A kisgyermekek az óvodai évek során tanulják meg, milyen a világ a védelmező családon kívül. Sokan közülük ilyenkor találkoznak először azzal, hogy tőlük egészen különböző gyermekek is vannak, és ilyenkor tanulhatják meg azt, milyen velük lenni.
Éppen ezért az integrált óvodai nevelés – amelyben az átlagos gyerekek és a látás-, hallás-, mozgás-, értelmi sérült vagy magatartászavaros gyerekek együtt nőnek fel – nagyon hasznos lehet mindenki számára. De csak akkor, ha ehhez a nehéz feladathoz adottak a feltételek.
Nem elég a szeretet és a türelem
– Az óvónői képzésben nem kellően alapos az integrált oktatásra való felkészítés – mondta el a Babafalva portálnak Katona Erzsébet óvónő – gyógypedagógus – önismereti tréner, aki április végén tartott előadást az együttnevelés lehetőségeiről, a hétköznapi empátiáról a Mocorgó óvoda dolgozóinak, a Növekvő Hold Alapítvány szervezésében.
– Pedig a leendő óvónőknek tudniuk kellene, hogy mit várhatnak vagy nem várhatnak egy bizonyos fogyatékosságú gyerektől. Sőt, nagyon sok kicsinél az óvodai évek alatt derül ki, hogy a fejlődése eltér a megszokottól, ezért az óvónőknek fel kellene tudni ismerni a jeleket, amelyek egy-egy fogyatékosságot jeleznek. Azt, hogy hogyan kell bánni a fogyatékos gyerekekkel, az óvónők jelenleg kénytelenek a gyakorlatban megtapasztalni.
Ehhez adódik még, hogy az óvodai csoportok túlzsúfoltak. Ilyen esetben nem biztos, hogy megfelelően tud foglalkozni egy hiperaktív, egy autista vagy egy mozgássérült kisgyerekkel az óvónő. Hiszen a hiperaktív gyerekkel el kellene vonulni egy másik szobába, amíg megnyugszik, az autistának adott esetben külön sarkot, saját helyet kell biztosítani, a mozgássérültnek pedig segíteni kell a mosdóban.
Ez az a helyzet, amikor nem elég, ha egy óvónő szereti a gyerekeket és végtelen a türelme. A megfelelő integrált fejlesztéshez eszközökre, különfoglalkozásra, helyre és szakszerű segítségre van szükség. Ha a minimális feltételek nem adottak, akkor sérül mindenki: a fogyatékos gyerek, a többi gyerek és a pedagógus egyaránt.
Az integrált neveléshez alacsonyabb létszámú csoportokra van szükség, állandó segítővel, aki a csoporthoz van rendelve. A dajkák elsődleges feladata a terítés, mosogatás, takarítás, a foglalkozásokhoz szükséges eszközök kikészítése, ezért szükséges lenne csoportonként egy gyógypedagógiai asszisztensre is, aki az adott gyerekkel, gyerekekkel foglalkozik. Fejlesztő foglalkozásokra is nagy szükség lenne, amelyet szintén ő végezhetne. Ettől az állapottól sajnos még nagyon távol van az óvodák többsége.
A többségi gyerekek számára is megfelelő körülményeket kell teremteni, hiszen őket zavarhatja egy autista, aki sír az erősebb hangoktól, vagy nem lehet megsimogatni. Ebből nem feltétlenül van gond, a gyerekek könnyen el tudják fogadni ezeket a reakciókat, ha az óvónő megfelelően tud reagálni egy ilyen szituációban.
Túlzás nélkül mondhatom, hogy az óvodai integráció az egész társadalom számára jó, ha szakszerűen megvalósul. Azok a gyerekek, akik integrált csoportban nőnek fel, észrevétlenül hozzászoknak ahhoz, hogy az emberek sokfélék. Megtanulják, hogy az is része az életnek, hogy nem vagyunk tökéletesek. Ez sokat jelent majd számukra később a konfliktuskezelésben, a megküzdésben, az együttműködésben az iskolás évek alatt és felnőtt korukban is.
Fontos a befogadó légkör
A kőbányai Mocorgó Óvodába hallássérült, gyengén látó, mozgássérült, pszichés és tanulási zavarokkal küzdő gyerekek is járnak, integrált foglalkoztatás, fejlesztés, nevelés valósul meg.
– Óvodánkban az óvó nénik, a dadus nénik, a kertész bácsi, a fejlesztő pedagógus, az óvodatitkár, az óvodavezető valóban együttműködik azért, hogy a gyerekek és a szülők a lehető legjobban érezzék magukat. Hogy képesek legyünk a másság elfogadására, egymás tiszteletére, még akkor is, ha ez néha a saját elképzelésünktől eltér – mondja Révész Istvánné óvodavezető.
Fontos óvodánkban a befogadó légkör és az, hogy ezt el is tudjuk fogadtatni a többségi szülőkkel. Meggyőződésem, hogy ez csak akkor sikerül, ha tudati szintről át tudjuk vinni érzelmi szintre is, és ezt megérzik a szülők. Amennyiben mi befogadók vagyunk, ők is könnyebben elfogadják a speciális nevelési igényű gyerekeket.
Sajnos az óvodában leképeződnek a társadalomban meglévő problémák, a szülők idegesek, rohannak, és ha a gyermekük közérzetét zavarja, hogy egy speciális nevelési igényű csoporttársával másképp kell bánni, akkor nem minden esetben toleránsak. Amennyiben képesek vagyunk megértetni a szülővel, hogyha gyermeke egy speciális nevelési igényű kisgyermekkel jár egy csoportba, az ő személyisége is gazdagodik, akkor már nyert ügyünk van. A gyerekek ugyanis nyitottak, mindent természetesnek fognak fel, csak mi felnőttek „rontjuk” el őket néha.
Ehhez azonban az óvodapedagógusnak, dajkának, segítő szakembernek kell a speciális nevelési igényű gyermeket teljes értékű gyereknek elfogadni, és ugyanúgy kezelni, önállóságát, képességeit fejleszteni. Hál’ istennek ez a mi óvodánkban természetes dolog, amikor látogatóba jönnek hozzánk, nem tudják ki a speciális nevelési igényű vagy a mozgássérült gyerekünk. Ők is úszni, színházba, kirándulni járnak a csoporttal, a különbség csak az, hogy rájuk jobban figyelünk felnőttek, gyerekek egyaránt.
Az integrált nevelés a munkatársaknak is ad pozitívumokat, érzelmi töltést. Amikor fáradtak vagyunk, egy gyerek mosolya, szeretete, őszinte szava nagyon jól tud esni. Amennyiben az ember képes arra, hogy a gyerekek érdekeit mindenek felettinek fogadja el, akkor ez a munka is könnyebb, és örömet, sikerélményt nyújt!
A gyerekek egy legyintéssel elintézik, ha valaki „más”
Egy szülő számára az egyik legfájdalmasabb élmény, ha látja, hogy gyermekét mások nem tudják elfogadni, kiközösítik. Az átlagostól eltérően fejlődő gyerekek szülei pedig gyakran átélik ezt. Ferbert-Vadász Ágnes szerencsésnek érzi magát, hogy Asperger-szindrómás kislánya, Flóra elfogadó környezetben részesülhet óvodai nevelésben.
– Nekem nagyon jók a tapasztalataim, de sok sorstárs szülővel beszélgetek az ország minden részről, akik katasztrofális állapotokról számolnak be: a „problémás” gyermeket kirakják a folyosóra, bezárják egy külön terembe, vagy éppen megtiltják a többi gyermeknek, hogy játsszanak a speciális nevelési igényű gyermekkel, és persze mindent elkövetnek, hogy az ilyen gyermekeket eltávolítsák az intézményből, a „magafajták” közé.
Ezzel szemben mi nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a csömöri Nefelejcs Művészeti Óvodában minden szempontból maximálisan támogató hozzáállást tapasztaltunk. Mivel az intézmény alapító okiratában szerepelt az autizmus, így a diagnózis után a lányom maradhatott a megszokott közegében, és kapja az előírt fejlesztéseket is.
Ha a fenntartó és az intézmény nyitott a speciális nevelési igényű gyermekek fogadására, és hajlandó is megteremteni a hozzá kapcsolódó feltételeket, az már fél siker. Ugyanakkor a legnagyobb érdem az óvodapedagógusoké. Ha ők képesek megkérdőjelezni és felülírni a korábbi nevelési elveiket, és tudomásul venni, hogy ha egy gyermek „más”, akkor másfajta módszerekkel kell bánni vele, akkor az integráció sikeres lesz. A mi óvónénijeink és a dadus néni képesek voltak ezt megvalósítani, és nem a gyermekemet akarták megváltoztatni.
Mikor diagnózisunk lett, a lányom már a harmadik nevelési évet töltötte az óvodában. A szülőin felálltam, és elmondtam mindenkinek, mi a helyzet, hogy nem kell félni attól, hogy Aspergeres autista, mert pontosan ugyanaz a gyermek, akit 3 éves kora ismernek. Megkértem a szülőket, hogy ha bármi problémát tapasztalnak, akkor nekem jelezzék, mert én fogom tudni megbeszélni a gyerekemmel, megtanítani őt a helyes viselkedésre. Többen odajöttek utána, azóta is kérdezgetnek, beszélgetünk, nem érzékelek elzárkózást. A lányomnak mostanra vannak barátai, nem tiltják el tőle a többieket.
A gyerekek nagyon toleránsak, ha ezt az értékrendet tanulják el a pedagógusoktól. A lányom barátnői tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a kis barátjuk „más”, mint ők, de a furcsaságait egy legyintéssel intézik el: „ő ilyen!”. Nagyon jól tolerálják, és borzasztóan szeretik. Amiben gyenge, abban támogatják: például öltöztetik, akkor is, ha az óvónénik és a dadus néni nem akarják megengedni. Kiharcolják, hogy öltöztethessék, vitába szállnak a felnőttekkel emiatt.
Néha persze vannak konfliktusok, vannak néhányan, akik kihasználnák a gyengeségeit, de a társai akkor is megvédik. Előfordult, hogy az udvaron levette a szandiját (ez is egy tünet, hogy sokszor nem tűr meg a lábán semmit), és pár fiú ellopta, eldugta. A fél csoport azt kereste, de visszaszerezték. A lányomat semmilyen frusztráció nem érte, mert ő nem érti, hogy bántják, számára ez egy sikerélmény volt, hiszen „az a szerencse, hogy meglett a szandim!”.
Nagyon eredményesnek bizonyult, hogy nem utazó gyógypedagógussal, hanem egy gyógypedagógus végzettséggel is rendelkező óvónő foglalkoztatásával oldotta meg az intézmény a fejlesztéseket. Így a fejlesztő jól ismeri a gyermekem, látja őt a mindennapos tevékenység során is, napi kapcsolat alakult ki közöttük. Még a pontos diagnózis megszületése előtt kapott a lányom egy autizmusban jártas gyógypedagógiai asszisztenst is, akinek a jelenlétéből az egész csoport profitált, hiszen így könnyebb kezelni az esetleges problémákat, konfliktusokat, illetve a többi gyermekkel együtt, kiscsoportos foglalkozásokon kapja a lányom a fejlesztést – így lényegében a csoportban minden gyermek kapott plusz fejlesztést.
Én ráadásul azt vallom, hogy az, hogy a gyerekek megtanulnak bánni egy autistával, az olyan érték, mintha egy idegen nyelvet sajátítanának el, és a későbbi életpályájuk során is hasznukra válik majd, hiszen toleránsabbak, megértőbbek lesznek, képesek a szempontváltásra és arra, hogy a problémás embertársaikban is az értékes tulajdonságokat lássák meg.
Bródi Emília
Az előadás létrejöttét és a cikk megjelenését a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet Családbarát közgondolkodás népszerűsítésének támogatására kiírt pályázata tette lehetővé.
