Szoptatás… no, de milyen áron? – Anyadumcsi

szoptatás

Mindenhol azt hallani, hogy csak akkor vagyunk jó anyák, ha sokáig szoptatjuk kisbabánkat. De mi a helyzet akkor, ha már pár cseppért is képesek vagyunk egész nap stresszelni, fáj, nem érezzük komfortosan magunkat közben vagy netán már terhessé válik a több hónapos/ éves szoptatás? Erről dumcsizunk ma!

Jövő héten legyél Te a negyedik,
aki megosztja gondolatait a következő témával kapcsolatosan:
Bölcsibe adni vagy nem adni? – ez itt a kérdés!

Írj nekünk a [email protected] e-mail címre, és mondd el a véleményed!

 

1A főszerkesztő

Nagy lelkesedéssel kezdtem el szoptatni az én kicsi lányomat a szülés után. Nekem ez eufórikus élmény volt, mert ezzel kezdtem el megérteni a kórházban, hogy anya lettem, nem a szüléssel. Valószínű ebben az is szerepet játszott, hogy a császár után elvitték a babámat, és majdnem 3 óra elteltével “kaphattam” csak vissza. A kezdeti botlások után – ami nagyjából 5 napig tartott a kórházban, mert a nővérek rábeszéltek a mellbimbó védőre, hogy majd azzal sokkal jobban fog menni –  otthon elhagytam az egész “jótanácsos sallangot”, és elkezdtem a kislányomra hangolódva a szoptatást. Sokkal jobban ment minden. Nem volt mellgyulladásom, sem bedurrant, se sebes időszak az életünkben, viszont még az ötödik hónapban is, a kicsim csak 80-100 grammokat evett, ami a fejlődéshez és a súlygyarapodáshoz nem volt elég. Tejem volt elég, sokat tudtam fejni is, de a babám nem tudott többet enni. Ez nagyon nagy lelki vívódást okozott nekem, mert nem értettem sem én, sem a doktorunk, hogy miért nem eszik. Így hat hónapos korától elkezdtük a hozzátáplálást. Hogy jó döntés volt-e, a mai napig nem tudom, pláne, annak fényében, hogy másfél évesen rájöttünk, azért nem eszik a gyerek, mert le van tapadva a nyelve és nem tud enni.

 

2A szerkesztő

Én már nagyon vártam a szoptatást és az elsőnél minden szuperül is indult – mikor az egyik mellemből evett, közben a másikból is jött a tej. Egy percig se stresszeltem, nem fogyóztam – pedig vagy 15 kiló plusz volt rajtam -, ittam a tejszaporító teát. Aztán a 4. hónap környékén éreztem, hogy nem ugyanolyanok a cickóim, a lánykám is nyűgösebb volt. Mikor a gyerekorvost felhívtam, javasolta, hogy vegyek tápszert. 60 ml után a lány kidőlt és aludt 3 órát, utána mintha kicserélték volna. Szegénykém rendesen éhezett. Ettől teljesen kiborultam, azt éreztem, nem vagyok elég jó anya, hisz nem vagyok képes táplálni a babámat. Sírtam, összetörtem. 2 hét múlva teljesen elapadt a tejem, maradt a tápszer. Lassan kezdtem feldolgozni, bár sokáig éreztem emiatt kevesebbnek magamat. Aztán jött a második baba.

A fiúnál már számítottam a korai elapadásra – pedig ekkor is mindent megtettem, amit jónak ítéltem. Furcsa mód, a második szoptatásos időszakomat kevésbé élveztem – gyakran vártam, hogy lakjon jól, és levehessem a mellemről. Természetesen ettől mindig lelkiismeret-furdalásom volt. Lehet, hogy közrejátszott az első lezárásának kudarcként valómegélése, de az sem elhanyagolható, hogy a szoptatás távolról sem volt meghitt és békés egy 2 évessel a lakásban, aki féltékeny és figyeleméhes volt.

Nála 3 hónap után következett be a hirtelen tej-csökkenés. Ekkor azonban már nem pánikoltam, tudtam, hogy mi a helyzet. Cici-tápszer, cici-tápszer, aztán már csak tápszer.

Visszagondolva, már nem érzek bűntudatot. Örülök, hogy legalább ez a pár hónap sikerült, és, ha nem is sokáig, de átélhettem a szoptatás csodás élményét.

3A webszerkesztő

Nagyon jó érzés mindig a szoptatásokra visszagondolni, pedig nem mindig volt egyszerű. Mindegyik manócskánál sikerült a 6 hónapig csak anyatejet kapjon elvet megtartanom. Nem mindenáron, de sikerült. És ezért nagyon hálás vagyok. Mind a négy esetben túlestem durvább vagy kevésbé durvább mellgyulladáson (természetesen az elsőnél volt a legkeményebb – injekciózni kellett, hogy lemenjen a gyulladás -, kezdő anyukaként minden olyan hibát elkövettem, amit nem lenne szabad). Érdekes, hogy mégsem jutott egyszersem az eszembe, hogy na akkor ezt most befejeztük. Valahogyan nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy szoptatom a kicsimet.

Mindig nagyon kellett figyelnem, hogy igyak, egyek rendszeresen, mert azonnal kevesebb volt a tejem. Az egyik legérdekesebb eset a negyedikké volt, ő ún. csendes éhező volt. Negyedik babánál már az ember nem méri szopi előtt-szopi után, csinálja szépen… Ő pedig szopizott szépen, aludt, cuki volt, kiegyensúlyozott, aztán egyszer csak elkezdett fogyni… Védőnői “parancsszóra” elkezdtük mérni, és kiderült, hogy nincs elég tejem, de ő nem szólt, gondolta, megelégszik azzal, ami van. Ritka az ilyen, de előfordul. De még most sem jutott az eszembe, hogy itt a vége, s a védőnői is biztatott, végül gyakoribb szopizásokkal és tudatos táplálkozással szépen visszajött a tejem, és minden rendben lett.

Minden nehézség ellenére, nemhogy nem bánom, hanem kimondottan boldog vagyok azokért az időszakokért, amíg szoptathattam őket. Semmiért sem adnám ezt.

4Olvasónk – F. Adrienn

Én a terhességem alatt eldöntöttem, hogy nem fogok szoptatni. Ezzel gondolom nem leszek népszerű. Egyszerűen elképzelni se tudtam, hogy a mellemből etessem a gyerekemet, olyan gusztustalannak éreztem. A férjem és a családom persze azt mondta, hogy dilinyós vagyok, és a mai napig felemlegetik ezt. Szerencsére a gyerekorvos elfogadta a döntésemet. 6 hónapos koráig, Doma csak gyógyszertárban kapható tápszert kapott, én pedig szülés után vettem tejelapadást előidéző teakeveréket. Igazából az első 1 hét volt kellemetlen, de utána már minden rendben volt a mellemmel – lényegében be se indult az igazi tejtermelés, mert a kórházban is már tápszerrel etettem és jegeltem a mellemet. A kisfiam 3 éves lesz nemsokára, keveset volt beteg, most fogja kezdeni az ovit. Nem bántam meg, a kapcsolatunk így is remek.

Mentés

Szólj hozzá Te is!

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!