Reggel nagy vidáman bevittem Mátét a játszóházba, és a vonatok és a gondozónők gondjaira bíztam. Nekem volt elég más gondom: szerződések, levelek, cikkek várták, hogy rendbe szedjem, megkössem, megírjam őket, a padló a felmosás után áhítozott, a ruhák fürdeni akartak és utána körhintázni (centri), a krumplik meg a termálfürdőbe vágytak (főzni).
Szóval az üres házba belépve azt se tudtam hirtelen, mivel kezdjek, furcsa volt, hogy sehonnan nem kiabál senki, nem hallok tányércsörömpölést, veszekedést,furulyaszót és harci üvöltést sem..
Hatalmas elánnal kezdtem dolgozni, a restanciám 70 %-át egy óra alatt ledolgoztam, és a megbeszéltek szerint hívtam a játszóházat.
– Minden rendben?- kérdeztem.
– Elaludt…, hm,.. a labdák között alszik.
– ???????? – Köszi, szia – csak ennyit bírtam kipréselni magamból.
Miért alszik? Hétkor kelt, 9-kor hagytam ott, most tíz óra, nem lehet olyan kimerült! Csak az lehet, hogy álomba sírta magát bánatában, vagy.., vagy…, félrenyelt valamit, öklendezett a sírástól, és most megfulladva fekszik a labdák közt, a gondozónők meg azt hiszik, békésen alszik. Váááááááááááááááá!
De nem, nem lehet…, hülyeség.
De, pontosan, amitől mindig félsz, most tessék, miért hagytad ott, rossz anya vgy
Dehogy, hisz figyelnek rá ott is, szeret oda menni, vidáman játszott…
Gonosz vagy, bánatában belehalt, most már késő…!
Vívódott bennem az értelem és az érzelem. Nem kívánom senkinek ezt a tíz percet.
És már téptem is ki a nyomtatóból az utolsó levelet, dobtam a táskámba a félig kész cikkeket, újságot, amiből dolgoznom kell, fél zsömlét, amit reggelizni akartam, lelkifurdalások közepette felmostam (a megszólás és a meghalás réme fenyegetett egyszerre…). Aztán villámgyorsan kocsiba vágtam magam, és elhagytam a házat.
Az Innovációs Központnál – ahol a játszóház van -, kettesével – hármasával mentem fel a lépcsőn, kicsit megnyugtatott, hogy se mentőt, se rendőrt nem láttam a folyosón.
Belépve térden csúszva bújtam Mátéhoz, aki tényleg a labdák között feküdt…, egyenletesen lélegezve, a lehető legbizarrabb módon, de aludt.
A gondozónők jól elszórakoztak rajtam: minek jöttél? miért nem maradtál otthon még?
De én megnyugodva folytattam a költségvetés ellenőrzést, a hirdetésszervezést, és alig vártam, hogy Kicsi Butty rajtam lógva, engem idegesítve jöjjön velem dolgozni.
Felébredt, csupa piros folt volt az arca (a zöld-sárga-kék labdáktól is), és hüppögve bújt hozzám, mint aki sose akar elengedni.
Sírva aludt el, az már tuti.
De most jó volt, megnyugodtunk, és – munka ide, munka oda – egy órát vidáman játszottunk: béka és nyuszi versenyzett, ki ugrik magasabbra, míg a béka a függönykarnison nem ragadt. Megfürdettük a babát (fiú!), míg az apa (Máté) bele nem ült hintázni a babakádba:).
Pakolásztuk a gyümölcsöket, míg Máté meg nem ette a műanyag répát. És még sok más játék, kocka, és kismalac várt minket. Remélem, Máténak jó lecke volt, hogy mire jó a játszóház:)
Elköszöntünk a gondozónéniktől, akik nem is gondolták, hogy én miket képzelegtem. Maradtak akik voltak: gondoskodó nénik, akikre nyugodtan hagyom majd itt holnap és holnapután is Mátét
Utána együtt mentünk a rendőrségre interjúért, az Ezerkincsbe hirdetésért, és a kerámiagyárba szerződésért. Nem volt egyik se neki való, de mivel együtt voltunk, jó volt.
És ez a lényeg. (A rendőrségen ámult a néni(!) oldalfegyverén (neki szemmagasságban), az Ezerkincsben nézte a füstölők fényében derengő hastáncosokat és jósnőket, és a megannyi ezoterikus lakberendezési tárgyat, a kerámiagyárban pedig a tócsák, pala- és cserépdarabok és némi homok segítségével – míg a szerződést nyomtattuk-másoltuk – vonatot és hidat építettünk, hegyet és várat készítettünk.
És még mondja valaki, hogy veszélyes üzem.
Farkasné Fülöp Hajnalka, a szerző fotóival
