Radnóti Miklós budapesti születésű magyar költő, 1909. május 5-én látta meg a napvilágot. Magyar-francia szakos középiskolai tanárként szerzett oklevelet és a modern magyar líra kiemelkedő alakjaként tartjuk számon napjainkig. Mérhetetlen súlyt rótt hátára az élet, hiszen csak édesapja halála után tudta meg, hogy az asszony, aki addig nevelte, nem a vérszerinti édesanyja. Csak három hosszú évvel később árulták el neki azon borzalmas tényt, hogy igazi anyukája belehalt a szülésbe, ikertestvérével együtt, aki öccse lett volna. Ez a tragédia innentől egészen élete végéig elkísérte őt és munkásságát. Ami nem csoda, hiszen tizenévesen szembesülni ilyen súlyos gondolattal mindenkit megviselne.
75 éve már, hogy elhagyta ezt a világot, szívszaggatóan fiatalon ment el, fájdalmas körülmények között. Hiszen munkaszolgálatot teljesített, amely végül halálához vezetett. A pontos körülmények nem ismertek, egyes információk szerint egy honvéd alezredes parancsára Marányi Ede személyében, Tálas András hadapródőrmester által 1944-ben november elején Abda község határában tarkólövést kapott 21 munkaszolgálatos társával együtt a végtelenül kimerült Radnóti Miklós. Holttestét tömegsírba helyezték. Rá emlékezünk alábbi cikkünkben:
Édesanyja és ikertestvérének halála végtelenül megviselte lelkileg a nagy költőt. Radnóti többek között az Ikrek havában is megfogalmazta azt a gyermeki kínt, amit átélt, amiért sosem ismerhette szülőanyját és soha nem találkozhatott testvérével sem.
„S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket, – beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő… „
Örökkön önmagát hibáztatta s érezte bűnösnek egy olyan tragédiáért, melyre nem volt befolyása, s melynek következményeként ő maradhatott életben.
Az alábbi idézet az Ikrek havából származik és tökéletesen felvázolja azt az érzést, ami árnyékként követte élete végéig:
” – Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év mulva egy alkonyatkor a nénit.
– Tanulj és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
– Hogy halt meg? miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert felémfordult és összekulcsolta a kezét.
– A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
– Ikerszülés volt? – mondtam ámulva utána. – Mi mindent rejtegetnek ezek még! – csikordítottam össze a fogaim s a kezem ökölbeszaladt… Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
– Hol az ikertestvérem? – támadtam a nénire gyanakodva.
– Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
– És?
– Mit és?
– És… és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
– Azért – törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni, – de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyeld magad!
– Dehogyisnem való! – dühöngtem – és apa!
– Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!
Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
– Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona, – sírta hirtelen a néni és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől. – Tanulj és hagyj békén, – kiabálta nedves hangon.
– Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja? – ordítottam az ajtón át.
– Bolond vagy? Milyen kölyköt? – nyílt ki hirtelen az ajtó.
– Engem, – sziszegtem összeszorított szájjal, – mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam-é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!
– Megbolondultál? – akadtak el a néni könnyei, – gyere, elmegyünk a moziba!
– Nem megyek a moziba! – tomboltam, – nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! – rúgtam bele a dívány sarkába és az utcára rohantam.
S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni… akkor kezdődött volna az ifjúság? S micsoda évek! Te maradtál meg? vagy a másik? Megölted őket, – beszélt a hang, megölted őket, megöl ted ő ket, megöl ted ő…
Éjfél után.
Apa meghalt, meghalt anya is.
…
Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.
S halott-e már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
1939 augusztus végén.”
HUSZONNYOLC ÉV
Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, – gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.
Mögöttem két halott,
előttem a világ,
oly mélyről nőttem én,
mint a haramiák;
oly árván nőttem én,
a mélységből ide,
a pendülő, kemény
szabadság tágas és
szeles tetőire.
Milyen mély volt gyerekkorom
s milyen hüvös.
Hívó szavad helyett kígyó
szisszent felém játékaim
kis útain, ha este lett
s párnáimon vért láttam én,
a gyermeket elrémitő,
nagy, hófehér pehely helyett.
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjuság!
A két halál megérte-é? –
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
a képen huszonöt talán,
ünnepélyes ifju nő,
komolykodó, tünődő.
Huszonnyolc éves voltál akkor,
most ugyanannyi lettem én,
huszonnyolc éve, hogy halott vagy,
anyácska! véres szökevény!
Anyácska, véres áldozat,
a férfikorba nőttem én,
erősen tűz a nap, vakít,
lepke kezeddel, ints felém,
hogy jól van így, hogy te tudod,
s hogy nem hiába élek én.
Felesége, Gyarmati Fanni iránt érzett romantikájának színes skálája is lélekmelengető sorokat éresztett benne, melynek sok-sok szerelmes vers lett eredménye.
TÉTOVA ÓDA
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
1943. május 26.
WEBÁRUHÁZUNKAT IDE KATTINTVA ÉRHETITEK EL
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július
Munkaszolgálati ideje alatt pedig utánozhatatlan szavakba öntötte azt a hátborzongató szenvedést, amely utolsó hónapjait végigkísérték… felfoghatatlan őszinteséggel és ennél is mélyebb tartalommal megfogalmazva napjaikat.
ERŐLTETETT MENET
| Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, – de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Bor, 1944. szeptember 15. |
Razglednicák
„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.”
Szentkirályszabadja, 1944. október 31.
Élete és munkássága az idők végezetéig beírta magát a történelembe. Az egyik legfantasztikusabb költő-óriásaink közé, akik szavaikkal olyan dolgokat voltak képesek varázsolni, melyeknek érvénye örök.
Nyugodjék békében!
A fotók a Wikipédiáról származnak. Az idézetek pedig a https://mek.oszk.hu/ oldalról és a Citatumról.
