Hogyan éli meg egy óriási szabadságvággyal és dinamizmussal megáldott nő az anyává válást és az ezzel járó változásokat, kötöttségeket? Hogyan lehet jól működtetni egy házasságot és egy családot, és miben fontos leginkább támogatni gyermekeinket? Rácz Zsuzsa a két éves Nóri és a hat éves Szofi édesanyja ugyanolyan nyitottan és szókimondóan beszél a házasság és anyaság kérdéseiről, mint amilyen őszinteséggel írt könyveiben az álláskeresés nehézségeiről, a szingli létről és az elköteleződés kihívásairól.
– Mennyire tudtál önmagad maradni anyaként?
– Hát, ez jó kérdés. A gyerekeim születése előtt azt gondoltam, hogy már elég jól ismerem magamat, tudom kezelni a különböző hangulataimat, helyzeteket, tudok bánni magammal. A pszichológia azt mondja, hogy házasság és a gyerekek érkezése a legnagyobb változások az életünkben, amik teljesen átrajzolják a fejünkben levő térképet. Szerintem ez igaz, nekem gyakorlatilag folyamatosan újra kell tanulnom magamat, nagyon sok szempontból, például, hogy hogyan kezelem a saját hisztimet, főleg ha kimerült és feszült vagyok, ami elég gyakori az éjszakázások miatt. Amikor annyira fáradt vagyok, hogy már legszívesebben lefeküdnék a földre és sírnék, akkor vajon mit tudok adni a gyerekeknek magamból, tudok-e bármit, vagy jobb, ha elmegyek aludni, ha van rá lehetőség. Rengeteg ilyen kérdés merül fel, de azt hiszem, leginkább az önfegyelem és a tudatosság az, amit állandóan tanulok, és amit szülőként is a legfontosabbnak tartok. Mindig figyelek arra, hogy én vagyok a felnőtt, hogy lehetek fáradt, nyűgös, de a felelősség akkor is az enyém.
Idetartozik, hogy iszonyú nagy szabadság vágyam van, szeretek menni, csak úgy, azt csinálni, amit én akarok. Ezt most szinte egyáltalán nem tudom megvalósítani, és nagyon hiányzik. Sokszor érzem azt, hogy istenem, de eldobnék kaszát-kapát, és vigye valaki más a felelősséget, csak egy kicsit. Szerencsére a férjem sok helyzetben át tudja venni a terheket. Nagyon fontos az együttműködés és a közös önismeret, főként, amikor már családban lavírozik az ember.
– Hogyan látod magad anyaként?
– Megismerni magam anyaként számomra egy folyamatot jelent. Meg kell találnom, hogy mi az, ami megy nekem, és mi az, ami nem. Nem vagyok túl türelmes játszótárs, nem tudok órákon át a földön csúszva játszani a gyerekekkel. Nem szeretek főzni, sütni, és nagyon örülök, ha valaki más ezt megcsinálja helyettem, mert jókat enni viszont szeretek. Úgy gondolom, hogy minden nőnek van egy magával szemben felépített, erős elvárásokból álló, idealizált képe, hogy neki milyen anyának kell lennie. Ezzel le kellett számolnom, mert igyekszem nagyon reálisan látni magamat. Elfogadtam, hogy nem velem fognak babázni és sütni a lányaim, hanem a nagymamával, aki ezekben nagyon jó.
– Mit szeretsz velük játszani, mi az a program, amiben szívesen részt veszel a gyerekeiddel?
– Szeretem, amikor együtt olvasunk, rajzolunk, vagy csak úgy együtt vagyunk, beszélgetünk, imádom kérdezni őket és hallgatni, ahogyan mesélnek. Mindkét lányom nagyon jól tud beszélni, már Nóri is elképesztően fejezi ki magát, pedig még nincs két éves. Szeretek velük kirándulni, csavarogni, sportolni, szerencsére olyan helyen lakunk, ahol van ezekre lehetőség.
– Van segítséged?
– Hát, nem nagyon van rendszeres segítségem, a Nagyi nagyon messze lakik, de azért elég gyakran jön, és ilyenkor sok feladatot átvesz. Hetente egyszer- kétszer bébiszittert is szoktunk hívni, hogy akár a férjemmel kettesben is ki tudjunk mozdulni.
– Milyen nevelési elveket követtek?
– Vannak nagyon fontos elvek, amiket szem előtt tartunk, a tisztelet, a partnerség, a feltétlen szeretet, és hogy soha nem ütjük meg a gyerekeket, nem is fenyegetőzünk ilyesmivel. Ezeket azért mondom el, mert azt látom, hogy sajnos ma Magyarországon egyáltalán nem magától értetődő, hogy a gyereket nem bántjuk se lelkileg, se fizikailag. Ezen felül hiszem, ahogyan élek, úgy nevelek, minden jó és rossz tulajdonságom ott van szem előtt. Nem titkolom a gyerek előtt, amikor hisztis vagyok, amikor rossz kedvem van, de nyilván igyekszem bizonyos kereteken belül maradni. A férjemmel arra törekszünk, hogy a családban mindenki a lehető legjobban, és leginkább biztonságban érezze magát.
– Mi az, amit mindenképpen szeretnél a lányaidnak megtanítani? Van-e olyasmi, ami benned nincs meg, de szeretnéd, hogy ők mégis megtalálják magukban?
– Abban egy pillanatig sem hiszek, hogy ami bennem nincs, azt én át tudom adni nekik, de szerencsére a férjemben nagyon sok minden megtalálható, ami belőlem hiányzik. Ő nagyon jól tud együttműködni, sokat tanulok tőle ezen a téren. Abban reménykedem, hogy amit a lányok látnak otthon az egy nagyon jó minta arra, hogy hogyan lehet együttműködni egy családban. Azért persze ne egy konfliktusmentes, rózsaszín világot képzelj el. A férjem szintén szupervízor végzettséggel rendelkezik, mint én, az önreflexió képessége a szakmai és a magánéletünkben is alap, folyamatosan monitorozzuk magunkat és az együttműködésünket, ha pedig úgy érezzük, hogy külső segítségre van szükségünk, akkor nem félünk szakemberhez fordulni. Én imádok párterápiára járni, mert itt megtehetjük, hogy csak egymásra figyelünk, és egy jó szakember segítségével öt perc alatt tudunk megoldani akár éveken át húzódó nehéz játszmákat. Természetesen ezt megint ne rózsaszínűnek képzelje el senki, a férjemet például rávenni, hogy menjünk el párterápiára hat ökörrel is alig lehet, nagyon komoly meggyőzési feladat, de megéri.
Visszatérve a gyerekeimre, abban tudom leginkább támogatni őket, hogy önmagukat megismerjék, és fel tudják mérni azt, hogy mi teszi őket boldoggá, elégedetté, és hogyan akarják élni az életüket. Úgy gondolom, hogy ha valaki elég jól ismeri magát, és folyamatosan fejlődik, akkor nagy esélye van arra, hogy olyan életet teremtsen magának, amiben jól érzi magát. Persze ezért sokat kell dolgozni, és ebben szeretnék a lányaim támasza lenni. Ezenfelül, fontosnak érzem, hogy megtanulják azt, hogyan lehet más emberekkel jól együttműködni, együtt lenni, ez a kapcsolati szintű tudás ma nélkülözhetetlen. Ugyanúgy, mint az önbizalom, szerintem egy gyereknek folyton mondani kell, hogy bármit meg tud csinálni, bármire képes, nagyon ügyes, stb.
– Milyen női értékeket szeretnél a lányaidnak átadni?
– Nem tudok olyat mondani, ami kizárólagosan női érték. Én feminista vagyok, abban hiszek, hogy a legtöbb készségünk úgy férfiként, mint nőként megtanulható. Kétségtelen, hogy az, amit én képviselek nőként, hogy a magam ura vagyok, és nagyon fontos nekem az önállóság, az autonómiám, nem könnyítette meg a pártalálásomat. Ehhez kellett egy olyan férfi, aki ezen nem akadt fenn. Szofiban, a nagyobb lányomban sokszor a saját tulajdonságaimra ismerek, látom, hogy mennyire hajlamos a lázadásra, és milyen iszonyú erős igazságérzete van. Bár megtapasztaltam, hogy ezek a vonások nem könnyítik meg az ember életét, nem fogom azt mondani a lányomnak, hogy én ugyan arra biztatok mindenkit, hogy vállalja fel önmagát, de amikor a helyzet úgy kívánja, akkor te inkább ne légy önmagad. Szofi az igazságérzetétől hajtva, már most belemegy nehéz helyzetekbe, felvállal konfliktusokat, például kiáll valakiért, akit igazságtalanul bántanak. Kőkeményen védi a saját jogait is, lehet, hogy majd jogvédő lesz belőle, mondjuk az Amnesty International-nál.
– Szofi látja a jó példát, hogy igenis ki kell állni azért, amit mi fontosnak tartunk.
– Pontosan. Folyamatosan figyeli, hogy mi, felnőttek, mit csinálunk. Most abban a korszakban van, amikor csak csokit enne, és én persze mondom neki, hogy a gyümölcsök meg a zöldségek mennyire egészségesek. Erre csípőből reagál, az válaszolja: „Anya, nagyon jól tudom, hogy amikor lefekszem, akkor te titokban csokit tömsz magadba, úgyhogy nekem csak ne mond ezt.” Hát igen, amíg én magam nem mutatok jó példát, addig mit is várhatnék el tőle.
Folytatás az interjú 2. részében ide kattintva>>
