Állapotjelentés: Kinti gyerek: óvodát megszokó, magát nagylánynak képzelő, szélsőségesen hisztis és szófogadatlan ördögfióka, életcélja, hogy anyukáját a bolondok házába juttassa. Vasszervezete ellenére hosszan gyengélkedik. Benti gyerek: Szépen növekvő rendkívül aktív magzat, neme ismeretlen. Szeret bújócskázni. Anya: 3 hónapon át betegeskedő, idegi, érzelmi kripli.
Ilyet még soha életemben nem tapasztaltam. Az rendben van, hogy a kismamák szervezete le van gyengülve, védtelenebbé válnak a betegségekkel szemben, de amit én műveltem, az már mindenen túlment. Egy-két napos kihagyással gyakorlatilag három hónapon keresztül beteg voltam. Persze semmi komoly szerencsére, csak egy kis torokgyulladás, egy gyengébb influenza, állandó orrfolyás orrdugulás, köhögés, épp csak annyira zavaró, hogy az ember képtelen normálisan élni a hétköznapokat.
A napi teendők és egy lázadó kisgyerek mellett lehetetlenség kifeküdni egy makacs betegséget, vélhetően ezért vett igénybe három hónapot. Kezdődött karácsonykor, így a szentestét leszámítva az egész karácsonyozás egy héttel tolódott, szerencsére Kincső lányom roppant megértő és toleráns volt és nem kérte számon Télapó naptár-ismereti hiányosságait.
A második trimeszter folyamán kislányomból kibújt az ördög maga, csak hogy még inkább megnehezítse a dolgomat. A szemtelenségnek és szófogadatlanságnak olyan kombinációját produkálta, hogy be kellett mennem az oviba fogadóórára, mert már az óvodában is feszegette a határokat. Kis barátnőjével kézen fogva vitték egymást a rosszba, azt hitték övék a világ: ők már bennfentes, régi motoros, kiscsoportos óvodások. Hát nem mondom szégyenkeztem kissé a hallottaktól, hiszen idáig olyan jó kislány volt…. Megnyugtattak, hogy ez megszokott viselkedés ebben a korban, ne akadjak fönn minden apróságon, valóban kicsit temperamentumosabb az átlagnál, ezért húzzunk egyértelmű határokat.
Az állandó veszekedést és szidást a „türelem”- stratégiára cseréltem és néhány hét múlva meg is lett az eredménye. Nyilván Kincső lelkében is zajlanak már folyamatok a tesó-kérdéssel kapcsolatban, holott fogalma sincs róla, mivel jár egy testvér, de az ezzel kapcsolatos frusztrációk nyilvánultak meg ilyenformán ez egész biztos. Mindamellett, hogy az őrületbe kerget a rosszaságával, olyannyira rám is van csavarodva, az érzelmi zsarolást mesterien űzi.
Volt olyan nap, hogy mindketten sírva mentünk az oviba, ő csimpaszkodott belém, én négykézláb próbáltam lefejteni magamról és betuszkolni a szobába. Szegény óvó néni mit gondolhatott… bár azt hiszem sok hasonlót látott már pályafutása során.
Boldogan várakozó kismama akarok lenni!
Szóval ilyen harci állapotok között próbálom örömmel és szeretettel várni második babámat, kinek érkezésére persze már nagyon készülök. Helyesebben csak készülnék, ha nem jönne mindig közbe valami. Ugyanis elhatároztam, hogy ezúttal boldogan várakozó, kismamajógára járó, láblógató pocaknövesztő leszek, ehhez képest semmi ilyesmire nincs időm. Tudván, hogy 1-2 évig biztos nem tudok még érdemben dolgozni, az utolsókig űzöm az ipart, no meg persze a nagylánnyal is ki kell élvezni minden együtt töltött percet, ki tudja mennyi idegem, időm lesz rá eleinte. Továbbá szent elhatározásom, hogy ezúttal apa sem szorul háttérbe, tehát vele is illenék még eljutnom ide-oda… (Eljutni sehova sem sikerül, viszont annál többet veszekszünk – ugyanis titkon mindketten rettentően félünk, izgulunk.) Ezek a tervek, a valóságban, úgy érzem egyikre sem jutott időm, főleg nem magamra és a kismamajógára. No, de sebaj.
Wellness-kiruccanás 2:1
Az én drága férjem meglepett egy wellness-kiruccanással – mondván jót tesz nekem egy kis feltöltődés a nagy roham előtt. Jót is tett, attól az apróságtól eltekintve, hogy a wellnessezés sem a takonykóros betegeknek, sem a kismamáknak nem kifejezetten javasolt. Én 2 in 1 voltam ebben az esetben (is), úgyhogy azt leszámítva, hogy főznöm-mosnom nem kellett, jókat ettünk, minden egyéb előnyét nem állt módomban kiélvezni. Sebaj, sellő lányom remekül érezte magát az apjával, naphosszat ki se mászott a medencéből, én pedig továbbra is nyomtam az ágyat, immár a szállodáét. Se szauna, se medence, se szép téli Balaton, helyette nem-alvós éjszakák, ugyanis úgy be volt dugulva az orrom, mintha betont öntöttek volna bele. Csak hallgattam a két elpilledt fürdőző szuszogását és csendben szentté avattam magam. Végül is a szándék a fontos, de a meglepetés kirándulásból örömmel tértem haza infralámpám és arcgőzölőm társaságába. Időközben Kincső önállósulási törekvései alábbhagytak, rájött, nem lesz jó neki a világ végén anya nélkül – ahová mindig igyekszik mélységes felháborodásában a kis elnyomott – és a türelmesebb anya jobban bejött neki, mint az ordító. Miután fegyverszünetet kötöttünk állandó napirendi program lett a szülős-játék.
Csöpke
Ez abból állt, hogy Kincső minden létező babáját, plüssfiguráját begyömöszölte a pólója alá, elfeküdt az ágyra és sorra szülte a plüssmacikat egyetlen rántással. Bárcsak az életben is így menne! Hangos „Az én babám kiszületett, a tiéd mikor fog?” felkiáltásra mindig el kellett magyaráznom, hogy majd tavasszal fog „kiszületni”, de addig sajnos még előttünk áll a hosszú tél, úgyhogy még sokat kell várni a tesóra. Tesóra, aki eközben a Csöpke becenevet kapta és rendhagyó módon nem tudjuk, hogy fiú lesz-e vagy lány,- mindezt önszántunkból. Ugyanis annak idején Kincsőnél sem akartuk tudni, hadd legyen meglepetés, és mivel a meglepi olyan jól sikerült, eldöntöttük, ezúttal is tisztelgünk eme hagyományunk, babonánk előtt. Az ultrahangban rendre meglepődnek, mikor előre kérem, hogy bármit csak a lába közit ne mutassák, ne mondják. Tiszteletben tartják kérésemet, bár a mai világban csodabogárnak tűnhetek az óhajommal. Egyébként a vizsgálatokon minden a legnagyobb rendben volt, szép, egészséges bébikét növesztek a pocakomban, aki egyre nagyobbakat rúg belém. Vicces, amikor az éjszaka közepén Kincső közénk fészkeli magát, összebújunk kis kifli-nagy kiflibe – most már én vagyok a kis kifli, ő a nagy, így védem a pocakomat – és ő rendszerint hátba rugdos kívülről, a kicsi pedig hasba rugdos belülről. Ez ám a fantasztikus érzés! Moccanni sem merek, csak élvezem, hogy már ketten, kétfelől rugdalnak.
Újra kell tanulnom a kismamaságot!
Apropó, mennyire el lehet felejteni a kismama-élményeket négy év alatt! Szinte újra kell olvasnom, tanulnom mindent. Mekkora egy húsz hetes baba, milyen vizsgálatokra kell járni, mennyi vérvétel… teljesen elfelejtettem. A sok orvoshoz-járást már most utálom, mostanában kijutott belőle bőven… És ha az én nyavalyám még nem lenne elég, Kincső sem úszta meg az influenzát, két nap kivételével három hétig beteg volt szegénykém. Volt ebben minden kötőhártya-gyulladás, torokgyulladás, influenza és szűnni nem akaró, magas láz. Szokás szerint nem alvás a köbön, én jóformán már csak húztam magam négykézláb, a betegápolás rém kimerítő tud lenni, főleg az én állapotomban. A fáradtságtól és náthától eltekintve magát a terhességet rendkívül könnyen viselem, nem vagyok kívánós, alig híztam, és egész energikusan el tudom látni a feladataimat. A Kincső utáni rohanás, a három emelet megmászása meg sem kottyan, ám ha le kell hajolnom valamiért, azt már kétszer is meggondolom. Ha egyszer végre-valahára mindketten meggyógyulunk, olyan jó kislányok leszünk! – fogadkozom már végső kétségbeesésemben esti fohászaim során. Egyszer csak beköszönt a jó idő, és vele együtt az egészség – nem is sürgetem annyira, hiszen már alig van valami hátra az állapotosságomból!
