És elkezdődött Lizánál is! Ráadásul már kéthónaposan. Utál takarózni. Ettől féltem. A hálózsákot nem viseli el, a takaróval pedig addig küzd, ameddig le nem rúgja. Akárcsak a nővére, akit kétrétegnyi ruhába kell öltöztetnem, hogy éjszaka ne legyen hideg a lába és a keze, mert szintén babakora óta megrögzött takaróelhárító.
2012. október 7-15.
Hiába próbálom betakarni elalvás után, vagy akár éjszaka, még álmában sem viseli el. Van, hogy el is kezd csapkodni maga körül mérgében. Hiába minden praktika, még a hercegnős takaró sem segít.
Liza még egy dologgal nehezen dűlőzik, az pedig a sapka. Szó szerint morog, ha ráadom. Márpedig most, hogy bejöttek a hidegek, muszáj lesz vele megbékélnie. Ráadásul magát hergeli azzal, hogy a babakocsiban hátrafeszíti a fejét, és ide-oda csapkodja, aminek az-az eredménye, hogy a sapka a szemére csúszik. Ilyenkor piros lesz a pofija a méregtől. Úgy tűnik, ez örökletes.
Új lakónk, a „pakolómanó”
A hét elején Laura legnagyobb bánatára, és anyukája legnagyobb örömére beköltözött hozzánk a pakolómanó. A pakolómanó láthatatlanul közlekedik a házban, és van, hogy egy időre magával viszi a szanaszét hagyott játékokat, amelyeket Laura anya többszöri felszólítására sem pakolt el.
Új lakótársunk több területen is roppant hasznosnak bizonyul. Laura például nagyon rossz ivó mostanában, sokszor már nem is tudok mit kitalálni, hogy igyon eleget. A magántulajdonát azonban nagyon félti, így annak érdekében, hogy a „gonosz manó”, ahogy ő hívja, el ne vigye a poharába kitöltött innivalót, inkább gyorsan megissza maga.
Nem tudom meddig fog működni ez a manózás, de átmenetileg nagyon jól beválik, és remélem a rendrakás nagyjából rögzül nála, mire megunja a manós játékot, amin egyébként nagyon jókat tud derülni. Pillanatnyilag a módszer roppant hatásos. Én pedig élvezem, hogy nem kell vitáznom vele egy-egy ceruza felemelésén, vagy azon hogy belediktáljak egy korty gyümölcslét.
Laura és Liza
Lizának már most nagy szerencséje van a nővérével, aki amellett, hogy nagyon szereti, mindenben a pártját fogja. Vasárnap például anyukámékhoz indultunk ebédelni. Laura és Liza már a helyükön ültek az autóban, amikor eszembe jutott, hogy Liza pihenőszékét is magunkkal vihetnénk. Csabi is egyetértett, mondta is, hogy a csomagtartóban elfér, mire Laura őszintén felháborodva felcsattant: „Ne tegyétek a csomagtartóba a Lizust!”. Már csak azt sajnálom, hogy nem tudok fotót mellékelni a lesújtó tekintetéről.
Rengetegszer érzi úgy, hogy ki kell állnia a húga mellett, és lehet, hogy ezek a kis összeszólalkozások félreértéseken alapulnak, de azért számomra, mint szülő számára, nagyon sokat jelentenek. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy ez a későbbiekben is így lesz, hiszen Laura egészen pici korától nagyon önzetlen. Ha két szem cukorkája van, akkor is odaadja a mamának és a papának. Akik persze rögtön visszaadják, de a gesztus a lényeg, és szerintem ez egy ilyen pici kislánytól elég nagy dolog, én pedig büszke vagyok rá, hogy ilyen jó szívű kis tündérkém van.
A dédi a múlt héten megviccelte. Hozott neki egy tejszeletet, ami Laura egyik legnagyobb kedvence. A dédimama megkérdezte tőle, hogy „Na, vajon ezt kinek hoztam?”. Laura pedig udvariasan állt a dédivel szemben, és megkérdezte: „Kinek?”. Erzsi mama pedig viccből azt válaszolta, hogy a Lizának. Laura nem sértődött meg ezen, egyszerűen tudomásul vette, és amikor a dédi a kezébe adta a tejszeletet, egyszerűen odavitte a Lizának, és azt mondta, hogy „Tessék, ezt neked hozta a dédi”. Mondtuk neki, hogy a Lizus még kicsi, nem tudja megenni, erre elsétált a hűtőhöz, belerakta és azt mondta, hogy ha nagyobb lesz a Mizus, majd megeszi.
