A minap elnéztem a hároméves kisfiamat, miközben színes fakockákból tornyot épített. A kérésére együtt kezdtük meg az „építkezést”, aztán egy idő múltán múltán valami miatt felpattantam és mivel utána láttam, hogy milyen elmélyülten alkot egyedül is, hagytam – és csak figyeltem.
Ti figyeltetek már meg kisgyerekeket, hogy hogyan tesznek-vesznek, játszanak, alkotnak?
Ami nekem először feltűnt, az a teljes odaadás és koncentráció volt. Az a fajta ösztönös elmélyülés, ami sokszor elkopik bennünk idővel, főként, miután felnőttként – úgy hisszük, hogy az a jó – ha egyszerre több mindenre figyelünk egyszerre. Szoktuk is mondogatni: mi nők képesek vagyunk egyszerre több mindent is csinálni, ez „genetikus”! Ó, igen, így is van, csak rémesen el lehet ám fáradni benne… És egyáltalán nem szükséges egyszerre több mindent csinálni. Sokkal több mindent el tudunk végezni akkor, ha egyszerre csak egy dololgra figyelünk, de abban teljes valónkkal jelen vagyunk. A koncentráció és odaadó elmélyülés jobb agyféltekés feladat és aktivizálja azt, amire manapság bizony nagyon nagy szükségünk van. Mindegy, hogy ez az odafigyelés órákig tart vagy csupán percekig, de magunknak és az adott dolognak (személynek) is akkor tesszük a legjobbat, ha nem „szóródunk szét” közben.
Aki ott is van meg nem is, az sosincs ott igazán. Ha csak félgőzzel csinálsz valamit, nem csinálod igazán és nem lesz készen teljesen, esetleg többször is neki kell fogni a félbehagyott dolgoknak… Ez pedig az egyenes út a széteséshez. Ezerszer többet ér valakire/valamire 10 percet szánni teljes odaadással, mint órákat úgy, hogy közben máshol is jár az eszed. Ha személyről van szó, ő ezt pontosan tudja, érzi és úgy fogja megélni, hogy nem foglalkozol vele eleget, nem figyelsz rá, bármennyit is ülsz vele egy légtérben – ez soha nem a ráfordított idővel van összefüggésben, hanem az igazi odafigyeléssel, a valódi JELENléttel! (Ez egyébként szerintem az időgazdálkodás egyik igen fontos alapköve is.)
A másik, amit megfigyeltem a kisfiamnál, hogy maga az alkotás öröme az, amiért építi azt a tornyot. Láthatóan az érdekli, amit közben megél és tapasztal, az alkotás öröme és nem feltétlenül a végcél. Persze, büszke arra, ha nem dől össze az a torony sokáig és minél több kockát tud rátenni, de ha elfogynak a kockák, rögtön ugyanolyan örömmel lerombolja az egészet – és kezdi előről! Ebben rögtön két dolog is gyönyörű és bölcs: egyrészt az út szépsége és nem feltétlenül a végcél hajkurászása. Nem vár arra, hogy majd a végén valamikor örülni tud, hanem közben is boldog. Másrészt pedig az, hogy a „porig rombolás” után ugyanolyan lelkesen és örömmel fog neki az építésnek. Nem kedvetlenedik attól, hogy az elejétől kell újrakezdenie, sőt. Mintha csak tudná: az eddigi tapasztalatai majd segítenek abban, hogy az új torony szebb és magasabb legyen. Minden egyes lerombol(ód)ás csak segít abban, hogy legközelebb jobban sikerüljön a következő! Vajon képesek vagyunk mi, felnőttek egy-egy kudarc után mindig ilyen bölcs hozzáállással nekifogni az újjáépítésnek…?
A harmadik dolog, ami feltűnt, az a mérhetetlen fantázia, amivel egy kisgyermek a játékaihoz közelít. Nem véletlen, hogy a valósághűre tervezett, színes-szagos játékok általában néhány nap múltán sokszor a ládában végzik, míg egy-egy vizesflakon, doboz, egy egyszerű labda vagy egy ív papír mindig újra előkerül más-más funkciót betöltve. A készen kapott játékokkal általában egy-kétféle játékot lehet játszani, míg az egyszerű tárgyakban rengeteg fantázia van, amit a gyermekek ösztönösen értékelnek és használnak is. Amit ebből (újra)tanulhatunk tőlük, az az egyszerű tevékenységekben és élményekben való felszabadult öröm. Sokszor hallom felnőttektől, hogy „ha majd sok pénzem lesz / megtalálom az életcélomat / felnőnek a gyerekeim / ezt és ezt megveszem, akkor majd jól fogom magam érezni…” – és így sajnos vannak olyanok, akik egész életükön keresztül csak várják az életet, ahelyett hogy a lehetőségeikhez mérten már itt és most is élnék azt… Pedig sokszor csak egy kis fantáziára van szükség. Mindig és mindenkor vannak lehetőségeink, minden egyes percben van olyan az életünkben, amit értékelni lehet. „Csak” akarni kell meglátni és élvezni ezeket.
Végül pedig még egy megfigyelést tettem: mégpedig hogy a gyermek csak addig foglakozik egy játékkal, amíg az valóban örömet okoz neki. Ezt is elfelejtjük, ahogyan felnövünk, annyi rengeteg muszáj-dolog vesz körbe bennünket az iskoláktól kezdve a házimunkán át a család eltartásáig… Talán érdemes néha megállni és elgondolkodni: Akarom én ezt? Örömet okoz nekem és a körülöttem élőknek az, hogy ezzel foglalkozom, hogy így élek? Pontosan mi is a célom ezzel és meddig tervezem ezt csinálni még? Van közben időm arra, ami/aki igazán fontos? Mi az, ami ebből megmarad nekem, ha esetleg a végén semmi nem maradna?
Érdemes tehát a gyermekeinktől tanulni. Túlzás nélkül ők a legnagyobb tanítóink.
