Gyógypedagógusként egyre gyakrabban találkozom agresszív, szorongó, különféle magatartászavarral küzdő gyermekkel, és ezzel párhuzamosan zaklatott, ideges szülőkkel, akik elégedetlenek gyermekeik viselkedésével, vagy pedagógusokkal, akik tele vannak keserűséggel. Vajon van-e összefüggés a két dolog között?
A gyerekek magatartása változott azért, mert a szülőknek kevesebb az idejük, a türelmük a gyerekeikkel való foglalkozásra, vagy azért nem akarnak a szülők, velük többet foglalkozni, mert egyre nehezebben tudnak szót érteni velük.
Lássunk és halljunk a gyermek szemével és fülével!
Mérei Ferenc szerint „meg kell tanulnunk a gyermek szemével látni és fülével hallani, meg kell tanulnunk a gyerek élményvilágának a szintjén beszélni. Meg kell tanulnunk mindenekelőtt azt, hogy ráálljunk a gyermek érzelmi hullámhosszára, megéljük emocionális történéseit, elfogadjuk vágyait, tiszteljük fantáziáját, s mindezzel elősegítsük a szabad kommunikációt, a nyitott személyiség kibontakozását. Ennek feltétele nem kevesebb, mint a gyermekbe vetett bizalom, az iránta érzett felelősség, amelyből nyílt és derűs légkörben, ésszerű szabályok között, a gyermek felelőssége is kicsírázik.”
Ezzel az idézettel mélységesen egyetértek. Anyaként, tanítóként, gyógypedagógusként egyaránt. Ebben a szellemben nevelem gyermekeimet, ezekkel a gondolatokkal erősítem a hozzám forduló szülőket, és így viszonyulok azokhoz a gyerekekhez is, akikkel munkakapcsolatban vagyok. Bizony nem könnyű ezt megvalósítani…
A személyiségfejlődés korai időszakában, a születéstől a hetedik évig a gyermek „érzelmi lény”, aki biztosabban, pontosabban érti meg a metakommunikációt, mint a szóbeli közléseket.
A fogantatástól a születésig
Az élet nem a születéssel, hanem a fogamzással kezdődik. Az utód életének első szakaszát az anya testében éli le. Zárt, tökéletes biztonságot nyújtó környezetben él, amelyben rendszeresen visszatérnek az enyhe hallásos, nyomásos és mozgásos tapasztalatok.
A születés a szokatlan, külső, erős ingerek halmazát zúdítja az újszülöttre, belső izgalmi szintje jelentős mértékben megemelkedik, az újszülött stressz-helyzetbe kerül. Ranschburg Jenő szerint, a születés a gyermek számára olyan tapasztalat, amely segíti az életben való helytállást, a kitartásra, a küzdelemre, és nem a feladásra készíti fel a gyermeket.
Egyúttal erősödik, alakul az anya és gyermeke közötti érzelmi kapocs. Az anya megtanul erőt meríteni a szülés ismétlődő fázisaiból, hiszen az életben is szakaszosan ismétlődnek a nehéz és a megkönnyebbülést hozó időszakok, melynek során örömöt, megkönnyebbülést, küzdelmet egyaránt át lehet élni.
Az anyai szeretet már az élet első óráiban is több mint puszta gondozás. Az anyai magatartás, mely során az egyszemélyes szoros érzelmi kapcsolat, kötődés kialakul, bölcsődében és más intézményekben nem pótolható. A születés utáni első hetek speciális érzékenységgel bírnak. Ilyenkor az a feladat, hogy a csecsemő számára minél több olyan ingert idézzünk elő, amelyeket méhen belül rendszeresen tapasztalt és megszokott.
„Vedd az öledbe a babát, ringasd, és megnyugszik” – beszélgetés dr. Bagdy Emőkével
A gyermek azt utánozza, akit szeret
A gyermek fejlődésének minden szakaszát érzelmek kísérik. Az öröm, a csalódottság, a lelkesedés, az erőfeszítés állapotai váltogatják egymást. A gyermek, újszülött korától kezdődően, tudattalanul átveszi a környezete által nagyrészt tudatosan nyújtott érzelmi, indulati hatásokat. Az érzelmek, indulatok fő közvetítője a testbeszéd, amely a hang, a tekintet, a mimika, a gesztusok, a különböző forrásokból eredő jelzések összjátéka.
A szüleivel való szeretetkapcsolat serkenti érdeklődését, gondolkodását, vagyis azokat a készségeket, amelyek személyisége alakulását, társadalmi beilleszkedését egyaránt megalapozzák. A gyerekek nemcsak a beszédet, hanem az ehhez tartozó érzelmi állapotokat is átveszik, az anya kifejező reakciója meg fogja határozni az őt utánzó gyereknek az adott tárgyra vagy személyre vonatkozó érzéseit.
Fontos a szülők hiteles viselkedése, vagyis az, hogy a szóbeli és a testbeszéd üzenetei összhangban legyenek egymással és a beszélő állapotával. Ha a gyermek ellentmondásokat észlel, lelki fejlődése megrekedhet, és ez belső konfliktusok forrása lehet. Természetesen nem csak a szülőkkel, hanem más családtagokkal, testvérekkel kapcsolatban is hasonlóan alakulnak a dolgok.
A látottak, tapasztaltak alapján alakul a segítőkészség, egymásrautaltság érzése is, arra is rájönnek, hogy a családtagok összetartoznak, és törődniük kell egymással. Az egymáshoz való alkalmazkodás kialakulása kölcsönhatásban van az értelem, az akarat, az önirányítási képesség fejlődésével.
Az életkor előre haladásával beindul a gyermekekben a természetes lazulás igénye, és ha ez nem következik be, az akadályozza a következő életkori szakaszokban az önállósodás folyamatát, az tehetségek kialakulását. Önértékelésének és önszabályozásának megbízhatósága nem alakul ki, kortársi kapcsolatokban kudarcok érhetik.
A jó család
A család jó hatása akkor jut érvényre, ha a családtagok közötti őszinte bizalom, empátia, egymás értékelése és segítése megvan. Mind a nyílt, mind a titkolt ellentétek a gyermekben rendkívül nagy szorongásokat kelthetnek. A részükre érthetetlen vagy hiányosan, tévesen értelmezett családi viták miatt nélkülözni kénytelenek a szülőkkel való örömteli meghittséget, elbizonytalanodásuk bármilyen környezetben előjöhet.
Ahogy magzati korban megmagyarázzuk élményeinket a kis pocaklakónak, születése után is érdemes megosztani vele érzéseinket, és azt a tényt, hogy az élettel együtt járnak a továbbgondolásra, elbizonytalanodásra késztető események is. Ha ezt megtesszük, akkor azzal nemcsak a bizalmunkkal tiszteljük meg, hanem saját magunk is másként tekinthetünk életünk alakulására (mellőzve az önbecsapást), és könnyebben találhatunk megoldást felmerülő gondjainkra. Ráadásként gyermekünk személyiségfejlődésének elősegítésével egy időben a saját magunkét is önkéntelenül alakíthatjuk.
Létfontosságú a nevelés folyamatában, hogy rugalmasak legyünk (adott keretek között). Gyermekeink őszinte örömmel szeretnének megfelelni elvárásainknak, ezzel viszont nem élhetünk vissza. A mi felelősségünk, hogy éles határvonalat húzzunk a nevelés és idomítás között. A nevelés számomra szimbolikusan a „halászni tanítást”, az idomítás pedig a „halat adást” jelenti. Karak nevelési módja a kis Vuk mesefilmben példa értékű. Egyszerre nevel, értelmezi az eseményeket aprólékosan, és engedi meg az önálló cselekvést, aggályait háttérbe szorítva.
Itt kell megemlítenem, hogy bár gyerekeink megszületésével Szülők leszünk, többi szerepünkről sem szabad megfeledkeznünk. Továbbra is nők, háziasszonyok, önálló lények, barátnők, testvérek stb. leszünk. Ez annyira fontos, hogy szerepzavaraink (szerepeink közötti harmónia hiány) legalább annyira lehetnek a gyermeki magatartászavar okozói, mint a csonka család, vagy a családon belüli viszályok.
