„Önállóságra neveljem a gyermekemet…?? De hát ő még olyan kicsi… És különben is, én azért vagyok, hogy megmondjam neki, mit szabad és mit nem és hogy mit hogyan kell csinálni!” Ó, hát értem! És ez meddig lesz még így? Amíg óvodás, vagy később az általános iskola alatt is még, és ha egyszer gimibe megy, akkor hirtelen majd tudni fogja magától, mit hogyan kell egyedül…? Vagy majd akkor is végig figyelni és felügyelni fogod…?
Bármilyen furcsa, egy gyermek önállósodása már a születés pillanatában elkezdődik. Mondhatni, a születése az első lépés az önállósága felé, hiszen attól a perctől kezdve önállóan lélegzik, csak a saját szájával táplálkozik és már nem az édesanyja teste táplálja. Illetve az anyatejen keresztül még néhány hónapig mégis – az anyatej sok csodás egyéb tulajdonságán kívül szimbolikusan egy gyönyörű átmenetet is képez a totális függésből ebben a lassú elszakadásban: „az anya testéből, de már nem benne táplálkozom”…
Én azt gondolom, hogy a gyermek önállóságra nevelése elsődl
eges a későbbi boldogulása és ezáltal kiegyensúlyozottsága, boldogságra való esélye szempontjából is. Meg kell tanulnia azt, hogy az évei számának növekedésével egyre kevésbé a körülötte élő emberekből, mint inkább saját magából kell energiát merítenie, ehhez pedig megtapasztalások, élmények, saját döntések, sok elkövetett hiba(!) és az ezekből való folyamatos tanulás szükséges. Aki nem tanul meg leválni és nagyrészt másokra hagyatkozik az élete egyes területein, abból egy alvó, gyermeki felnőtt válik, aki helyett mások fognak dönteni, akit túlzás nélkül mások ruháznak, etetnek, aki után mások takarítanak, akinek mások kezelik a pénzügyeket – már ha talál magának egy olyan társat, aki mindezt hajlandó megtenni. Mert ha nem talál….? Egyszóval ha vérbeli energiavámpírt szeretnénk nevelni a gyermekünkből, aki felnőve hírből sem ismeri majd a Valódi Szabadság nagyszerű érzését és nem tudja értelmezni a felelősség fogalmát, akkor hagyjuk csak, hadd lógjon-élősködjön rajtunk, pakoljunk el helyette minél többször, tegyünk elé mindent és lessük, teljesítsük minden kívánságát, amit csak kiejt a száján! Úgy ezt garantáltan el fogjuk érni.
Ha azonban egy döntésképes, felébredt, kiegyensúlyozott élethez szeretnénk esélyt adni a gyermekünknek, szerintem az első és legfontosabb lépés egy belső kontroll vagy szűrő kialakítása nála, egyszerre szülői példával és tudatos neveléssel. Mit is jelent ez? Például az anyagi javak megszerzése kapcsán is meg tudom ezt világítani (mint egy átmenetként, ha már előző hónapban az anyagiak volt a téma, most pedig a szabadság és önállóság az :-)).
Nézzük, mit csinál a gyermek! Meglát egy reklámot a tévében, amiben van egy szép játék és persze azonnal birtokolni akarja. Ha rögtön meg is kapja, az öröm-érzés szépen lassan ehhez a megkapáshoz és birtokláshoz fog kötődni nála – vagyis kialakul az „akkor vagyok boldog, ha megkapom”-hitrendszer, ami lássuk be, igen veszélyes már rövidtávon is. Hát még hosszútávon, amikor már felnőttként saját magáért kell majd felelnie.
Van viszont egy másik veszély is: ha a gyermek állandóan azt hallja rögtön rávágva a szülőktől, hogy „nem kapod meg, mert nincs rá pénzünk.” Érthető persze, hogy a szülő magától értetődően ezt a (valószínűleg helytálló) okot hozza fel, én azt gondolom, hogy ezzel a magyarázattal nagyon-nagyon kell vigyázni! Közben ugyanis a gyermek pénzhez való hozzáállását is folyamatosan formájuk. Mert mit is mondtunk ezzel? Azt, hogy, fiam, nem kapod meg azt az izét, mert nincs rá pénzünk, ergó: ha lenne, bármi is az, megkapnád! A gyermek így tévesen azt tanulja meg, hogy bizonyos megkívánt tárgyak megszerzése pusztán pénzfüggő dolog és így felnőttként mit fog csinálni? Mindent, ami megtetszik neki, rögtön meg is fogja venni, ha van rá pénze! (Sőt, akkor is, ha nincs, hiszen lehet például a villanyszámla befizetése helyett is vásárolni vagy 18 éven túl lehet hitelt felvenni, haj de jó is eladósodni!)
De akkor mit lehet tenni? Hogyan építhető fel a gyermekben egy belső kontroll?
A szülők mintája elsődleges. Vásárlások alkalmával, ha rácsodálkozunk együtt például egy szép és kívánatos plazmatévére, elsősorban nem az árán kellene elkezdeni szörnyülködni (még ha szörnyű is :-)). Egyáltalán: még ha nem is állunk jól anyagilag, próbáljuk meg elkerülni a pénzen való folyamatos görcsölést! Be lehet és kell ismerni, hogy ez a tévé nagyon szép, nekünk is nagyon tetszik, de elsősorban most azért nem vesszük meg, mert egyszerűen nincsen rá szükségünk. Ilyen egyszerű. 🙂 Van tévénk, ami szép is, jó is és nekünk most éppen megfelel. Hozzá lehet tenni (ha valóban így van), hogy ez a tévé túl nagy lenne a mi nappalinkba és egyébként sem használnánk annyit, hogy valódi értelme legyen annak, hogy ott van. El lehet mondani persze, hiszen ezt is meg kell tanítani, hogy így végül az ár-érték számotokra egyáltalán nincs arányban, de nem szükséges, hogy ez legyen a mindig rögtön magától értetődő elsődleges ok.
A minap a 3,5 éves kisfiam óvodájában könyvvásár volt és talált is magának egy aranyos órás könyvet és egy foglalkoztató füzetet, amiben a kedvenc összekötős feladatai voltak. Aztán ámulva kézbe vett egy színes-szagos Kisvakond könyvet (nálunk most éppen ő a sláger). Már akkor tudtam, hogy mindegyikre biztosan nem lesz szükségünk, sok könyve van, de persze ha öröme telik benne és még haszna is van, miért ne kapjon egy-két könyvet? Megnéztem a kiválasztott opuszokat és felfedeztem, hogy a kisvakondos csak egy új kiadása annak, ami nekünk más formában már régről megvan. Fogtam és megmutattam neki: nézd, ezt nem fogjuk megvenni, mert látod, ugyanaz a mese van benne, mint ami már megvan otthon, ha hazaérünk, elő is keressük és elmeséljük. (És egy szóval sem utaltam a könyv csillagászati árára, pedig az volt neki… :-)) A kisfiam mind a 3,5 évével rögtön megértette, hogy a nem-vásárlás elsődleges oka az, hogy a könyvre nincs szükségünk és beérte az egyszerűbb, de ugyanúgy örömet okozó másik két kiadvánnyal, utána szó sem esett többet a kisvakondosról. (Csak utána gondolkodtam el: vajon mekkora hiszti lett volna belőle, ha egyszerűen azt mondom, hogy ez drága, nem vesszük meg és egyszerűen otthagyjuk a könyvet…?) Nem arról van tehát szó, hogy semmilyen drága dolgot nem veszünk meg és kifogásokat, magyarázatokat keresünk erre, hanem arról, hogy a gyermek idővel megtanulja, akár olcsó, akár drága, csak akkor vegyük meg, ha számunkra valaminek valóban értéke és értelme van. És igen, ez esetben legyen bár drága, gyűjtsünk rá és vegyük csak meg!
Hiszem, hogy a fentiek által lassanként egy olyan belső szűrő alakul ki a gyermekben, hogy ha meg is csodálja a játékbolt polcán a sok szépséges dolgot – hiszen lássuk be, van és bizony lesz belőlük elég, mint ahogyan a felnőtteket is ezerszámra bombázzák a csilivili ajánlatokkal mindenhonnan -, egy idő után képes lesz eldönteni, hogy szüksége van-e rá tényleg, vagy kimerül az öröm-érzés abban, hogy mosolyogva megcsodálja azt a dolgot és aztán belátja, hogy egészen hasonló van neki otthon több tucat, majd azokkal játszik. Ez persze egy hosszabb folyamat és kicsi gyerekektől nem várhatjuk el, hogy egyből mesteri szinten űzzék a lemondás művészetét. Viszont úgy gondolom, hogy akit így nevelnek, abból lesz az a felnőtt, aki nem vesz meg mindent gondolkodás nélkül, hogy pillanatnyi csalóka örömöt szerezzen magának, hanem képes lesz mérlegelni, gazdálkodni, késleltetni a vágyait és a birtoklási kényszer (vagy akár a státuszszimbolumok) béklyója nélkül is boldognak lenni.
Egyszóval szabad és önálló felnőtté tud válni. 🙂
