Tóth Ferenc: Az Úr visszavág

Tóth Ferenc: Az Úr visszavág

Az Úr a nyolcadik napon körülnézett, és emígyen szóla:  -Na, ez megvolna. De mégis… mintha valami hiányozna…– Na de Uram-Teremtőm – zengte az angyalok kara. – Hisz a tökéletes Gépezet forog, s a kéklő Föld olajozottan gördülend pályáján! A Mű elkészült, az Alkotó megpihen, nem így fogja-e ezt megírni egyszer egy jeles magyar költő jó sok év múlva, ahogy azt elárultad volt tegnap minékünk a jól sikerült záróbulin?

-De – bólintott komoran az Úr, mert nem szerette a szószaporítást. – De akkor is hiányzik valami. És ne feleseljetek velem, mert néhányótokat a pokolra taszítom.
Azzal elővette a szemüvegét – ez idő tájt ez volt az egyetlen szemüveg az egész világegyetemben, ezért meglehetősen értékesnek számított – és egy hosszú pergamentekercset előszedve, fenségesen hümmögött magában:
– Hm, hm. Hmmm… akantuszlevél, bíborrózsa, csermely megvan… darvinizmus, elemi részek oké… felhők, galócák, hínár… ez is stimmt… hm…

Egy milli-mikromásodperc trilliomod része után, mialatt végigfutotta a kvadrillió-gigamiriád-hetvenkettő tételt tartalmazó listát, ingerülten levette a szemüvegét és bedugta két bárányfelhő közé, hogy meg ne karcolódjon.
-Valami akkor is hiányzik, a fene egye meg…
-Mi az a fene,ó, Uram?- érdeklődött kíváncsian az angyalok fennkölt kórusa.
-Semmi közötök hozzá- mérgelődött az Úr. -Nézze meg az Isten… De valami hiányzik… nézzük csak meg még egyszer a „C” betűnél… cica, csacsi, csukoládé, csupor, csecsebecse…-Megvan!- pattintott az ujjával. Villám cikázott, füst szállt, néhány kisbolygó kilendült pályájáról.
-Pardon- mondta az Úr és fél szempillantás alatt visszaigazított mindent. -Mondtam én, hogy valami hiányzik! Még arra is emlékeztem, hogy a „C” betűnél!
-És mi légyen az, ó, Urunk?- kérdezte az angyalok kara kissé régies stílusban, de kissé félénken, mert világosan látszott, hogy az Úr ma kissé paprikás hangulatban van.
-A csecsemősírás!- kiáltotta az Úr és legott munkához látott.

Vette egy vijjogó gyári sziréna hangjának legidegesítőbb részét, hozzátette az ablaküvegen lassan végighúzott nedves, vékony fémvilla csikorgását, majd némi fogorvosi fúró-visítást (a felsőbb regiszterekből). Tett az elegybe egy kevés tempós fogcsikorgatást, meg valamicskét egy olyan macska nyávogásából, amelynek épp most lépett a farkára egy igen súlyos, bakancsos ember. Majd az egészet nyakonöntötte egy épp kisikló hosszú gyorsvonat halálos féknyivításával, valamint néhány elevenen megnyúzott mártír kétségbeesett jajszavával. (E dolgok nagy része ekkor még nem is volt a világon, de ez az Úrnak csöppnyi problémát sem okozott – hisz, amint az köztudott, mindenható volt).
– Na – mondta az Úr újfent. – Ezt most megkapjátok, nyavalyások. És így legalább visszavágok valamelyest a Tudás Fájáért. Az eredendő bűnt úgyis mindig kevesellettem.

Az angyalok kara nagy nehezen lenyelte a kérdést, mert világosan látszott, hogy az Úrral ma nem lehet kukoricázni. „Isten tudja” – gondolták és ennyiben maradtak.

Nos, azóta, kedves szülőtársaim, mindannyian átestünk már az első igazi gyermeksírás keserves tűzkeresztségén. Nem, nem az a kis nyávogás-nyammogás, fel-felvisítás ez, melynek hallatán a friss anyuka-apuka még magabiztosan mosolyog, ilyeneket gondolva: „Hű, de milyen belevaló szülő vagyok én! Mindenki meséli, hogy felvette a gyereket ilyenkor és hogy ezt később ezerszer és milliószor megbánta! És hogy ezután kőkeményen mindenkinek azt tanácsolják: ezt ne, soha, akármilyen keservesen sír a szentem!”
Nem, kedves újsütetű anyuka/ apuka. Ez még nem az!

Ez a kis nyivákolás még csak olyasmi, mint az első gyöngécske légfuvallat a fél országot romba döntő tájfun előtt. Olyan csak, mint egy gyönge pohárcsilingelés a vitrinben, amelyet később a Richter-skála szerinti 8,5-es erősségű földrengés követ, amely romba döntötte San Franciscót. Csak annyi, mint Hitchkok „Madarak”-jában egy ágon ücsörgő ártatlan madárka egy pad fölött, melyen egy pasi üldögél, mit sem sejtve, hogy ő egy horrorfilm főszereplője.

És aztán úgy igazából rázendít a szentem. Teljes hangerővel, céklaszínűre vörösödve, beleizzadva. Az a kicsi drága kék (barna, zöld, fekete, stb.) szeme szorosan – nagy valószínűséggel teljesen légmentesen – lezárva, miközben pici, törékeny végtagocskái eszelős rángatózó mozgást végeznek! Mely rángatózás tudomány által eleddig ismeretlen rezgések avagy sugárzás formájában rohamosan átterjed a nemrég még oly magabiztosan mosolygó anyuka/ apuka idegrendszerére, ami nemsokára garantáltan romokban hever!

És hang, az a hang! Nem is, hogy hang, de inkább Hang, nagy betűvel, esetleg csupa nagybetűvel – hát ez aztán HANG a javából. Egy idő után legszívesebben… de nem, azt nem. Nem verünk gyereket, noha az ős késztetés zsigereinkben delej gyanánt kereng. Kis ideig még könnyed, ámde némileg görcsössé vált mosollyal tartjuk magunkat- ember vagyok, humánum a lényegem és hát úgyse bírja sokáig, az nem létezik! Tévedés, tévedés, átkozott tévedés, mit milliók cáfolnak meg!

Pontosan addig bírja szemünk fénye, míg végül a kedves szülő – nem sokkal azelőtt, hogy lendületesen átharapná a közfalat – fürge léptekkel, melyekkel bűntudatát ohajtja sikertelenül leplezni, a kiságyhoz siet – és felveszi. Fel, a fenébe is! Véghezviszi  azt, amitől minden ismerős, rokon, barát, családtag, korra, nemre, rangra és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül nyomatékosan óvta! Amiről ugyebár mi is sziklaszilárdan meg voltunk ám győződve, hogy mi aztán nem. Mi aztán végképp nem, soha, soha, ha kisírja azt a két szép kék (barna, zöld, fekete, stb.) szemét – hát mi akkor se. Hisz így erősödik a tüdeje! Márpedig ki az a tökkelütött hülye, aki nem erős tüdejű gyereket akar, mi?

S a fönt említett nagy létszámú ismeretségi kör egy emberként dől hátra undorító elégedettséggel, plusz egy még undorítóbb „Na ugye megmondtam!”-mal, mert most már világos mindenkinek, hogy te sem vagy ám különb, faszikám, akárhogy vergődtél. Közénk tartozol immár, slussz!

Mindezt csak tetézi, hogy midőn forrongó bensővel, ámde kifelé még mindig jéghideg nyugalmat mímelve ölünkbe kapjuk nyilvánvalóan szenvedő kisdedünket, tanúi lehetünk a csodának: drága szemecskék egy pillanat alatt fölszáradnak, az előbb még mogyorónyi – de lehet, hogy nagyobb – könnycseppek áradata egy csapásra megszakad. Sőt, az esetek nem csekély százalékában azt a csodálatos természeti tüneményt észleljük, hogy az egész bömbölő-akció mákszemnyi nedvesség nélkül zajlott le. Hát erre vajon ki tanította? A gének vaj’h mely ördögi játéka ez? A következő másodpercben szerettünk – úgyis, mint szemünk fénye, a gyermek – mélyen szemünkbe néz és pici ajkán pajkos mosollyal jelentőségteljesen emígyen szól:
-Hö.

Hö? Szóval ennyi az egész, hogy hö? Egyáltalán, mi az a hö? Ó, te kis… kis… haszontalan! Majd adok én neked olyan höt, hogy… Na várj csak, legközelebb… legközelebb aztán megmutatjuk, ki az úr a háznál! (Hogyne, persze, természetesen.)

Az Úr lenéz és szelíden, némileg talán már kissé sajnálkozva is megcsóválta a fejét: -Ej, ej… mondtam, hogy csak azt a fát… egyedül azt hagyjátok békén…

Beérkezett a Babafalva irodalmi pályázatára

A Babafalva.hu - Várandósságtól az első osztályig portál tizenhárom éve segíti, támogatja a várandós, kisbabás és kisgyerekes édesanyákat és szülőket a szülés, a csecsemő gondozás, a gyermeknevelés, a családdá válás, az intézményekbe való beilleszkedés érintő sok-sok kérdésben, egészen az első osztályba lépésig.
Előző cikkTóth Ferenc: Cigaretta az erkélyen
Következő cikkOtthonszülés: Európa legszigorúbb otthonszülés törvénye