Hogyan tud a mai világban a nagymama a családi élet aktív részese lenni? Mi kell a jó kapcsolat kialakításához és fenntartásához a gyermekeinkkel, választottjaikkal és az unokákkal? Bobokné dr. Belányi Beáta, nyugalmazott egyetemi oktatóval, az (Élet)Bölcsesség menedzsment tréning vezetőjével az ötven év feletti korosztály helyzetéről, a bölcsesség, a humor és a rugalmasság fontosságáról beszélgettünk.
– Hogyan befolyásolják az elmúlt évtizedek társadalmi változásai a családok működését és ezen belül a nagyszülők szerepét?
– Amíg közösségi társadalmak működtek, addig bizonyos kereteket, mint a család, a szülői szerep, a nagyszülői szerep, az élettől való elbúcsúzás, természetesen éltek meg az emberek. Az individualizáció erősödésével széttöredeztek ezek klasszikus formák, ma már azt is nehéz megfogalmazni, hogy mit jelent a család. Pedig ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kell, hiszen egy olyan családban, ahol nem tudjuk biztosítani a szeretetfolyam, az egymást töltő energiarendszer működését, rengeteg hiány és gond fog adódni. A kisgyereknek ugyanúgy szüksége van a nagyszülői szeretetre, mint a szüleiére és a testvérek egymás közötti érzelmi viszonyainak megélésére
– Milyen problémákat lát manapság a családokon belül?
– Mivel a generációk már nem élnek együtt, a mi ügyességünkön, stratégiánkon és taktikáinkon múlik, hogy mennyire tudjuk ezt az egész helyzetet kezelni. Ha nem voltunk elég ügyesek a gyerekeinkkel való kapcsolatteremtés során, és nem tudtunk helyesen megfogalmazni nekik bizonyos alapnormákat, hogy mi az érték az életünkben, ezt később már nehéz pótolni. Ha valaki elveszti a fonalat a tinédzser korú gyermekével, akkor nagyon nehezen fogja megtalálni az asszonylányával. De vannak fogékonyabb időszakok, például amikor először váltam édesanyává, egész más perspektívába került az édesanyámmal való viszonyom is.
Ismerek olyan nagymamákat, akik fontosnak tartják a mindennapi együttlétet, még akkor is, ha több időt töltenek el utazással, mint az unokáikkal. Sajnos olyan is van, aki nem találta meg a menyével a hangot és küzdenie kell azért, hogy egy héten egyszer elvihesse sétálni a gyereket. Egy ilyen helyzet mindenki számára nagy veszteséget jelent. A konfliktusok a felnőttek között vannak, a kisgyerekek pedig ki vannak szolgáltatva ezeknek az érzelmi hullámzásoknak. Ám ilyenkor is adódnak lehetőségek, és ha valaki tudatosan dolgozik a kapcsolatain, akkor nyerő helyzetbe kerülhet.
– Mi a legnagyobb nehézség, amikor valaki nagyszülővé válik?
– Az idősödés és az ezzel kapcsolatosan felmerülő problémák sokak számára bizonytalanságot, egyensúlyvesztést és csalódottságot okoznak. Vannak, akik nem találják a helyüket az új, megváltozott családban. Az ötvenes évek váltásában benne van az, hogy az élethelyzetünk nagyon megváltozik. Bizonyos mértékig ki kell vonulnunk a családi tevékenységekből, hiszen már felnőttek a gyerekeink, önállóan meg tudják tervezni az életüket, és nekünk meg kell találnunk azokat a megoldásokat, amikkel érdemileg segíteni tudjuk őket.
Nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem annyit tudok együtt lenni, nem olyan módon tudok segíteni, ahogy én anyaként annak idején elvártam. Egy csomó elvet is fel kellett adni a jó kapcsolat és a kellemes hangulat érdekében. Természetesen nem kell mindent elfogadni sem, de igyekszem jó humorral és nyugodtan viszonyulni az emberi kapcsolataimban.
Az (Élet)Bölcsesség menedzsment tréning éppen ezen korosztály számára tud támogatást nyújtani egy olyan tudatosság kialakításában, ami önmaguk reális értékelésében és az életük strukturálásában segít.
– Mire támaszkodhatnak ebben az életszakaszban a nők?
– A tréningen elvégeztünk egy ún. SWOT elemzést, melynek lényege, hogy úgy írjuk össze a nyereségeinket, a veszteségeinket, a lehetőségeinket és a félelmeinket, hogy új perspektívák táruljanak fel.
Az erősségek számbavételénél kiderült, mennyi kincset gyűjtött az ember az élete során. Idetartozik például az, hogy finom sütemény vagy palacsintát tud sütni, de az is, hogy jól tud emberekkel bánni, vagy képes őket hosszan hallgatni.
Aztán átgondoltuk, hogy miben gyengültünk el, hol vannak az új határaink. El kellett fogadni, hogy már nem tudunk naponta hat órát loholni, csak négyet. Ám itt kiderült, hogy a fennmaradó két órát használhatjuk valami olyasmire, amit az erősségeknél megjelöltünk, így a veszteséget át tudjuk fordítani nyereségbe. Képesek leszünk egy olyan stratégiát kialakítani, ami apró taktikai lépésekből adódik össze, és hozzásegít minket ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak legyünk. Jobban tudunk kommunikálni, kicsit jobban kihúzzuk magunkat és így többen fognak igénybe venni. Érezni fogják rajtunk, hogy tényleg komolyan gondoljuk azt, hogy segíteni tudunk.
– Milyen feladatai vannak ennek a korosztálynak?
– Amikor a gyerekek felnőnek és az ember nyugdíjba megy, az életünk körülhatároltsága megszűnik. Ha nem megyünk utána a feladatoknak, az emberi kapcsolatoknak, ha nem vállaljuk fel azt, hogy amikor hívnak, akkor megyünk, akkor sok mindenből kimaradunk.
A kincseink számbavételénél talált rugalmasságot erre kell használni, rengeteg kezdeményező készséggel, nyitottsággal forduljunk a világ felé, semmiképp sem a világra való megsértődéssel, keserűséggel. Ne ragaszkodjunk görcsösen formákhoz, szokásokhoz, viszonyuljunk lazán a fiatalabb generációk igényeihez.
Éreznünk kell, hogy az életünkben vannak olyan örömforrások, amik megérik azt, hogy az ember ne dekázza ki a befektetett energiát. Tudatosítsuk magunkban, hogy csak mi, emberek vagyunk fontosak egymásnak, csak egymástól kaphatjuk az örömöt.
– Mik az ötvenes korosztály ütőkártyái?
– Rengeteget tudunk magunkról és a világról, és ezt az ismeretanyagot nagyon jól meg lehet forgatni. Ha mindezt egy kicsit tudatosabban tesszük, akkor megnyugszunk és rájövünk arra, hogy mi magunk is szerves részei lehetünk egy ismeret-, egy szeretetcserének, egy, a világot mozgató dolognak. Nem arról szól az öregkor, hogy az ember megtanul intelligensen kivonulni az életből, hanem arról, hogy megtalálja azokat a pontokat, ahol a megváltozott életfeltételei között jól tud a világgal kooperálni.
Fotó: freedigitalphotos.net
Wilcsek Médea
Kitúnő írás, fontos téma! Amivel gyakorló „nagyiként” perlekednék az a szerintem igencsak leszűkített gondolatiság az ötvenes-hatvanas nők „nagyi/s” létre redukálása. A „nagyi” életlehetőségeiről e kontextusban kizárólag családi kapcsolatai, a „nagyisága” sikerességétől függő jól lét keretein belül esik szó. Mintha önálló személyisége nem is lenne, csupán egy újabb női szerepe, aminek tanácsos megfelelnie „modern” körülmények közt is, máskülönben boldogtalan és magányos lesz. Ez szerintem sztereotípizálás, a női sors-életutak sajnálatos leegyszerűsítése, aminek tényleges mai életünkben nyoma sincsen. A választás szerintem nem az, hogy modern nagyi vagyok-leszek-e avagy sem (s hogy ezért mi mindent kell tennem).A kérdés inkább az, hogy nőként életem „harmadik felvonásában” hogyan tudok teljes emberi életet élni. Az én „nagyis” kortársaim közül senki sem néz ki úgy mint a cikkben szereplő szigorúan rövidre vágott és egyendauerolt ezüst-hajú kedves nagyi fotó, s egyiküknek sem él „nagyiként”, akár a „modern”, akár a „hagyományos” változatban. Van köztük olyan nő, aki örül, hogy végre szabad, túljutott a gyerekes korszakon, annak összes kötöttségén és „csak” háromhetente találkozik unokájával, van olyan, aki dolgozik és emellett naponta több órát tölt unokájával mert az elvált anyuka egy keresetből tartja el a családot. S a kettő közt végtelen a skála. A „modern nagyi” mindössze egy mitosz szerintem, a valóságban ilyen nem létezik. Tapasztalatom szerint a hús-vér emberi-női valóság egészen más, sokkal sokszínűbb, sokkal érdekesebb. Épp ezért én nem is vagyok „nagyi”, azaz egy újabb „női szerep”. Én Zsuzsa vagyok és az unokám is így szólit és így szeret!