Az újszülött, a csecsemő leggyakoribb jelzése a külvilág számára a sírás. A paraszti, falusi kultúrában úgy tartották, hogy a nyugtalan, sírós csecsemő megijedt vagy megverődött, tehát szemmel verték.
A fiatal anyák bármilyen rendellenességet, amit gyermekük viselkedésében tapasztaltak (sokat rosszalkodik, állandóan sír, álmából hirtelen felébred, rosszat álmodik, stb.) ezzel magyaráztak, majd a megfelelő módszereket alkalmazva igyekeztek megszüntetni a tüneteket kiváltó okokat.
Az ijedséget nagyon sok minden kiválthatja, bármilyen képi vagy hanghatás, például egy ember, állat, kutya ugatása, de egy hirtelen mozdulat, hangosabb szó oka lehet annak, hogy egy kisgyerek megijed. Az ijedség különböző mértékű, súlyosságú lehet, attól függően, mennyire ijedt meg a kisbaba. Az anyák igyekeztek minél előbb megnyugtatni gyereküket, megtalálni a rossz közérzet okát. Ennek módja a szenesvíz készítése volt, súlyosabb eseteket ráolvasással vagy öntéssel lehetett orvosolni.
Az ijedség mellett a szemmel verés volt a második leggyakoribb oka a gyerekek furcsa, szokatlan viselkedésének. A szemmel verés nézéssel való rontás, ami véletlen és akaratlagos cselekvés eredménye egyaránt lehet. Ronthat, akinek rossz, ártalmas szeme van, amit az összenőtt szemöldök, szúrós szem egyértelműen jelez. De gyakran a rontó személy nem is tudja, hogy a nézésével, a szemével ártani tud. Azonban ha tudomása van arról, hogy ártalmas a szeme, igyekszik elkerülni a rontást. A faluban is tudták, kik azok, ezért próbálták elkerülni az társaságukat, például nem engedték be az ólba, az istállóba az állatokhoz, hogy ne tudjanak rosszat tenni. A rossz, ártó szemtől meg kellett védeni a csecsemőket, fiatal állatokat egyaránt, ezért gyakori volt, hogy piros szalagot kötöttek a kisbaba csuklójára, vagy a fiatal állatok nyakára.
Abban az esetben, ha a szenesvíz nem használt, a gyerek nem nyugodott meg, mert olyan mértékben megijedt vagy megverődött, hogy gyógyítása nagyobb szaktudást igényelt, akkor gyógyító specialistához fordultak.
A gyógyító ráolvasott vagy megöntötte a megijedt, szemmel vert gyereket. Ha súlyos volt a betegség, akkor a ráolvasást, öntést többször is megismételték. Gyakori, hogy a gyógyító a kevésbé súlyos eseteknél csak ráolvasott, a súlyosabbaknál meg is öntötte a beteget.
Az öntés egy összetett gyógyító folyamat, ami általában a következő módon zajlott. A gyógyító egy kanálba szentelt gyertyát vág, amit szentelt gyertya fölött megolvaszt. (Bizonyos vidékeken elterjedt még az ón- vagy ólomöntés is.) A tálkába szenteltvizet önt, amibe, miután megolvadt a gyertya a kanálban, beleönti a viaszt. Az öntést úgy végzi, hogy a szitát, amibe a tálkát bele tette, a beteg feje fölé teszi, és úgy önti a vízbe a viaszt. A vízben megdermedt viasz megmutatja azt, hogy az illető mitől ijedt meg, mert a viasz olyan formát vesz fel. Az öntéshez használt vízzel lemossa a beteg homlokát, a szívét, a kezét és a lábát. Három ujját mártja bele a vízbe, mindig balra kezdi egy-egy testrész lemosását.
Gyakori, hogy a gyógyító ilyenkor átveszi a betegséget, a fájdalmat, ami erősen megviseli a szervezetét, a szívét. Ennek egyik külső tünete, hogy elkezd ásítani, ami egyben jelzi számára, mennyire súlyos a betegség.
A szenesvíz elkészítése, a ráolvasás vagy öntés után a gyermek általában megnyugodott, utána már jól tudott aludni.
A falusi, paraszti kultúrában nagyon fontos funkciójuk volt, és sok helyen a mai napig is van a hagyományos, mágikus eljárásoknak a gyógyításban. Ebben az adott társadalmi és szellemi közegben, ezek a közösség által jóváhagyott megoldások voltak, és azt a funkciót látták el, hogy segítsen a fiatal anyáknak, hova kell fordulniuk, mit kell tenniük, ha gyermekük nyugtalan, sírós, esetleg beteges. Szenesvizet készíteni, önteni, ráolvasni hagyomány adta lehetőség, megoldás volt számukra.
Pákay Viktória néprajzkutató. A fotók a szerző felvételei.
