Három év. Ennyi lenne az átlagos, de nekem már most öt. Ritka szerencsés alkat vagyok, két évente ahogy annak a rendje, jöttek a gyerekek. Mindeközben végig gyedes voltam az épp nagyobbal, így nem volt kérdéses, mikor is nem megyek vissza.
Most viszont eljött az ideje. Azért, mert úgy érzem? Dehogy! Azért, mert mennem kell. Úgy hiszem, a mai világban nem mi döntjük el, mikor egészséges visszamenni, hanem a muszáj, a szükség az úr.
Ugyan ki engedheti meg magának azt a luxust, így hitelekkel tömött, gyedextrávalmegspékelt hétköznapjainkban, hogy egy laza harmincas utalással otthon töltse a napjait? Már ha nem tervez következőt.
Pedig kérem, nagylelkű kis hazánk, Európában egy, max. két olyan ország van, ahol ennyi időt adnak nekünk, szülő nőknek (vagy apáknak). Az már más kérdés, hogy aki kétkeziből él, az messze nem jut ekkora összegből. Mikor a harmadik megszületett, többen is jöttek a kérdéssel, hogy akkor most maradok anyaságin? Ó hogyne! Tök jól hangzik, a legnagyobb 18 vagy a legkisebb 8 éves koráig lehetne így. És akkor addig? 25600.-? Ugyan már!
Persze ismerek olyat, aki hamarabb meglépte. Vállalkozást vezet, avagy ingatlanozik, vagy vehetnék ide bármi olyan melót, amivel már amúgy is a szabadsághoz szokott. Ennek viszont árnyoldala, hogy ha vasárnap este menni kell, hát menni kell!
Nálam viszont ez tabu, ha letelt a „műszak”, senki ne rántson el a srácok mellől, mikor épp mesét olvasunk.
A külvilág is hajlamos ferdén látni a dolgokat. Számomra mindenhonnan az jön le, hogy minden dolgozó anya irodista, szellemi alkalmazott, szinte repked egész nap, lazán elszalad még egy edzésre műszak után, míg a gyerek a napköziben, este meg party on, egy pohárka koktél a barinőkkel.
Kicsit ferde az egész, mint amikor a reklámban kisgyerekes anyuka vakító napsütésre ébred (érted, alaphangon nyolc óra 🙂 ), sehol egy apró ránc, a köntöse élre vasalt, mindenki heppi és mosolyog, sehol egy büfinyom vagy aprócska kakaós kézlenyomat, sehol egy reggeli zsemle utáni morzsa (sose fogom megérteni, egy tízdekás zsömle hogy dobhat le húsz deka morzsát…), aztán apuka ingben, nyakkendőben feláll az asztaltól, ahol még mindenki pizsamában, és indulhat a nap.
Na, hát nem mesélem el a mi reggeleinket, mind tudjuk, hogy is van valójában. 🙂 🙂 Szóval ezzel szemben az igazság, hogy a hajnali hatos elővárosi bizony tömve van az álmosan kókadozó szülőktől, akik már túl vannak a hajnali trappon, mert a srácok oviban/bölcsiben, vagy a szomszéd néninél, mert suliba nem mehet hajnali fél hatkor…
És sietnek a varrodába, a gyárba, a kasszába, nem is beszélve az óvónéniről vagy dadus néniről, aki a sajátját pattintja hajnalban, hogy a miénket már fél hatkor fogadja… Szerencsétlen gyerekek meg útközben, lépésenként elalszanak, hiába is fekszenek este korán.
Szóval a visszamenetel mindenkinél más, nagyban függ attól, milyen munkahelyünk van, milyen műszak, apukáké úgyszintén, nagyszülők, esetleg kedves szomszéd nénik. Mert ha ez nincs meg, bizony hiába akarnánk, rengeteg az akadály.
Az egy, amit nagyon sajnálok, hogy a legkisebb még csak egy lesz, mikor visszatérek. Nem azért maradnék vele, mert olyan jó itthon, ebbe is bele lehet fásulni. Hanem azért, mert szinte az egész napot külön tölti majd. Más látja először a szárnypróbálgatásait, lehet, hogy más hallja először megszólalni, kevesebb időm lesz bevezetni a móka világába, mert hiszen most is dolgozom.
Hogy mit? Gyerekek, háztartás… Amire ugyanúgy szükség lesz, ha belemászik egy hatórás vagy nyolcórás… Mennyi, de mennyi, akit ezer éve nem láttam, pedig itt élünk egymás mellett! Este esnek haza, apukával váltott műszakban, hogy reggel egyik vigye, este másik hozza haza a kicsiket. Azt a rövid kis időt igyekeznek együtt tölteni, szinte kizárják a barátokat, a távolabbi rokonokat. Mert nincs más választásuk.
Persze, oké, anyáink is ezt csinálták, mégis felnőttünk valahogy, csak akkoriban még nem volt ekkora lehúzás, nem zsigerelték ki a munkavállalókat, tekintettel voltak a családosokra. Most meg az önzőség, a karrier, és társai.
Azért jó is van benne, a munkáltatók ugyanis kedvezményeket kapnak, ha gyed/gyes után visszavesznek, így egy darabig biztosak lehetünk a türelmükben, a felzárkózásunkhoz. Úristen, öt év alatt annyi minden változott, régiek mentek, újak jöttek, és szinte újra kell tanulni mindent! Kicsit azért vonz is, már előkerestem a sminkes ládikát is. 🙂
A lényeg, hogy jól gondoljuk át a lépést, visszacsinálni nem lehet. Egy barátom szerint csak az első öt hétben érezte magát zombinak, a hatodikon már emlékezett rá, hogy is ért be melózni. 🙂 Estére egy jó nagy adag magnéziumkoktél, talán nem kell sok, hogy zsigerből menjenek a dolgok. Egy a lényeg: csak pozitívan! 😉
