Apás szülés lesz? A terhesség végére ez is egy olyan kérdés lesz, ami már a könyökén jön ki az embernek. De ez egy nagyon is fontos kérdés, hiszen nem mindegy kivel van az ember a szülés nehézségeinél.
Én úgy gondolom, hogy ha valamit a párjával elkezdett az ember azt illik együtt befejezni. A nehezét ugyan mi végezzük, de a támogatás elengedhetetlen. Bár vannak férfiak, akik nem akarják látni azt, ahogy a párjuk szenved és vannak, akik egyszerűen nem bírják. Ilyen esetben ki lesz mellettünk?
Anyukák, nővérek ilyenkor lelkesen ott vannak a kismama mellett. Az én anyukám is nagyon ott akart lenni, de neki kint kellett várakoznia, mert csak egy ember lehetett bent. Nekem ez így tökéletes volt, mert szegénykém hajlamos túlizgulni a dolgokat, – bocsi anyu, szeretlek, de így van – és én is sokkal idegesebb lettem volna emiatt.
Nálunk apás szülés volt, számomra nem is volt kérdés, ha fel is kell locsolni az uramat – bocs szívem – de akkor is ott lesz, együtt csináljuk végig. Szerencsére ő is így gondolta az elejétől fogva, bár néha rosszul volt, amikor a szülésfelkészítőn hallgattuk az előadást, vagy amikor a tévében nézett szülésről szóló műsort.
A kezét fogd, ne a kamerát! – a szülőszoba legszebb pillanatai
A terhesség vége fele sokszor voltak jósló fájásaim, volt, amikor rendszeresen jelentkezett, de végül mégsem lett szülés. A kórházi csomag pár héttel a kiírt nap előtt már az ajtóban várt minket, indulásra készen. Azt mondják, a lányok előbb érkeznek, az én kicsi lányom bizony nagyon jól érezte magát az albérletében, ráadásul július végén nem volt kánikula, így meg kellet várni a 40 fokot.
A kiírt napig CTG hetente. Nyáron a melegben, kánikulában nagyon nagy teher tud lenni az a pocak.
Addig ameddig a saját bőrömön nem tapasztaltam meg, nem is hittem, hogy ennyire meg fog viselni kismamaként az időjárás.
A kiírt nap is elérkezett, de a kislányom jelét sem mutatta, hogy kijönne. Ezután már kétnaponta kellett járni CTG-re, és azt követően áramlás vizsgálatra. A kilakoltatáshoz házi praktikákat is érdemes bevetni, hátha valamelyik megindítja a szülést, persze módjával és a 40-dik hét után. Kirándultunk, fűszereset ettünk, lépcsőztünk… Semmi.
Az orvosom szerencsére megkegyelmezett és az egyik vizsgálat után közölte, ha nem indul meg a baba, akkor megindítjuk. A terv az volt, hogy a 40 + 6 napon befekszem, és este gélt helyeznek fel, ha nem történik semmi, reggel kapom az oxit.
Előző éjszaka alig tudtam aludni. A vége fele már amúgy is sokszor felkel az ember éjszaka a szokásos mosdóügyek miatt, de most az izgatottság is közrejátszott. Nagyon korán keltem, megreggeliztem, befontam a hajam (a hőség miatt is), felöltöztem, csináltunk egy utolsó pocakos képet és elbúcsúztam a kiskutyámtól.
Mikor beértünk, a szokásos adatfelvételi köröket lefutottuk, kiváltottuk a prepidil gélt, beszéltem az orvosommal és mentünk fel az osztályra. Ott szintén papír munka, lepakoltam a szobában és újabb CTG következett. Szegény férjem kitartóan ült és várt, így délben hazaküldtem, feleslegesnek tartottam, hogy ott maradjon, hiszen még öt órán keresztül semmi se fog történni. Délután jött értem a nővérke.
A vajúdóba kísért, az ügyeletes orvos megvizsgált, CTG és kis idő múlva felhelyezte a gélt. Négy órás megfigyelés következett. A telefont még lelkesen húzogattam, írtam a családtagoknak, mikor éreztem, hogy valami nem stimmel. Akkor még nem tudtam, de ezek bizony fájások voltak. Egyre csak erősödtek és sűrűsödtek, de nekem nem szabadott megmozdulnom. Nehéz ilyenkor mozdulatlannak lenni, le is mozogtam néhányszor a CTG-t, a pocakom folyamatosan kemény volt.
Két fájás között, amikor úgy éreztem, lesz elég időm, felhívtam a férjemet, hogy vigye le a kutyát és legyen készenlétben, mert lehet, babázunk.
Utána már nem volt energiám ilyenekre. Az időérzékem akkor már nulla volt, és még mindig volt két és fél óra megfigyelés. A második és harmadik óra után rendszeresen jöttek a fájások, és egyre sűrűbben. A pocakom elernyedt a fájások között, én pedig annyira kimerültem, hogy elaludtam egy – percekre.
Kétszer ki is mehettem mosdóba, lányok ti ezt, hogy csináljátok, kész kínszenvedés volt!? Este tíz után jött megvizsgálni az ügyeletes orvos, miközben én csak arra tudtam gondolni, ha mégse szülünk, hogy fogok aludni. Szerencsére nagy mosollyal az arcán, mondta, hogy beszél az orvosommal és mehetünk a szülőszobára.
Jött értem a szülésznő, közben felhívtam a férjemet, hogy jöjjön gyorsan.
Kint sétálgattam a folyosón, amikor az orvosom megérkezett, teszem hozzá rendkívül gyorsan. Felmásztam az ágyra és burkot repesztett, tudni kell, hogy nálunk a családban nem divat a spontán magzatvíz elfolyás, hát én sem maradhattam ki. Itt már kezdtem elveszíteni az önuralmamat, a nyomási inger nagyon erős volt, és az orvosommal együtt izgultunk, hogy beér-e a férjem.
Pont időben érkezett, pár fájást várni kellett, mert a baba még nem volt ott ahol lennie kell. Talán ez a legnehezebb, amikor érzed, hogy nyomni kell, és mégsem lehet. A levegőt sem vettem normálisan, így az orvosom finoman rám szólt, hogy nyugodjak meg, és elmondta mit fogunk csinálni. Olyan nyugodtságot árasztott magából, hogy hamar lehiggadtam és sikerült kontrollálnom a légzésemet, és készülni a nagy feladatra. A férjem és az orvosom fogta a lábamat, a férjem tartotta a fejemet is.
Elérkezett a nyomás ideje, fejemben hangoztak anyám, és az egyik doki szavai: „Fog összeszorít és nyom, aki kiabál az nem nyom.”. Így tettem, volt pár nyomás és a pici majdnem kint volt, de két fájás között visszacsúszott a kis feje, így következett az, amitől sokan félnek. Gátmetszés.
Érzéstelenítenek előtte – én nem éreztem a férjem mondta – és egy nagyon pici szúrást lehet érezni, többet nem. A metszés után már alig kellett nyomnom, hamar kibuggyant (tényleg buggyant) belőlem a baba, és a fájdalom, amit addig éreztem, azt a feszítést odalent mintha elvágták volna.
A mellkasomra tették a kislányomat, sírtunk mind a hárman, az örömtől és a megkönnyebbüléstől.
Apa vághatta el a köldökzsinórt. Ezután történik az, amit a filmekben nem látni. Bizony a lepényt is meg kell szülni, de egy gyakorlott szülésznő mellett nem kell csinálni semmit.
Itt még jön egy kis stoppolás, rendberakás anyán, addig a babát lemérik, felöltöztetik. Majd jön az aranyóra, amikor a babával az első órákat eltölthetjük.
Sokakat hallottam, hogy félnek a szüléstől és tőlem is sokszor kérdezték. De minek féljek előre, ha nem tudom milyen lesz? Kár előre bestresszelni ezen. A fájás tényleg fáj, nem simogatás, de akik most várják az első babát azt tanácsolom, hogy ne féljenek. Elég lesz majd a szülőszobán izgulni.
Akiknek indítás lesz, azoknak pedig azt mondanám, hogy hívják vissza a párjukat, mert egyedül vajúdni nem volt olyan jó.
Apukák pedig legyenek ott, mert nekik is nagy szerepük van, nagy segítséget jelentenek, és ezt az élményt semmi sem tudja pótolni!
Ha szeretnél még inkább belemélyedni a szülés részleteibe, ajánlott könyveinket itt megtalálod. 🙂
