Mindenhol azt hallani és olvasni, hogy anyaként a legfőbb erényed a türelem. No, de valljuk be, ez nem mindig lebeg a szemünk előtt és bizony akadnak olyan szituációk, amikor nálunk is elgurul a gyógyszer. Ezzel pedig az égvilágon nincs semmi baj, egészen addig, míg ezekkel a kiborulásainkkal nem bántjuk gyermekünket.
Hoztunk Neked pár olyan történetet, melyek velünk, hús-vér anyákkal estek meg, s legszívesebben az egész anyaságot a pokolba kívántuk volna! Főszereplői minden esetben az anyaság okozta nyomás és gyermekeink idegszálainkon való táncolása.
Jövő héten legyél Te a negyedik,
aki megosztja gondolatait a következő témával kapcsolatosan:“Hiszti kezelése! – praktikák, ötletek”
Írj nekünk a [email protected] e-mail címre, és mondd el a véleményed!
1A szerkesztő
Én a gyerekeimet csak kis démonkáknak hívom. Bizony meg lettem áldva egy hiperaktív-figyelemzavaros lánnyal és egy öntörvényű, túlzottan is önérvényesítő fiúval. Mikor anno kiborultam, férjem mindig azzal nyugtatott, hogy ha nagyobbak lesznek, könnyebb lesz velük. Most 5 és 3 évesek, és jelentem, cseppet sem simulékonyabb velük az élet. Sőt! Pontosan tudják, mi az elvárt viselkedés, ezért még bosszantóbb, mikor szándékosan ellenem mennek, összefogva. Hisz a jó testvérek a rosszalkodásban, anya kikészítésében a legjobbak együtt.
Én hirtelen tudok kiborulni, de akkor nagyon. Ezt a feszültséget muszáj levezetnem, különben félő, hogy beépíteném őket a falba. Így jön a kiabálás, az asztalra csapás időnként sírás. Természetesen, miután lenyugodtam, leülünk és átbeszéljük, minek mi volt az oka és a következménye, és ha kell, bocsánatot kérek. Mivel én ilyen vagyok, tőlük is elfogadom, ha kiborulnak, és dirrel-durral bevonulnak a szobájukba. Mi amolyan „olaszos” család vagyunk, hangosan, de nagy szeretetben élünk.
Ami engem valóban ki tud készíteni, ha semmibe vesznek. Kérem, kérem és direkt az ellenkezőjét csinálják vagy csak úgy tesznek, mintha nem hallanának. Egy ideig tűrők, mantrázom a gyereknevelési könyvek idepasszoló bejegyzéseit, de a végén kitörök, mint a vulkán. Nem vagyok erre büszke, de mára már sikerült minimálisra csökkentenem ezen helyzetek számát.
2A webszerkesztő
Négyen vannak, mind már iskolás… Számtalan kisebb-nagyobb kiboruláson vagyunk/vagyok túl… Túlélték, túléltem, jobban vagyunk. A kiskamaszos sztorikkal most nem jövök, mert az még számotokra messze van. De, azért megsúgom, hogy ezek tükrében a kisgyermekes kiborulások egészen más fényben tűnnek fel az emlékeimben.
Ha ilyenekre próbálok visszagondolni, akkor van egy pár közös momentum ezekben a történetekben.
Általában én nem voltam a topon. Fáradt voltam, stresszelt valami és általában nem a gyerekhez volt köze. Szegénykém rosszkor volt rossz helyen, és azt a bizonyos utolsó cseppet neki sikerült belepottyantani abba a bizonyos pohárba egy olyan dologgal, ami egy átlagos napon talán simán néhány jó szóval elrendeződött volna. Én ilyenkor kiabálok… Ők megijednek… Aztán csend lesz… Eltelik néhány tízperc, és tökre szégyellem magam….
Ha valóban túlzott volt a reakcióm, mindig elmondtam/elmondom nekik, hogy ez most azért nem esett jól, vagy azért nem jött jól, mert fáradt vagyok, nehéz napom volt… stb., de ettől függetlenül azt is elmondtam, hogy amit tett, miért nem volt helyes (ha valóban helytelen volt).
Két gyermekem volt még csak, amikor egyszer épp a menetrend szerinti „pocsék anya vagyok” válságomat éltem, pont egy ilyen túlreagált helyzet után. Akkor egy ötgyerekes apuka mondta nekem, és egy életre megtanultam, hogy nem baj ám, ha a gyereknek nincs tökéletes, mindig kisimult, tündi-bündi anyukája, mert neki is meg kell tanulnia, hogy anya nem egy biorobot, aki mindig jól teljesít, hanem egy hús-vér ember, akinek lehet rossz napja, kimerülhet, kiakadhat. Csak ne felejtsem el ezt tudatni is vele.
Így kezdtek el empátiát tanulni ők is… és hát így tanultam meg én is bocsánatot kérni tőlük, mert hisz tanítva tanulunk mi is, anyák.
3N. Martina, olvasónk
Én alapvetően türelmes vagyok… egyszer viszont annyira kiborítottak az ikrek– akkor 4 évesek -, hogy fogtam magam, felöltöztem és eljöttem otthonról. A párom otthon volt, fürdött, aztán meglepődött, mikor a gyerekek benyitottak hozzá és elmesélték, hogy anya elment. Szegény egyből ugrott ki és hívott engem. Mondtam neki, hogy le kell nyugodnom, ki kell sírnom magam, majd megyek. 1 óra elég volt, hogy teljesen megbánjam ezt, és szégyenkezve belépjek a lakásba. Na most, az a rend, ami fogadott, azok a kedves gyerekek, az a szerető férfi, aki egyből átölelt, eszméletlenül jól esett. Egész este, mindenki engem ugrált körbe… aztán másnap megjött. Hát igen, sajnos a nők havonta 1-2 napra meghülyülnek, szegény gyerekeim, meg épp ekkor voltak szörnyen rosszak.
