok, kis közösségek, ahol, bár az őszinteség és bensőségesség mindennél fontosabb volna, egészen másképpen viselkedünk. A család jó terep megvizsgálni, hogyan.
A skála egyik végpontján a behódoló viselkedés áll: amikor, nem fejezem ki őszintén az érzelmeimet, szükségleteimet, nem képviselem az értékeimet. Vagy olyan bátortalanul, határozatlanul teszem, hogy ezt mások könnyen figyelmen kívül hagyják, hagyom, hogy mások behatoljanak az intim szférámba. Érdemes figyelni, gyakran alkalmazunk-e ilyen szófordulatokat: „Nem fontos, de megtennéd, hogy …” vagy „Azt szeretném, ha ….., persze csak ha te is így gondolod.” Sokszor előfordul-e, hogy bár megállapodunk a családi munkamegosztásban, ha a többiek nem teszik a dolgukat, elvégezzük helyettük mi? A mi kultúránkban nagyon sokan – főleg a nők – vagyunk így nevelve, „készséges áldozatok”-nak. Ez a viselkedés vonzó lehet, mert ez a konfliktusok elkerülésének egy módja, „fő a békesség” jelszóval. Kényelmes, mert megszokott, megtartható (erről biztosan nem akarnak leszoktatni), ezzel megvásárolhatjuk mások jóindulatát. Ugyanakkor kevesebb felelősséget kell viselnünk, hiszen ritkán hibáztatják azt, aki csak mások döntéseit hajtja végre – „Te mondtad, hogy ezt a kenyeret vegyük!”, „Te akartál ide jönni nyaralni!”. Ismerős mondatok? Ironikus, hogy a behódolók gyakran irányítanak másokat, manipulációval, hízelgéssel, mártírkodással.
Az iskolában csendesen üldögélő, tanítónénik által kedvelt „jó kisfiúkból” és „jó kislányokból” lesznek az engedelmes felnőttek. Ennek viselkedésnek azonban ára van. Mindenek előtt, hogy a személy nem éli a maga életét, mások által választott utakon jár, mások igényei szerint alakítja a napjait. Lehet, hogy sokan kedvelik, de kapcsolatai – őszinteség híján – kevésbé kielégítők és bensőségesek. Sokakban a szimpátia egy idő után átfordul szánalomba, ingerlékenységbe, majd bűntudatba és ellenszenvbe. A behódolókban sok elfojtott düh halmozódik fel, ami vagy egyszer csak kirobban, vagy közvetett úton nyilvánul meg: lekicsinylésben, állandó hibakeresésben, mások örömének elrontásában. Nem csak kapcsolataikban rombolók, hanem magukban is: migrén, magas vérnyomás, asztmás rohamok, bőrbetegségek, szorongás, depresszió lehetnek a következmények.
A skála másik végpontján az agresszív viselkedés áll: amikor igényeimet, érzelmeimet, gondolataimat mások kárára, mások intim szférájának megsértésével juttatom kifejezésre. Lehet ez hangos, durva, vagy becsmérlő, lekicsinylő beszéd, vagy éppen az, hogy mindig enyém az utolsó szó. Amikor egy pincért vagy egy hivatalnokot tolunk le, vagy uralkodunk beosztottjaink vagy családtagjaink fölött. Annak, hogy ezt a cikksorozatot írom, az az egyik oka, hogy ezt a viselkedést olyan gyakran látom-hallom, például családi vásárlások során. Tologatom a bevásárlókocsit, és hallom, ahogy feleségek/férjek utasítgatják párjukat vagy a gyereket: „Ne má’, a múltkor is ezt a sz..rt vetted!” „Ott van a szemed előtt, nem látod, te hülye!?”, és így tovább. Még nekem is fáj, pedig nem vagyok érintett. És soha nem hallom, hogy „légyszíves, ne beszélj velem így!”.
Vagy amikor anyuka a gyerek kezét rángatva kiabál vele az utcán: „Szégyelld magad! Nem megmondtam, hogy ne így edd a fagyit?!”. Rossz hallgatni. Sajnos, a szülők (tanárok) gyakran érzik jogosnak, hogy miközben nevelnek, vagyis hatást próbálnak gyakorolni a gyerekeikre, megsérthetik azok intim szféráját is. Férjek, feleségek hiszik, hogy nekik joguk van semmibe venni a másik érzelmeit, igényeit. Pedig nem!
Igen, az agresszív viselkedés kifizetődő lehet – amennyiben az anyagi javak biztosítása, önmagunk megvédése és mások ellenőrzése az életcélunk. Úgy tűnik, jó, hogy érvényt szerzünk szükségleteinknek, győzünk a gazdasági versenyben, hatalmunk van mások fölött, és irányítjuk saját sorsunkat. De milyen áron?
Soha nem fogja bevallani, de az agresszív ember sokszor fél, gyengének érzi magát. Aki így tartja sakkban a környezetét, ellenagressziót provokálhat, előbb-utóbb bűntudata lesz, elmagányosodik, és egy olyan világot teremt, ami még számára is egyre veszélyesebbé válik, kényelmét, biztonságát fenyegeti. Amire talán nem gondol: mások élete fölött gyakorolt ellenőrzés csökkenti saját szabadságát is! Ugyanis állandó odafigyelést, időt, energiát igényel, hogy fenntartsa ezt az uralmat – ez egy kötelék, ami az agresszív személyt is gúzsba köti.
Arra születtünk, hogy egyenlőségen és szereteten alapuló kapcsolatokban éljünk. Lehetséges, hogy születésünk óta, környezetünk, vagyis szüleink, tanáraink, majd főnökeink kondicionálnak minket behódoló, vagy, amikor mi „kerülünk helyzetbe”, agresszív magatartásra. De mindig van választásunk. Akármilyen is körülöttünk a világ, a szavak, amiket párunkhoz, gyerekeinkhez intézünk, a mi fejünkben formálódnak, a mi szánkat hagyják el. Asszertív kommunikációval legalább saját környezetünkben teremthetünk egy jobb világot.
