A koronavírus járvány végett temérdek rémhír üti fel a fejét mind a kórházi ellátásokról, mind a források hiányáról. Ebben a nehéz időszakban különösen ijesztő lehet várandósnak lenni, hiszen senki nem tudhatja egészen pontosan mi vár rá. Annak érdekében, hogy terhes kismamaként némi együttérzésre és békére leljetek elhoztuk nektek Melissa Gayle (esküvői, családi, utazási és életmód fényképész) történetét, aki hamarosan életet ad második gyermekének Kaliforniában. Elmeséli a nehézségeket, amiken eddig keresztül ment és azt is, miként lelte meg a benne rejlő lelki erőt, ami át fogja segíteni a szülésen.
245 napja vagyok várandós és az utóbbi 12-ben minden információ, amit arról tudtam, hogy miként érkezik meg világunkba a kisbabám, mehet a kukába. Akkor kezdődött ez, amikor három hete bementem egy laboratóriumba a választható vizeletvizsgálat elvégzésére, hogy figyelemmel kísérjék a fehérjeszintemet. Mindez két nappal azelőtt történt, hogy Kaliforniában is elharapóztak volna a dolgok a COVID–19 járvány kitörése végett. – kezdi a regélést Melissa.
Besétáltam a laborba és mindenkin maszk és gumikesztyű volt. A nő a pultnál, aki az időpontot adta, rámutatott az ott lévő iPad-re, hogy jelentkezzek be. – Inkább nem – feleltem bizonytalanul, mert nem akartam megérinteni a kijelzőt. – Nekem csupán szükségem van egy vizeletgyűjtő pohárra, hogy belepisiljek. –
Amíg vártam, hogy a laborban elvégezze a vizsgálatot a vizeletemen, egy férfi sétált be az ajtón szomorú, őrjöngő tekintettel, majd szinte mentegetőzve azt mondta: az ajtón láttam, hogy azt írják – akik még nincsenek tesztelve és rosszul érzik magukat: ne jöjjenek be. Szerintem én beteg vagyok, szükségem lenne egy COVID-19 tesztre és az orvosom azt mondta találjak egy helyet, ahol elvégzik azt. Nem tudom hová mehetnék.
Összeszűkült a gyomrom és azonnal visszahőköltem, szörnyen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ott álltam, nemcsak terhesen, hanem a kislányommal együtt. Megragadtam a kezeit, olyan módon rettegve a világtól, ahogyan még soha azelőtt. Azonnal tűnjünk el innen – gondoltam. Éles kanyarral fordultam az ajtó felé és egyenesen hazamentem. Azóta nem jártam orvosi rendelőben és minden addig létező nézetem megváltozott abban a laborban. Kaliforniát két nappal később lezárták és ebben a lavinaszerű változásban kérdezősködni kezdtem, hogyan nézhet ki egy orvosi intézményben történő szülés, mivel emberek ezrei – betegek és egészségügyidolgozók – válnak a világjárvány áldozataivá, egy olyan helyen, ahol nincs elegendő forrás a gyógyításhoz.
Mintha nem lenne éppen elegendő rémtörténet, amivel az ember elveszíti a fejét… hallottam történeteket olyan seattle-i anyákról, akik a folyosón szültek, mert nem volt elég ágy. Temérdek sztori áramlik az emberek felé arról, hogy mennyire túlzsúfoltság jellemző a COVID-19 megbetegedések végett. Olvastam New York-i nők beszámolóit, akiknek egyetlen támogató családtag nélkül kellett világra hozniuk gyermekeiket, annak érdekében, hogy minél inkább alacsony legyen a kórházban lévő emberek száma, mert így tudták jobban védeni az „alul felszerelt” kórházi személyzetet.
Ezek a történetek visszhangoznak a fejemben napról-napra a karanténban töltött idő alatt a kétéves kislányom mellett. „Megpuszilhatom a kishúgom?” – kérdezi ártatlanul. „Ohh! Persze, drágám!” – válaszolom neki mosolyogva a gondolataim áradatából kitörve a valóságba.
Szélsőséges gondolatokkal élek. Egyrészt mérgezően gyönyörű ez az egész – tulajdonképpen bele lettünk kényszerítve egy lassabb, minőségibb együtt töltött időbe a családunkkal. Másrészt szorongunk is, a körülöttünk lévő félelem miatt. Emberek ezreinek van szüksége kórházi ápolásra Kaliforniában és nem tudok segíteni, de folyamatosan agyalok, hogy ez miben fogja befolyásolni a kisbabám születését.
Tehát megfogalmazódik pár kérdés, amit úgy gondolom mindannyian fel kellene tegyünk magunknak: Mi az, amit a jelenlegi helyzetben kontrollálni tudok? Miként fogok tudni visszatekinteni erre az időre, és hogyan látom majd életem könyvének ezen oldalait? Milyen dolgokat találtam a legértékesebbeknek és hogyan tudom majd ezeket úgy felidézni, hogy ezek maradjanak megőrzött emlékek? Tehát, amikor majd visszapillantok a múlt történéseibe, még mindig a félelmet látom majd vagy megtalálom a szépséget a káoszban?
Számomra ez az újszerű tapasztalat arra ad löketet, hogy megfontoljam a gondolatot, miszerint kislányunk maradjon otthon egészen addig, amíg ez a legbiztonságosabb lehetőség a számunkra. Hosszas kutatás után találtam egy szülésznőt, akiben megbízom. Majd tovább folytattam a biztonságos lehetőségek keresését és lejátszottam minden létező forgatókönyvet – a legrosszabbat is – tudatosan elfogadva, hogy hamarosan itt a döntés (és a szülés) ideje.
Ezen változás azt takarja, hogy szembe kell nézzek azzal a félelmemmel is, hogy a kisbabámat biztonságos kórházi körülmények nélkül is a világra kell tudjam hozni, ha vészhelyzet merülne fel. Ez a kihívás azt jelenti, hogy hiszek önmagamban, a kisbabámban és a szülésznőmben is, hogy képesek vagyunk együttes munkával és összedolgozással megtenni, amire felkészülök. Ez egy új potenciális szülési terv, melyben félretesszük az aggódó barátokat és az OBGYN előítéleteit az otthonszülésről és ehelyett én magam határozok magabiztosan a történésekről, én hozom meg ezt a döntés – ez legyen csak az én döntésem.
Ám őszintén szólva ez az elhatározás, hogy kövessem az anyai megérzéseimet, izgatottá és felszabadulttá tesz a járvánnyal járó instant stressz helyett. A gondolat, hogy a hátsó udvaran szabadon járhatok szülés előtt és a szülés éjszakáján a saját ágyamban alhatok – ami még fontosabb – a férjem mindvégig foghatja a kezem a baba születése alatt, sok romantikus érzelemmel jár.
Együtt lépünk be az anyává válás óceánjának atmoszférájába, elfogadva a tökéletleneség és a bizonytalanság légkörét. A szülés után szinte rögtön emlékeztet minket a testünk és a lelkünk is arra, hogy ez a világ nem mindig kínálja tálcán a biztonság érzését és nem lesz folyton tökéletes a kisgyermekünk számára sem.
Az elménk néha a félelem hullámain evez, mint a tengeren szörföző emberek és a kémiai szennyeződéseken túl, a merőben sok monitor előtt töltött időn át – néha hagynunk kell, hogy egy hullám alá merüljünk, hogy a víz rázúduljon a fejünkre és letaszítson minket a mélybe. Mert a hatalmas víztömeg alatt meg fogjuk látni a lelassult élet gyönyörűségét, meg fogjuk bocsátani magunknak a félelmet. Mindennek a végén, ott leszünk mi, vizes hajjal, a víztől ráncosodó, nap-csókolta bőrrel, és a gyermekeink állnak majd előttünk – ők válnak a jövőképeinkké. Mi, édesanyák pedig – ahogy mindig – tovább fogunk lépni és elengedjük félelmeinket, mert újszülött gyermekünk felé érzett szeretetünk erősebb lesz a rossz érzéseknél.
Amikor nézem ezt a hatalmas jövőképet, ami ránk vár – ebben a rémisztő jövőben, kisbabánkkal a pocakunkban – mindennél fontosabbnak érzem, hogy rámutassak: a saját sorsunk irányítói vagyunk, a végzetünk úgyis utolér bennünket, a nagy döntéseinken túl is.
