Értő figyelem

ertőfigyelem_250.jpg

Amellett, hogy „4 fülünkkel” már meghalljuk , hogy társunk vagy gyerekeink mi mindent akarnak velünk közölni, a bensőséges kommunikációhoz az is hozzátartozik, hogy tudtára adjuk beszélgetőtársunknak, hogy figyelünk rá és ezzel további közlésre inspiráljuk.

Statisztikák szerint a figyelés ébrenlétünk óráinak nagy részét leköti, mégis nagyon kevesen figyelünk jól: információs szinten a szóbeli kommunikáció 75 százalékát hagyjuk figyelmen kívül, értjük félre vagy felejtjük gyorsan el. Ennél is rosszabb arányban figyelünk a hallottak mélyebb értelmére. A figyelés nem egyenlő a hallgatással, hanem a hallgatásnak és a másik felé mutatott pszichológiai érdeklődésnek a kombinációja.

Első fontos tényező, hogy jelen vagyunk, részt veszünk a társalgásban és ezt ki is fejezzük. „Hát ez világos, nem? Amikor beszélgetek a gyerekkel hazafelé a kocsiban, persze, hogy jelen vagyok!” – mondhatná bárki. Nem éppen. A kommunikáció nagy része nem verbális úton történik: odafigyelésünket – és oda nem figyelésünket! – gesztusainkkal is kifejezhetjük. A figyelő nyitott testtartással, szemkontaktussal, megfelelő távolság felvételével, apró mozgásokkal segítheti a kommunikációt, jelezve a beszélőnek, hogy éberen figyel és fontosnak tartja megérteni, amit a másik mondani akar. Jelenlétünket hangsúlyozhatjuk azzal is, hogy kiiktatjuk a külső zavaró tényezőket (telefon, TV stb.), a fizikai korlátokat (pl. a két fél közötti asztal). Gondoljuk meg, hányszor mondtuk már kamasz gyerekünknek: „Rám nézz, ha hozzád beszélek! Ne mobilozz közben!” – vagyis pontosan érezzük, hogy ezek fontosak a figyeléshez. Akkor gyerekünk (feleségünk/férjünk) mellé miért nem ülünk le úgy, hogy teljes testünkkel rá figyeljünk, amikor a napját meséli?

A következő, hogy kövessük a beszélőt és segítsük abban, hogy elmondhasson mindent, amit szeretne. Van, amikor bátorítani kell a beszélőt, átsegíteni az elbizonytalanodásain, azon, hogy elkezdje vagy éppen folytassa mondókáját. Ilyenkor „ajtónyitogatókat” tudunk alkalmazni, ami azt jelenti, hogy kényszer nélküli felhívást közlünk a beszélgetés elkezdésére vagy folytatására. Az első lépés, hogy jelezzük, észrevettünk valamit, leírjuk az illető testbeszédét, majd „meghívjuk” beszélgetésre. Például: „Fáradtnak látlak. Milyen volt a napod?” – és az előbb leírt érdeklődő testbeszédünkkel is jelezzük, most készen állunk meghallgatni. A következő lépés nagyon fontos: csendes időt biztosítunk a másiknak arra, hogy meggondolja, eldöntse, akar-e beszélni. Később minimális jelzésekkel ösztönözhetjük a beszélőt arra, hogy folytassa. Fontos, hogy ezek a jelzések (hümmögés, rövid mondatok, egy-egy szó elismétlése) csak azt jelentik, hogy hallottuk és követjük a beszélőt, nem pedig egyetértésünket vagy egyet nem értésünket! Sokan kérdésekkel próbálják terelgetni a beszélőt – ez lehet jó módszer, de túl sok kérdés teljesen megakaszthatja a közlést, megzavarhatja a beszélőt. Azonban jó ütemben, egyszerre egy, nyitott kérdéssel segíthetjük a másikat saját problémájának tisztázásában.

Infinety hirdetés

Talán a leginkább elfelejtett, legkevésbé alkalmazott figyelési módszerünk a csend. A csend időt ad a beszélőnek: elgondolkodhat, mit akar mondani, jobban elmerülhet önmagában, átélheti érzéseit, megszabhatja, milyen ütemben haladjon. Nem kevésbé fontos, hogy ilyenkor a beszélgetőtárs megfigyelheti a másik testbeszédét, elgondolkozhat azon, amit hallott, átélheti a másik érzéseit. Mindez segíti a jobb megértést.

Ha jelenlétünkkel, odafigyelésünkkel támogattuk a beszélőt, a következő lépés, hogy megítélés nélkül, visszajelzésekkel megmutassuk, hogy megértettük és elfogadjuk mondandóját – ezt nevezzük értő figyelemnek.

Visszajelzéseinknél nagyon fontos, hogy meg kell tanulni a figyelést és az ítélkezést szétválasztani. A körülírás rövid reagálás, melyben a figyelő saját szavaival, tömören, összefoglalva közli a beszélő üzenetének tartalmát – ahogy ő meghallotta, értette. Ha a figyelő abban a tudatban hallgatja a másikat, hogy utána visszajelzést ad neki, ez inspirálja a még jobb odafigyelésre, a lényeg meglátására. A tartalmi visszajelzésnél is fontosabb talán az érzések visszatükrözése, ami segíti a beszélőt, hogy saját érzelmeit jobban megértse. Sokat elárulnak az érzelmeket kifejező szavak, néha a tartalomból is kitalálhatjuk, mit érezhet a beszélő, de szükségünk lehet a testbeszéd megfigyelésére is. Az elhangzottak jelentését is visszatükrözhetjük: összekapcsoljuk az érzéseket és a tartalmat, amihez ezek az érzések kapcsolódnak. Ezek a visszajelzések – akár kérdések formájában – nagymértékben csökkentik a félreértések valószínűségét, mivel lehetőséget adnak a beszélőnek, hogy pontosítson. De mindezt minősítés nélkül, vagyis anélkül, hogy saját véleményünket közölnénk! (Ez már nem figyelés, hanem vita lenne…)

Ha a beszélőnek problémája van, mindenképpen időt kell hagyni arra, hogy kibeszélje magát, mielőtt magával a problémával, annak megoldásával foglalkoznánk. Hosszabb beszélgetés során szükség lehet összegző visszajelzésekre, amelyekkel újból rögzítjük az elmondottak lényegét, összefüggéseit, kiemelhetünk érzéseket vagy kérdéseket. Ez segít, hogy egységes képet kapjunk, összefoglaljuk az eddigieket, és továbbléphessünk, haladást érezzünk.

Gordon szerint az értő figyelem ezeket „közli” a beszélővel:

„– Hallom, mit érzel.
– Értem, hogyan látod most a dolgokat.
– Olyannak látlak, amilyen éppen vagy.
– Érdeklődő és érintett vagyok.
– Értem, hogy most hol tartasz.
– Nem akarlak megváltoztatni.
– Nem bírállak, nem teszlek mérlegre.
– Nem kell tartanod a bírálatomtól.”

Dr. Bozsár Gabriella kommunikáció, konfliktuskezelés | Kérdezz-felelek>>

Szólj hozzá Te is!

1 KÉRDÉS

Comments are closed.