Néha úgy érzem, hogy még egy multi, mérnök-asszisztensének seregnyi feladatai is eltörpülnek, az én hétköznapi teendőim mellett. Hisz nekem négy kisgyermek és egy dolgozó férj háttérországa a munkaköröm.
Immár nyolcadik éve vagyok itthon négy gyermekünk mellett, és egyszer elgondolkoztam azon, hogy milyen megnyerő dolgot tudok majd mondani egy állásinterjún, ha vissza szeretnék térni a dolgozó nők világába. „Van négy gyermekem, de beszélek négy nyelven!”. Ez sajnos nem igaz, mert fénykoromban – közvetlenül a sikeres nyelvvizsgák után is – csak három volt ez a szám. Akkor mondjuk. „Van négy gyermekem, roppant motivált vagyok a nem otthoni munkavégzés tekintetében (mert jó végre egy kicsit kimozdulni és mást csinálni), hatékonyan osztom be az időmet (mert ha valamiből nem sok van, az felértékelődik), kiválóan tudok együttműködni másokkal” (egy 2, egy 4, egy 6 és egy kiskamasz 8 évest rávenni pl. a reggeli elindulásra, időben, na az a kihívás), de talán a legütősebb érvem az lenne, hogy „van némi tapasztalatom a logisztika területén”.
Lássuk, mi rejlik eme magabiztos kijelentés hátterében…
Sokan ismeritek az otthoni káosz felszámolására irányuló állandó kísérletet. Be kell tenni egy mosást, leszedni és elpakolni a száradó ruhákat, kipakolni a mosogatógépet, bepakolni a koszos edényt, ebédek főzni, bevásárolni és rendet rakni. Mindezt leginkább egyszerre, a lehető legrövidebb idő alatt, mert pl. engem a titkárnői feladatok is várnak (férjem generálkivitelező cégének én vagyok az adminisztratív segítsége). Szóval hazaérve a reggeli gyerekszállítmányozásból, indul a mérgezett egér figura. A szüleik tudta nélkül bulit rendező tinik érezhetik így magukat az ősök visszatérése előtti utolsó fél órában, amikor is versenyt futnak az idővel a romeltakarítás és eredeti állapot helyreállítása ügyében.
Házimunka
Szóval először el kell indítani a gépeket, mert mire befejezzük az egyéb teendőket, végeznek a gépek is. A lehető legtöbb dolognak kell párhuzamosan futni.
Lássunk egy példát: ha főzni szeretnék, el kell pakolni a konyhapultról a reggeli kapkodás romjait, de ahhoz, hogy ez bemehessen a gépbe, előbb ki kell pakolni. Tehát mosogatógép ki, szennyes edény be, főznivaló előkészít, kaja feltesz. Amíg fő, beteszünk egy mosást. Hogy azt legyen hova kiteregetni, leszedjük a szárítót. De sohasem lehet üresjárat, ezért bármerre megyünk, van a kezünkben valami, amit a helyére szállítunk, hiszen a lakásban a rend csak azokban a pillanatokban uralkodik, amikor nincs jelen kiskorú. Gyorsított felvételen egy úgy nézne ki, hogy az ember rohangál a lakásban, valami mindig van a kezeiben, a vállára feldobva. Ide befut, onnan kihoz, közben azt visszatol, a helyére tesz… A lakáson hurrikánként átvonuló rendkívüli személy egyszerre csak mindennel kész, de addigra már menni kell a gyerekekért, és az elintézendő feladatok listája nem lett sokkal rövidebb, mert ez csak a napi rutin volt. Olyan ez, mint ez nagy kirakós darabjait rendszerezni és kirakni. Hiába ismered már a képet, mivel valakik mindig összekeverik, folyamatosan válogatsz és rakosgatsz (mint Hamupipőke madársegítség nélkül…). Ha pedig a titkárnői teendők sürgőssége mindent felülír, akkor marad a szétszórt puzzle, amit a gyerekek délután egy másikkal is összekevernek.
Gyerekeket hozni-vinni
De hadd meséljek magáról a szállítmányozásról, mert ilyen létszám mellett ez nem piskóta. Az én „mami taxim” egy kisbusz. Negyedik gyermekünk érkezésekor el kellett fogadnunk az ijesztő tényt, hogy ennyien csak akkor férünk be egy 7 üléses személyautóba, ha megszüntetjük a csomagteret, azaz többet nem viszünk magunkkal semmit. Nem volt mese tehát, be kellett ülni a buszba. Pár gyakorló órát vettem hites uramtól, aki megpróbált szakszerűen bevezetni az eltérő tengelytáv problematikájából adódó más ívű kanyarodás rejtelmeibe (magamnak ezt úgy fordítottam le, hogy a kereszteződésben túl kell menni a keresztutcán, és mikor már úgy érzem, hogy bekanyarodáskor a szembe sáv autóival nézek farkasszemet, akkor és csak akkor lehet bekanyarodni, és szerencsés esetben a busz beláthatatlan hátulja ekkor nem megy fel a padkára). A parkolást ne is említsük. Legkedvesebb barátnőimet beelőzve a tolatóradar lett a legjobb barátom (bár az olyan helyzetekben ő sem tud segíteni, amikor egy kétirányú, de egy sávos utcában kell két autó közé leparkolni). És bár a shoppingolás kisbusszal felvetné annak a lehetőségét, hogy mindent meg tudok venni, amit csak szeretnék, mert végre befér, még eddig nem merészkedtem be egy pláza parkolójába sem, mert nincs az a parkolóhely, ahová ezt a monstrumot be tudnám manőverezni.
Szóval ez a hatalmas, minden gyermekünket magába rejtő vasparipa megkönnyíti ugyan a logisztikát, de nem oldja meg helyettünk a napi feladványokat. Az idei évben van egy bölcsődésünk (csak szegény legkisebb ment a levesbe, áldozatul esve dolgozó anyukája munkaidő igényének), két óvodásunk és egy iskolásunk. Bár szerencsés helyen lakunk és gyalogos távolságra van mindenből, mi véletlenül sem azokat az intézményeket választottuk, ahová egy fél órás reggeli körjárattal egyszerűen beadhatóak lettek volna a gyerekek. Két évvel ezelőtt vettünk egy telket annak reményében, hogy hamarosan lesz kertünk, és a nappali teraszajtajának kitárásával kivezényelhetem a gyerekeket a saját, kutyapiszok mentes kertünkbe, a jó levegőre, játszani, úgy, hogy nem kell egy babakocsival, egy motorral, két biciklivel, egy regiment homokozó felszereléssel, tízóraival és még ki tudja milyen elengedhetetlen felszereléssel kivonulni a játszótérre. Az építkezés elhúzódott, de a második óvodába induló és később az iskolás már olyan intézményben kezdett, ami az új házhoz igazodik távolságban. Így határozatlan időre, de megbonyolítottuk a reggeli be- és délutáni hazajutást.
Szóval mindenképpen autóba kell ülnünk, és nem is elég egy ember, ha nem akarjuk fájdalomküszöb feletti korai időpontban bevinni az első csemetét. Tehát egy normál hétköznapon 8.30-kor elhagyja a lakást uram és parancsolóm az elsőszülöttel, és munka előtt elszállítmányozza őt az iskolába. Én a „maradékkal” 8 órakor hagyom el a bázist, irány a bölcsi, ahol negyed 9 magasságában két óvodásra redukáljuk a gyerek létszámot, majd lesétálunk az autóhoz és irány az ovi, ahová még a reggelis kocsi kitolása előtt igyekszünk beesni. Így megússzuk a nyögve nyelős reggelizést is, és mire beérnek, megéheznek. Anya pedig örül, hogy csak egy cumi tejet, négy pohár teát, egy Apa szendvicset, egy sulis uzsonnát kellett elkészítenie reggel.
A délután ugyanez csak pepitában. Fél négykor begyűjtjük a még uzsonnától maszatos bölcsist, és egyből megyünk az óvodába, ahol szerencsés esetben fél óra alatt sikerül kivarázsolni a közepeseket a csoportjaikból; felöltözésre, valamint a játszótér udvarának és a csoporttársak elhagyására bírni (ennek a feladatnak a nehézségét csak az értheti, aki látott már egy teljes nap ovi után egymástól elszakadni nem tudó barátokat). Különleges esetekben, ha a férjem nem tud besegíteni délután, én gyűjtök be mindenkit. Ez akár 2 órát is elvehet a napunkból (cserébe pár – egyelőre csak képzeletbeli – ősz hajszállal gazdagítva az én fejemet). Egy fullos begyűjtés esetén a bölcsiből a suliba vezet az út. A sorrendet nem szabad felcserélni, mert figyelembe kell venni az autóba ki- és beszálló gyermekek számát. Mivel ez minden megállásnál nő, érdemes folyamatosan bővíteni a létszámot (és nem előbb az óvodát megjárva 3 gyerekkel menni a negyedikért).
Télen külön időt kell számolni a nehezített pályás felöltözésre. Mert olyan nincs, hogy mindenkinek megvan a sapkája, sálja, kesztyűje, és ráadásul olyan színben, amilyet aznap reggel szeretne. A legkisebb a legnagyobb valószínűséggel az indulás pillanatában kakil be, mondjuk úgy nyakig, hogy vissza kellejen menni teljesen kicserélni.
A különórák és némi segítség
Na, de mi van azokkal a napokkal, amikor különóra van?! Szemben velünk van egy uszoda, csodálatos volt csak átszaladni velük; egyszerre beadni a 3 nagyot, akik ugyan külön csoportokban úsztak, de egy időben; majd hazaugrani az úszás alatt, és lemenni értük óra végén. De télen, a sok betegséges, még több ruhás időszakban mi pár hónapra kihagyjuk az úszást, és tavaszig más sportokkal igyekszünk kielégíteni a mozgásigényt.
Minden igyekezetünk ellenére egy idő után lehetetlen ugyanazokra a különórákra járatni a csemetéket. Mert korcsoport alapján bontják őket, vagy kialakul, hogy ki miben tehetséges, vagy szimplán olyan jó fejek vagyunk, hogy ő választhat különórát. Nálunk a különórák – és ezzel a délutáni begyűjtés – excel táblát igényel. Ér bevetni a 3 rendelkezésre álló nagyszülőt, egy még unokátlan nagynénit és különleges esetekben a bébiszittert. A táblázat ki van ragasztva a konyhában. Anya igyekszik képben lenni, és minden felszerelést időben kikészíteni és semmi áron nem hagyni reggel, hogy az érintett otthon felejtse. Ez olykor azt jelenti, hogy nem elég előző este megbeszélni, kikészíteni, ki kell tenni az útba, hogy zavaró legyen a lakás elhagyásakor. De ha biztosak akarunk lenni a sikerben, az ajtón kilépéskor (amikor már nem tudják bent felejteni) a kezükbe kell nyomni! Ha az aznapi szállítmányozásban érintett bármely nagykorú személy érdeklődik a dolga felől, pontos információt kell tudni adni. Hol, melyik teremnél, milyen tanártól kell elhozni a gyereket, mi a parkoló zóna kódja, mikor fizettünk tandíjat… Legjobb napközben emlékeztetőt küldeni, mert nincs annál nagyobb sokk, mint amikor kiderül, hogy a „felelős” ma nem ment a gyerekért, mert azt hitte pl. hogy másik hét van. Az ezerfelé szakadó férjet az előző esti „na hogy is lesz a holnap” felkészítés után érdemes napjában többször is figyelmeztetni. Családi logisztikánkat nagyban megkönnyíti az összehangolható telefonos naptár, amibe következetesen fel kell vezetni minden Apát érintő programot, hogy ne tehessen be arra az időre megbeszélést!
Az élet folyamatosan bonyolódik
De persze nem megy mindig minden úgy, mint a karikacsapás! A gyerekek lebetegszenek, a nagyszülőknek közbe jön valami, bejön egy szülői… borul a beosztás. Ha egyszerre több helyen kell megjelenni, én hajlamos vagyok a sakkozásra, hogy mindenütt legyek egy kicsit, míg a férjem az „ilyenkor sehova!” – elvet vallja. De az én minden lében kanál, több helyen SZMK-s, vásárra sütit sütős, önként jelentkező természetem ilyenkor arra gondol, hogy az otthon lévő anyukák csak könnyebben oda tudják tenni magukat, mint akik kötelezően ülnek egy munkahelyen, és én megyek.
Ilyenkor fordulhat elő egy ehhez hasonló logisztikai bravúr (csak erős idegzetűeknek);
- Az oviban szülői van fél 5-től.
- A gyerekeket lehetőleg előtte haza kell vinni, mert szegények ne aszalódjanak még másfél órát az ügyeletben, tehát őket 4 előtt el kell szállítani, hogy visszaérjek (mert ugye felkért SZMK-s létemre illik megjelenni, ha pont most választanak meg).
- Az ovisoknak amúgy síelés van 5-től, ahová az apjuk viszi őket.
- Az iskolás két másik osztálytársával jár atlétikára fél 5-re, ahová a legjobb barátja apukája viszi mindig a csapatot. Ezen a szerencsés napon csak be kell gyűjteni az atlétika végén fél 6-kor. A síelést pedig ehhez igazítottuk mind térben, mind időben; mert a Vasas atlétika pályája mellett van a Pasaréti sísuli. A síelésnek 6-kor van vége. Apa keddi különóra „hosszúzása” tehát úgy nézett ki, hogy begyűjtötte az ovisokat, elvitte őket síelni 5-re. Majd átment a sulisért fél 6-kor az atlétika végére, ezután visszamentek az síelés végére, és 6-kor begyűjtötték az ovisokat és jöttek haza.
- Na de pont ezen az ominózus ovis szülőis kedden megkértek minket, hogy kivételesen most mi vigyük el a 3 atlétát, mert közbejött a barát apukájának valami. Nem lehetett visszautasítani, mert máskor mindig ő viszi a fiúkat, így meg kellett oldani valahogy.
Anya elment a kisbusszal az ovisokért, és átvitte őket 4-re a suliba, ahol Apa ugyanekkor összeszedte a 3 atlétát. 4 órakor a két ovist Anya buszostól átadta Apának, aki beültette hozzájuk még a 3 atlétát és immár 5 gyerekkel elment az atlétikára fél 5-re. Ott leadta a 3 atlétát, majd 5-kor beadta a két síelőt a sísuliba. Fél 6-kor visszament a saját atlétájáért és 6-kor begyűjtötte a síelő ovisokat. Ezalatt Anya, Apa kocsijával visszament az ovis szülőire, elkötelezte magát hűséges SZMK-nak, és nagyjából ő is hazaért 6-ra. A bölcsis legkisebbet pedig a nagymama gyűjtötte be és vigyázta.
Szerencsére ilyesmiből azért nincs sok, és mindenki tudja a hétköznapi beosztását.
És persze bármikor előfordul az, hogy valami itthon marad, elfelejtjük, hogy milyen nap van, nem fizetünk időben… Az, hogy mégis működni tud, kizárólag annak köszönhető, hogy folyamatosan egyeztetünk, bevonjuk a minket támogató nagyszülőknek, családtagoknak, akiknek a segítsége nélkül nem is mertünk volna bevállalni ennyi gyermeket.
Többen megkérdezték már tőlem, hogy „miért csináljátok ezt? Normálisak vagytok???” A férjemmel azt beszéltük meg, hogy a gyerekeknek szeretnénk megadni a különórák lehetőségét, amikor éppen megengedhetjük magunknak. És mivel én itthon maradhattam, főállású „mami taxi” vezetőként igyekszem ezeket be is vállalni, a férjem pedig saját cége vezetőjeként rugalmas munkaidejének köszönhetően mindenben maximálisan segít! Ja, és persze, mert szeretjük a kihívásokat, négy gyerekkel pedig kaland élet!
Fotók: freepik.com
