Ami a szívemet nyomja…

Könnyű a dolgunk, ha örömhírt akarunk közölni, semleges mondanivalónk van – ehhez nem nehéz kapcsolódni a másik félnek. De már a dicséretnél sem mindegy, hogyan hangzik! Ugyanazok az alapelvek vonatkoznak rá, mint a negatív dolgok közlésére: kritikára, kérés elutasítására, amikről a következőkben szó lesz.

Előző cikkeim arról szóltak, hogyan fogadjuk beszélgetőtársunk közléseit, hogyan (ne) reagáljunk, hogyan hallgassuk meg, ha azt szeretnénk, hogy őszinte, mély kommunikáció alakuljon ki köztünk. Volt szó a közléssorompókról: milyen reakciókkal vághatjuk el a beszéd fonalát. A négy fülről: hogyan halljuk ki a szavak mögötti üzeneteket. Az értő figyelemről: hogyan éreztessük a másikkal, hogy rá figyelünk, hogyan biztassuk beszédre. Legutoljára arról, hogy mielőtt megszólalunk, gondoljuk meg, milyen hatása lesz közlendőnknek – hogyan kerüljük el, hogy a másikat olyan állapotba hozzuk, hogy már ne is tudjon ránk figyelni. Miután mindezeket már jól csináljuk, megszólalhatunk!

A tudatosság a kulcs

Történt valami, társunk, gyerekünk csinált vagy mondott nekünk valamit, amire legszívesebben felcsattannánk. Testünkben érezzük, hogy „NEM”. Kinek a gyomra szorul össze, kinek a keze ökölbe, kinek az arca pirosodik ki. Ahogy első cikkemben írtam, ezek ősi reakciók, teljesen természetesek, azonban nem kell, hogy ezek határozzák meg azt, ami a szánkat elhagyja. Tudatosság a kulcsszó már megint.

Igényeink, érdekeink érvényesítésének módja többféle lehet, kinek-kinek vérmérséklete, neveltetése, önbizalma, tudatossága szerint. Ebben a cikkben arról a módról lesz szó, ami a kapcsolatainkat javítja, önmagunknak pedig önbecsülést hoz, megerősödést: az asszertív kommunikációról. A kapcsolat rombolásához, önmagunk károsításához vagy elszigeteléséhez vezető utakat a következő cikkben elemzem, mert gyakran találkozunk velük, jó erről is tudnunk.

Válasszuk a jó módszert!

Itt állunk, nem-et akarunk mondani, vagy kifejezni, hogy párunk, gyermekünk viselkedése nem tetszik nekünk.

Első lépés: önvizsgálat. Miért nem tetszik?
Sérti-e valamilyen természetes, érthető, személyes igényünket? Például szeretnénk tiszta levegőt a lakásban, és párunk rágyújt, vagy rendet, tisztaságot, otthonosságot, és a gyerek a nappali közepén hagyta a koszos cipőjét. Párunk a megbeszéltnél később jött haza és vette át a gyerekfelügyeletet, és ezért mi sem érünk oda a megbeszélt találkozóra a barátunkkal. Gyerekeink hosszasan telefonálnak, és ennek nehezen kifizethető számla lesz a következménye, kamaszunk későn jön haza, és ezzel a frászt hozza ránk. Vagyis: történt valami, ami ránk nézve káros következménnyel jár, valamilyen igényünket, szükségletünket sérti. Amit tulajdonképpen szeretnénk – vagy legalábbis jó lenne, ha csak ezt szeretnénk (!) – az, hogy ez a helyzet megszűnjön, máskor ne forduljon elő. Ebből jön az első alapelv: a „bírálat”, a „nem!” a helyzetnek, viselkedésnek, tettnek szól, nem a személynek! Emlékeztetőül: a személy bírálata pszichológiai ködhöz vezet! Az asszertív üzenet első része: a viselkedés és a következmény (vagy igényünk) tárgyilagos, kijelentő módú leírása.

Második lépés: önvizsgálat. Mit érzek?
Dühöt, aggodalmat, félelmet, szorongást, kétségbeesést? Mondandónk következő része SAJÁT érzelmünk kifejezése. Vigyázat! Magunkról beszéljünk: félek, aggódom, dühös vagyok – és NEM megijesztesz, dühítesz.  Az asszertív üzenetben felelősséget vállalunk saját érzéseinkért. Az, hogy valamire hogyan reagálunk, belőlünk jön: vannak olyanok, akiket nem bosszant a cipő a nappaliban, akiknek nem gond kifizetni a telefonszámlát, aki esetleg örül, hogy nem mehetett el a baráti találkozóra, mert úgysem volt kedve.  Vagyis amit érzünk, az tőlünk, a helyzettől, pillanatnyi hangulatunktól függ. Ezért legyünk őszinték, és vigyázzunk a fokozatokra is. Nem fognak komolyan venni, ha egy kis bosszankodásra azt mondjuk, hogy halálosan felizgattuk magunkat, de az sem jó, ha elvicceljük, amikor a számla kifizetése komoly szorongást okoz.

Az asszertív én-üzenet első része tehát így hangzik:  „amikor rágyújtasz a szobában, dühös leszek, mert szeretném, ha a lakásunk levegője tiszta lenne”, „ha egy nap több, mint 20 percet beszélsz a barátaiddal telefonon (nem „sokat”, mert az relatív!),  komolyan szorongok, mert az jut eszembe, hogy  a fizetésünkből nehezen tudjuk kifizetni a telefonszámlát”, „amikor éjfél után jössz haza, aggódom, mert szeretném tudni, hogy biztonságban vagy-e / mert akkor alszom nyugodtan, ha tudom, hogy jó helyen vagy”.  Ez utóbbi a kedvenc példám, mert itt látszik egy fontos dolog: elsődleges érzésünket kell megtalálni, és azt közölni. Érezzünk bele a helyzetbe egy pillanatra: először félünk, aggódunk, hogy gyerekünkkel valami baj történt, azután leszünk dühösek rá: mert ilyen érzelmi helyzetbe hozott! Amikor hazajön, primer érzésünk a megkönnyebbülés, de ezt nem mondjuk ki – sajnos -, hanem rázúdítjuk a dühünket. Kipróbáltam: ebben a helyzetben a félelmem, aggodalmam, szorongásom kimondása a dühös lerohanás helyett (pszichológiai köd!) fantasztikus hatású! Meghökkenés, megértés, bocsánatkérés következik – és legközelebb egy telefon, vagy SMS, hogy „minden oké, ne aggódj”.

Az asszertív üzenetnek van még egy része: mit szeretnék a mostani viselkedés helyett? Nem elég azt mondanom, hogy „többet ilyet ne csinálj”. Konkrét, reális, megvalósítható alternatívát kell adni. Kérlek, „legközelebb, mielőtt rágyújtasz, nyisd ki az ablakot /menj ki az erkélyre”, „mielőtt bejössz a nappaliba, vesd le a cipődet, és hagyd az előszobában”, „naponta legfeljebb 15 percet beszélj az itthoni telefonon”, „legközelebb, ha 10 után jössz haza, küldj egy SMS-t, hogy megnyugodjak”.

Nem hibáztatunk, nem minősítünk

Egyéb közléseink általában vitákat generálnak. Mitől működik az előbb leírt módszer? Mert nincs miről vitázni: nem a másikról beszélünk, nem „te-üzeneteket” küldünk. Nem hibáztatunk, nem minősítünk, nem hatolunk be a másik intimszférájába. Legmélyebb szükségleteink, igényeink szintjén egyformák vagyunk: biztonságot, kiszámíthatóságot, rendet, tisztaságot, megbecsülést, elfogadottságot szeretnénk. A megfogalmazott érzés a sajátunk, és vállaljuk – nem okolunk mást érte. Ezeken nem lehet vitatkozni.  Kérésünk pedig konkrét, méltányos és az előzőek alapján érthető. Az asszertív üzenetet megfelelő metakommunikációval kell kísérnünk: szeretetteljes határozottsággal, eltökélt rugalmassággal, egyenes tartással és szemkontaktussal.

Ha átváltunk erre a működésmódra, először minden bizonnyal csodálkozás lesz a reakció. Természetesen előfordulhat, hogy a másiknak mégis problémája van azzal, amit így mondunk. Ekkor időlegesen át kell váltanunk értő figyelemre. Ha empátiával meghallgattuk, kezeltük a másik problémáját, mondjuk el még egyszer saját asszertív mondatunkat. A két módszer váltogatása, türelem, következetesség meghozza a várt eredményt. Előbb-utóbb rászokik a család többi tagja is!

Dr. Bozsár Gabriella kommunikáció, konfliktuskezelés | Kérdezd szakértőnket>>