Nem szültem, engem megműtöttek

terhesség-pepitablog

Mikor augusztus végén megláttam a két csíkot a terhességi teszten, szinte az első gondolatom volt, hogy „Atyaég, nekem szülnöm kell!” Ez végigkísérte a terhességem, a végére már egészen hozzászoktam a gondolathoz. Sőt, vártam. Kíváncsi voltam, milyen lehet az a sokak által emlegetett rémes fájdalom, mely varázsütésre megszűnik, mikor a mellkasomra helyezik a frissen kibújt, magzatmázas kisbabámat.

A császármetszés, mint lehetőség meg sem fordult a fejemben.

Éppen ezért ért hihetetlenül váratlanul, mikor betöltöttem a 40. hetet. Aznapra volt időpontom CTG-re és a fogadott orvosom is ügyeletes volt, így az eredményeimre vetett is egy pillantást. Mikor meglátta a szinte teljesen egyenes vonalat a méteres papíron, majd kérdésére válaszoltam, hogy aznapra vagyok kiírva elkerekedett a szeme.

terhesség-pepitablog

Megvizsgált, majd mondta, hogy másnap teljes harci díszben a kórházba szánt szettemmel jelenjek meg a szülőszobán, megindítják a szülést, mert úgy tűnik, hogy itt még jó darabig nem történne semmi. Aztán jött az a mondat, ami padlóra küldött: úgy készüljek, hogy 90%, hogy császármetszés lesz. Emlékszem a férjem és anyukám vártak a folyosón, én meg sem tudtam szólalni a döbbenettől, holtsápadt arccal álltam meg előttük. Császármetszés? Az meg micsoda?

Persze hallottam már róla, de mivel legmerészebb álmomban sem jelent meg egy szülészeti műtő képe, igazából nem olvastam utána (mint minden másnak a több mint 9 hónap alatt).

Én olyan ember vagyok, aki mindig, mindenről szereti tudni, hogy pontosan mi történik, mi után mi következik, mire számítsak pontosan.
A bizonytalanság kikészít.

Másnap reggel megjelentem minimális alvással és maximális aggodalommal az arcomon a szülőszoba ajtajában. Vizsgálatok, oxytocin. Másfél óra várakozás. Nem hat. Nem tágul. Behívták az orvosom. Készítsék a műtőt. Itt jött a következő idegesség-hullám. Szégyen, nem szégyen, engem sírva vittek a műtőbe. Csalódott voltam és féltem.

Utólag visszatekintve nem volt hosszadalmas. De ott, akkor, egy örökkévalóságnak tűnt. Emlékszem, mikor az anesztes mondta, hogy húzást fogok érezni, aztán várjuk a sírást. Húzás, megvolt. Sírás nem, de a fejem fölé emeltek a nyálkás, gyűrött kis valakit, és mondták, hogy ő az én kislányom. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Hol van a kitörő öröm? Hol van az, hogy minden nehézséget elfelejtek, ami ma történt?

picibaba-pepitablog

Elvitték. Visszahozták bebugyolálva, hogy adjak neki puszit. Oké, adok. Aranyóra, a mellkasomra fektették, próbálgattuk a szoptatást. Én meg álmos voltam. Nagyon. Nem akartam semmi mást, csak aludni.

Olyan kórházban szültem, ahol amint felkeltettek (6-8 óra múlva) megkaptam a babámat és velem volt non stop. Néztem a többi anyukát, próbáltam ellesni mit hogyan kell, és láttam rajtuk, mennyire boldogok. Nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy milyen béna vagyok, hogy még arra sem vagyok képes, hogy megszüljem a saját gyerekem. Hát anya egyáltalán az ilyen?!

Csalódtam magamban, gyűlöltem a testem, amiért ellent mondott az elhatározásomnak és nem engedte, hogy úgy hozzam a világra a kislányomat, ahogy előttem azt már nők milliói megtették. Mert ők meg tudták tenni. Én nem. A várva várt fájdalom elmaradt. Olyan érzésem volt, mintha elkezdtem volna valami nagyon fontos dolgot és nem hagyták, hogy befejezzem. Félbe maradt. Adni akartam és nem engedték. Nem kellett. Nem kellettem. Nem kellek.

picilábak-pepitablog

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, ami nem sokat segített az első 6-8 hétben.

Bár ennek már több, mint 9 hónapja, úgy gondolom, hogy még a mai napig nem sikerült teljesen túltennem magam azon, hogy az én kislányom bizony császármetszéssel született. Mikor meglátom a heget a hasamon, csalódottságot érzek. Mikor megkérdezik, hogy hogyan szültem, még mindig azt válaszolom, hogy én nem szültem, engem megműtöttek.

Csak azért akartam ezt kiírni magamból (azon kívül, hogy talán ezzel én is az érzelmi feldolgozás egy újabb szintjére lépek), mert ha van még legalább egy olyan anyuka, akit szintén császároztak és hasonlóképp érez/érzett tudja, hogy nincs egyedül! És igenis anyák vagyunk mi is! Szültünk. Csak kicsit másképp.

hirdetés
Előző cikkMegindító(tt) szülés – apával vagy nélküle?
Következő cikkSzezonja van a bárányhimlőnek

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .