Venezuela dzsungeleiben egy fiatal amerikai pszichológus felkeresi a ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánokat. Ezeknek a „vadembereknek” a szemmel látható boldog és kiegyensúlyozott élete lenyűgözi, és két és fél évet tölt el a törzsnél. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdi érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk civilizált embereknél.
Jean Liedloff az indiánok boldogabb életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találja meg. „Az indiánok a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat az igényeket, amelyeket a csecsemő magával hozott. A gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik, és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Az újszülöttet nem hagyják egyedül akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hogy alapvetően jó és szívesen látott vendég a családban.”
Az elveszett boldogság nyomában című könyv ajánlójából valók a fenti sorok. Nem azért tartom fontosnak, hogy írjak a könyvről, mert a nomádok boldogságkulcsát szeretném ellopni. Tisztában vagyok vele, hogyha hordozókendőben hordjuk gyermekeinket, itt a civilizált világban, közben sajnos a buszt szagolják és mentőautó szirénáját meg a porszívót hallják. Ami miatt mégis buzdítani szeretném a kismamákat a hordozókendő használatára az az, hogy sokan vagyunk úgy, hogy eszünkbe se jut. Elsőként inkább babakocsit szoktunk vásárolni, és csak olyankor hordjuk gyermekeinket kenguruban, kendőben, ha olyan helyre megyünk, ahova nem tudunk babakocsival közlekedni. Emlékezetem szerint sose jutott eszembe otthon magamra kötni csemetéimet, pedig pár éven keresztül úgy főztem, hogy a csípőmre ültettem őket, mert felkéredzkedtek. Édesebb lett volna terhem, ha kendővel oldom meg, mely a mama gerincét is kíméli, és úgy köthető fel, hogy a gyermek súlypontja megegyezik a mamáéval.
A hordozott babák nagyon nyugodtak, nemcsak a testközelséget élik meg, nemcsak érzelmi fejlődésüket befolyásolja az ezáltal kialakult érzelmi biztonság, mely mindennek az alapja. Nemcsak fokozatossá teszi az utat a magzati létből a világ forgatagába, hanem a mozgásfejlődésre, az értelmi fejlődésre is hatással van. Ha bátran mozgunk, lehajolunk, éljük életünket természetesen kapja meg azokat az ingereket, amire szüksége van.
Pár dolgot ki lehet emelni a dzsungelből, és át lehet ültetni akár a városi életformába is. Például a dzsungelben is vannak ijesztő hangok, hirtelen történések, a szülőnek hirtelen mozdulata. Azok közt a babák közt a szorongás nagyon ritka, pont azért mert ijesztő dolgokat az első időkben szorosan az anyjuk közelében élnek meg. Nálunk nehezebb a kicsik dolga, egy babakocsi bezártságában szülői tekintet és megnyugtató testközelség nélkül kell megbarátkozniuk a villamos zörejével a kutya ugatásával és így tovább. Ezen tudunk változtatni, ha nem is dobjuk el a babakocsit, ha tehetjük, részesítsük előnyben a hordozókendőt.
A hordozott babák, akik saját igényeik szerint vannak ölben, idővel, a saját tempójukban válnak le, kifejezetten önállóvá és fejlett mozgásúvá, testileg-lelkileg érett gyermekekké cseperednek. Ehhez persze jól jönne az ősbizalom, a gyermekünkbe és magunkba vetett hit.
Mai napig beszélünk jó babákról, akik mosolyognak, esznek, alszanak. A többi baba, bár szemünk fénye, de úgy beszélünk róluk, hogy sírós, nem akar aludni, nem akar enni, vagy mindig enni akar, rájuk sütjük, hogy érzékeny, vagy makacs, akaratos… és valóban azzá is cseperednek. Pedig csak arról van szó, hogy azért sír, mert nem külön kiságyban szeretne aludni, megéhezett, vagy egyszerűen csak ölbe vágyik, ösztönből. Vegyük fel hát őket ösztönből, ennek semmi köze nincs az elkényeztetéshez. Évezredes tapasztalat ez, egészen ősi, mégis évtizedek óta sokan hagyják gyermekeiket sírni éjszaka, bújják az altatásra szoktató módszereket, bölcsibe adják őket, akkor is, ha nem muszáj és még sok olyan dolog, ami nem természetes, mondván „mi is így nőttünk fel, még sincs bajunk”. Nincs bajunk csak rengeteg a válás, a magatartászavaros vagy szorongó gyermek, túlhajszolt felnőtt…
Nagyon érdekes, ahogy a jekánák a cseperedő gyermekeket már nem babusgatják, nem irányítgatják, háttérbe húzódnak, hagyják, hogy a többi gyermekkel szabadon játszanak, csak akkor és abban segítenek gyermekeiknek, amikor és amiben megkérik őket. Eleve jónak tekintik őket, akik néha olyat csinálnak, ami nem megengedett vagy nem jó, ilyenkor a tettet egyértelműen elutasítják, és korlátokat szabnak, de a gyermeket magát sose ítélik el, nincs büntetés, az a természetes, hogy a baj jóvátételét várják el. Ilyen miliőben gyermekeik önként és dalolva igazodnak a törzs életéhez, elvárásaihoz. Szakadékok szélén játszanak mégsem esnek bele a kicsik se, kevesebb a baleset, mint bababiztos otthonainkban. Megtanulnak magukra vigyázni, nem szólítgatják őket, nem osztanak rossz ómeneket, melyek előbb utóbb beteljesítik magukat. Csecsemőkoruktól élik meg, hogy ők jók,és szerethetők, így válnak tömegesen jó és szerető emberekké. Békében élnek magukkal és a világgal.
Miközben olvastam eszembe jutott pár jekánás és kevésbé jekánás mozzanat a saját gyermekeimmel kapcsolatban:
Jómagam is bejártam egy utat, első gyermekemet huszonhárom évesen derékig vetkőzve szoptattam, nem is gondoltam arra, hogy másként is lehet, ösztönből ment a testi érintkezés, mint a jekánáknál. Aztán hamar civilizálódtam miután többen kacagtak, vagy értetlenkedtek a dolgon, meg persze sodródtam a praktikum irányába így a többieknek már csak egy kigombolt blúz jutott. Viszont büszke voltam, hogy külön szobában aludt, volt energiám felsíráskor az ágya mellé telepedni, akár több menetben is, inkább, mint hogy a sajátunkba tegyem (azt hittem, hogy akkor örökké ott maradna).
Második gyermekem nagyjából maga alakította a szokásait, bár dereng, hogy kölcsönkértem éjszakázó barátnőmtől „Az aludj jól gyermekem” alvásra szoktatós könyvet, amit ma már nem ajánlanék másnak. Mindkettőjüknél tizenhárom hónaposan, úgy gondoltam, hogy az esti-reggeli szoptatás már nem mennyiségi, és cumisüvegből kezdtem itatni őket, ami ellen buzgón tiltakoztak de azért sikerült rájuk erőltetnem. Harmadik gyermekemnél kényelemből és kíváncsiságból, talán ösztönből hagytam, hogyha szeretne, nálunk aludjon el, vagy éjjel átjöjjön hozzánk. Elalvás után mindig betettük a kiságyába, de ha éjjel átjött, vagy felsírt akkor bedőltem vele a miénkbe és békésen aludtunk. Jelentem három éves kor körül észrevétlen, magától visszaszokott a saját ágyába. Nyugodt és jó alvó. Tizenöt hónaposan úgy hagyta abba magától a szopást, hogy egy idő után keveset evett de utána a hasamra tette fejét. Ha nyűgös vagy álmos volt, bár már nem szopott, akkor is megnyugtatta, ha a hasamhoz simulhatott (felhúzott ruhát kell elképzelni, a puha meleg bőr hatása volt ez). Egy idő után ez a szokás is már csak egy szép emlékké vált.
A könyv letétele után vigasz volt, hogy bár nem hordtam őket kendőben, azért az ösztönök sokszor felülkerekedtek, és cseperedvén szabadon garázdálkodhattak körülöttem. A ház körüli teendőkben is lelkesen vesznek részt, mert a krumplipucolót már kétévesen a kezükbe mertem adni három, négy évesen pedig késsel szeletelhettek.
A szeretetet sem a nomádok sem a mi világunkkal kapcsolatban nem említettem, mert olvasóim mind tudják, hogy a szeretet és az „élni jó” hangulat szinte minden anya-gyermek kapcsolatban ott van a kezdetektől. Ha mi boldognak érezzük magunkat, akkor aggodalmak, és olykor fellépő nehézségek ellenére is boldog felnőttekké válnak majd, ha nem is lesznek tökéletesek, mint ahogy mi sem, senki sem.
Szeretjük őket nem vitás, a miként az érdekes, mennyire elfogadóan? Képesek vagyunk elválasztani, hogy őt szeretjük vagy azt amilyen, olyannak szeretjük amilyen, vagy benne magunkat vagy pont hogy azt, hogy olyan, vagy nem olyan? Rájuk tudunk hangolódni, érzik is szeretetünket, úgy szeretjük őket, ahogy ők szeretnék? Amikor nem szeretjük, amit tesznek, olyankor őket vagy a tettüket utasítjuk el tudat alatt vagy tudatosan? A jekánák többsége képes a feltétel nélküli szeretetre, a gyermekeik ezért olyanok amilyenek. Ha csak a fele igaz a könyvnek akkor is példaértékű. Ha valaki saját családi életéhez igazítva egy picit is merít a jekánák hozzáállásából, hiába szakadtunk el a nomád életmódtól, távolodtunk el a természettől, könnyebben talál utat gyermekéhez.
Búcsúzóul:
Rákattintottam a hordozókendő.lap.hu oldalra és fantasztikus kínálatot találtam, színes és szolid, jópofa és művészi, karikás és kötözős, azt hiszem nektek könnyebb lesz belelkesedni. A mi időnkben még csak egyféle volt és pár eltökélt anya kivételével, sose tudtuk, hogy kéne megkötni, minek lóg olyan hosszan kétoldalt, és azt hittük nem is tesz jót a baba gerincének.
Sok őszinte percet és boldogságot kívánok!
