Halottak napja: mit mondjunk róla?

halottak_napja_mécses300.jpg

Gyermekeink zavarba tudnak hozni minket, nem csak kínos kérdéseikkel, és nem csak azzal, ha olyan dolog működését firtatják, amit mi magunk sem értünk, hanem azzal is, ha olyasmiről kérdeznek, ami nekünk is fájdalmas. De elkerülhetetlen, hogy a halottak napi rítusokat ki-ki életkora szerint ne vegye észre, és elkerülhetetlen, hogy kérdéseivel hozzánk forduljon.

A halál önmagában a gyermekek számára nem félelmetes dolog, az elmúlásra, valaminek a végére rácsodálkoznak, tudatuk, lelkük mindössze annyit fog fel belőle, amit még stabilan fel is tudnak dolgozni. Elnézegetik a háton fekvő legyeket a két ablaktábla között, és valahogyan megértik, hogy megszűnt a légyből a zümmögés, megszűnt a mozgás.

Ha a szűk családban történik haláleset, akkor megtapasztalják a hiányt. Nem tudják biztosan (és nem is kell tudniuk), hogy soha többé (ennek a kifejezésnek értelme sincs a kisgyermek számára) nem találkoznak ők már. De azt napról napra tapasztalják, hogy nem jön, nem érkezik meg, hiányzik, de nincsenek tudatában a véglegességnek, amivel mi felnőttek gyászolunk, aminek a fájdalmát mi hordozzuk, hogy valóban soha többé.

De gyermekeink valódi szorongást élnek meg, ha gyászunkban, fájdalmunkban úgy próbáljuk kímélni őket, hogy mellébeszélünk. Ha a saját lelki állapotunkat nem vállaljuk fel előttük, színjátékot játszunk, becsapjuk őket, ők akkor is érzékelik, hogy baj van, de képtelenek ezt kötni valamihez. Bizonytalanok lesznek, keresni, kutatni fogják az okokat, ezzel még inkább nehezítve a család fájdalmas hónapjait.

Ranschburg Jenő: Gyász

Az oviban ma szörnyű rossz vagyok.
Verekszem és felrúgom Zsolti várát,
A tányérban is mindent otthagyok,
S hiába szólnak:én látom a kárát,
az óvodában mégis rossz vagyok.

Anyu azt mondja, hogy ma reggel elment
a nagypapám, és messze-messze jár,
de látom, közben egy könnycseppet elkent,
S tudom, hogy úgyis minden veszve már.
Anyu szerint a nagypapám ma elment…

Becsapnak mind, meghalt a nagyapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rámszólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsapnak mind, meghalt a nagyapám…

Elmondom neki, majd ha visszajön!

A gyermeklelket olyan nagyon jól ismerő pszichológus is ezért írta nekünk, felnőtteknek, ezt a verset, hogy értsük, a gyerekek szeretnének velünk együtt lenni a fájdalomban, a maguk módján azt megélni, tudni, mi miért vagyunk szomorúak. Kérik az őszinteséget, de kérik azt is, hogy az ő hitrendszerüket még ne romboljuk le. Ha ma még számukra a halálból van visszatérés, legyen így, de ezt ne mi mondjuk nekik, akik ezt hitelesen nem mondhatjuk, csak engedjük meg, hogy így gondolják, mert így könnyebb, így feldolgozható.

A halottak napja családi ünnep, nem kell, és nem is tudjuk a gyerekeket kizárni belőle, és mint minden másról, úgy a temetőről, a halálról is kérdéseik lesznek, amire nekünk őszintén kell felelni, betartva azt a szabályt, hogy mindig annyit mondjunk el gyermekeinknek, amennyit ő kérdez, addig a mélységig csak, ameddig kérdezi, hiszen ő csak annyit akar tudni, amit még fel is tud dolgozni.

A halottak napja csendes, de fényes, színes ünnep virágaival, mécseseivel, a nyüzsgő temetőkkel, jó alkalom a közös temetőlátogatásra, és jó alkalom arra, hogy olyan felmenőinkről meséljünk, akiket gyermekeink nem is ismertek. Jó alkalom arra, hogy az emlékezésre, emlékek megőrzésére tanítsuk gyermekeinket, és átadjuk annak a tudását, hogy a veszteség, a gyász túlélhető, természetes része életünknek.

Paulon Viktória

Szólj hozzá Te is!