Höcögtető, lovagoltató játékaink

Höcögtető, lovagoltató játékaink

Höcögtetés? Hát ez meg miféle kifejezés? Lovagoltatás? Ezt már ismerjük. Pedig a kettő egy és ugyanaz, csak a régiebbi höcögtető kifejezés már alig-alig használatos. Pedig milyen szép szó, és micsoda hangulata van!

Kezdjük is a játékot egy réges-régi magyar mondókával:

Gyí, te lovam, gyí, te szürke,
Gyí, két lovam fussatok,
gyorsan, gyorsan a faluba,
ott kaptok majd abrakot!

(magyar népi gyermekmondóka)

A felnőtt térdén való „lovaglás” minden kisgyerek számára hallatlan nagy örömöt jelent. Ez az a játék, amit senkinek nem kell tanítani, mindenki tudja és talán (reméljük) minden kisgyerek életében megjelenik. Nem árt azonban tudni is, hogy miért jó, miért hasznos a térdünkön lovagoltatni babánkat.

A babák életében a ritmus, a ritmikus mozgás nagyon fontos szerepet jelent. Már a gőgicsélésükben fel-felfedezhetünk ritmikus elemeket.

A lovagoltatás révén az egyenletes lüktetés érzékeltetésével rendkívül sok területen fejleszthetjük kisgyermekeinket. Az egész test „zötyögése” általános örömérzést kelt a gyermekben, így érzelmi fejlődésére is pozitívan hat.

Mivel a lovagoltatás során nem a mondóka RITMUSÁT, hanem a mondóka LÜKTETÉSÉT emeljük ki, ez az egyenletes, monoton mozgás akar nyugtató hatású is lehet.

Mindegy, hogy széken vagy földön ülve játszunk! Mindkettőnek megvan a maga hangulata, de míg egy fiatalabb édesanya könnyen leül a földre, egy nehezebben mozgó nagymama-nagypapa esetleg inkább a széket választaná. A legfontosabb, hogy mindig szemtől-szemben helyezkedjünk el a gyermekkel, hogy megvalósulhasson a szemkontaktus! (Arról már nem is beszélve, hogy így elcsíphetjük azokat a reakciókat, amik a játék során ülnek majd ki a gyerek arcára!)

Felhívom azonban a figyelmet arra, hogy mivel ez kifejezetten egy ÜLŐ játék, ezért csak akkor játsszuk hagyományos módon, amikor már stabilan ül a baba! Azonban addig sem kell mellőzni ezeket a játékokat, amikor még nem tud ülni a baba, de figyeljünk arra, hogy ekkor még inkább fekvő vagy megtámasztott helyzetben tartsuk! Például helyezkedjünk álló helyzetbe, a babát tartsuk a karunkban, és a térdünk rugózásával adjuk meg a lovaglás élményét.

A lovagoltatók fejlesztik a babák ritmusérzékét, hallását. A lassú tempóval kezdődő, majd egyre gyorsabb lovaglás által észrevétlenül szereznek benyomásokat a gyors-lassú különbségéről, majd a vágtatás tetőfokán „ledobja a határól a ló” – ez garantálja a nagy kacagásokat. Ezzel a lassú-gyors tempó- és hirtelen irányváltással fejlődik egyensúlyérzékük.

A zenebölcsis foglalkozásokon kialakult az a kedvelt sorrend, hogy mindig megpatkoljuk a lovacskát, mielőtt felülünk a hátára. A zenebölcsis lónak hagyományosan 5 lába van: a két talpa, a két tenyere, végül a popsija. Amikor a végén keresztbe fektetjük a gyerekeket a terdünkön, szinte tartják a feneküket!

A nagyobb gyerekek szívesen megpróbálkoznak önállóan is a „mama-ló” patkolásával. Ilyenkor fontos, hogy a felnőttek ne vezessék a gyerekek kezét, hagyják, hogy magától rátaláljon a lüktetésre! Ez egy hosszú folyamat, a felnőttek részéről nagy türelmet igényel. Érdemes mégis kivárni, amíg a gyermek önállóan kialakítja magában a lüktetést, hiszen az ilyen jellegű tanulás sokkal stabilabb és mélyebb, mint ha készen tennénk elé a tudnivalót.

Következzen most egy szintén magyar, népi eredetű mondóka, amit ritmizálás nélkül mondunk, a megfelelő mozdulatokkal kísérve a szöveget:

Megpatkolom,
megszögelem,
kalapálom,
lerosálom,
lesimázom,
és már indulhat a kiscsikó!

(magyar népi mondóka)

További lovaglós mondókákat, játékötleteket a www.cilizenebolcsije.eu oldal mondókagyűjteményében találhatnak az érdeklődők.

 

Szólj hozzá Te is!