Soha nem értettem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét.
A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. Soha nem értettem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor a szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.”
Milan Kundera sorai jutottak eszembe azon a forró nyári napon, amikor megtudtam, édesanya leszek… a pillanat varázsa oly boldogsággal, olyan fékevesztett, mérhetetlen örömmel töltött el, hogy egészen megrészegültem tőle… mindössze másfél hónap telt el egy csodaszép júliusi nap óta, amelyen összekötöttük az életünket Kedvesemmel, s elkezdtük tervezni a nagybetűs Családunkat.
Valójában minden porcikánkban úgy éreztük, szerelmünk megkoronázása – esküvőnk után – egy gyönyörű kis Élet lenne – a mi közös gyermekünk, s erre tudatosan készültünk már hónapok óta. Augusztus volt, csodálatosan meleg éjszakákkal, melyeket olyan szerelmesen, olyan szenvedéllyel töltöttünk el ifjú házasokként, titkon remélve, hogy ezen örömteli éjjeleknek gyümölcse lesz…
Még azon az estén is, amikor a máskor megszokott nyugalmunkat megtörte valami… valamilyen izgatottság, valamely borzongással eltöltő izgalom. S hogy mit kívántam aznap éjjel a csillagoktól? Hogy másnap érezhessem a föld legcsodálatosabb érzését, azt, hogy ÚJ Élet növekszik bennem, s első házassági évfordulónkra olyan ajándékot adhatok drága férjecskémnek, amelyet a legjobban szeretne…
És teljesült az álom… egyedül üldögéltem házikónk teraszán, majd a nappaliban, hálószobában, s végül: a leendő gyerekszobában…amelynek… most már egészen biztos… hisz érzem is… és itt van… itt a bizonyíték a kezemben: LAKÓJA LESZ!!!
Párommal, akit egy pillanat múlva – ahogy egész erőteljesen megjelenik a második csík – Apának lehet szólítanom, tudatnom kell, KELL, hogy tudja, KELL, hogy érezze azt a földöntúli boldogságot, amelyet én érzek, különben talán összeroskadnék e boldogság súlya alatt! Épp ezért kihasználom a XX. Század vívmányát, s telefonon, pontosabban üzenetben közlök vele egy röpke sort: „Gratulálok Apuka!” Az öröm határtalan…
Hát így kezdődött… napról napra jobban éreztem, hogy Ő a világ legszebb, leggyönyörűbb, legédesebb, legokosabb Babája lesz – Nekem biztosan. Olyan furcsa, felfoghatatlan érzés ez… egyik nap csak tervezed, másik nap pedig rádszakad a maga teljes valójával: örömmel, és tegyük hozzá: felelősségérzetével… Hiszen ezentúl már sosem leszel egyedül, nemcsak magamért kell felelnem, hanem Érte is, nemcsak a saját problémáim lesznek, hanem az Ővé is, nemcsak magamat kell vígasztalnom, hanem Őt is, s elsősorban ŐT, nemcsak nekem lesz örömöm, hanem neki is… ó, ez minden vágyam, hogy boldog legyen… de mindenekelőtt: a világ legszebb érzése kerített hatalmába: édesanya leszek! Gyermekem lesz! Egy igaz csoda növekszik bennem, a Jóisten szerelemangyalának csodája.
Ettől a naptól fogva mindent elmeséltem neki. Elmeséltem, milyen gyönyörű a telihold, s a naplemente. Szeptemberben elmentünk a füzérradványi kastélyparkba, ahol az esküvői fotózásunk volt, s elmeséltem neki, mennyire boldog nap volt… megmutattam neki a meseszép Zemplén a füzéri vár ormairól… októberben együtt szedtünk leveleket és gesztenyét, és lepréseltem neki egy könyvbe, hogy később megmutathassam: ez azon az ősszel hullott a lábam elé, amikor a pocakomban volt. A karácsonyfát is együtt öltöztettük díszbe, s elmondtam neki, hogy jövőre már Ő is csodálhatja szépségét és osztozhat ebben a gyönyörű ünnepben Velünk… Újév első napján súgtam neki: ez a Te éved lesz, Édesem… s ekkor még nem tudtam, hogy kislányunk lesz. Pár nappal később viszont…
Néhány nap múlva megmutatta magát: Kislány! Ilyenkor mindig feszült izgalommal töltheti el a szülőket a névválasztás… valahogy olyan kézenfekvő volt… amikor terveztük Őt, volt fiú és lány nevünk is. Eredetileg két nevet terveztünk, de tudtuk, ő csakis Johanna lehet… aki ismer minket igazán, tudja miért.
S ezután még több dolgot megosztottam vele: együtt hallgattunk zenét, s a tavasszal oly’ korán ébredező természetet is együtt fedeztük fel: olyan sokat simogattam, becézgettem a pocakomban, hogy az emberek már mosolyogtak az utcán… s a természettel én újra és újra kivirultam, hiszen közeledett a pillanat, amikor végre, végre-végre-végre megláthatom Őt, megláthatom a Kislányomat, Johannát! Istenem, hányszor elgondoltam, hányszor eljátszottam a gondolattal, megterveztem, megálmodtam, elképzeltem, milyen lesz a szülés, milyen lesz az arcocskája, kire hasonlít majd… de akkor, minden olyan gyorsan történt: a szülés előtti reggelen izgalommal vegyes boldogság vegyült egy mákszemnyi félelemmel: hamarabb érkezik… de rendben lesz minden?…Ó, hiszen nemsokára látom ŐT!! A nagyon hosszú vajúdás alatt borzasztóan féltettem… a várandósság alatt is féltőn óvtam, de ez kiszolgáltatottabb helyzet volt… itt éreztem először és igazán, mit jelent aggódó Édesanyának lenni!! Folyton a monitort néztem, hogyan ver a kicsi szíve… Annyira szerettem volna már látni, s annyira aggódtam érte, hogy hatalmas erő szállt meg, amikor a kitolásra került sor: és IGEN, MEGÉRKEZETT A KICSI LÁNYOM!!! Olyan szép volt, még így, véresen, deformálódott kis fejecskével is… icipici ujjacskáival fogódzkodott, kis szemével, mint egy apró kis madár biztonságot keresett… és én annyira megijedtem, hogy nem sír… egy ideig, aztán nyüsszögött és rám nézett, ideadták és én olyan, de olyan mérhetetlenül boldog voltam, a világ legcsodásabb érzése szállt meg, ahogyan először magamhoz öleltem, valóban egy eltéphetetlen, örök kötelék fonódott akkor közénk újra, ahogyan azon a napon, amikor megfogant… s ez a lelki kötelék, ez a lelki köldökzsinór elkísér minket, amíg élünk. Az az idézet, a szoba, a kék hó felfoghatatlan, vakító fénye szállt meg akkor, amikor tudatosult bennem, nézve ezt a két elbűvölő szempárt: Édesanyának lenni egy egészen más dimenzió. Az első hetekben járunk, Johanna most kilenc hetes, de tudom, az életem kiteljesedett. Olyan értelmet nyert, amelyet álmomban sem gondoltam volna sosem… olyan ajándékot kaptam, amelyet szavakkal kifejezni lehetetlen. Évek óta írtam novellákat, azokról az érzésekről, amelyek meghatározóak egy ember életében… ezt is próbáltam ebben a műfajban papírra vetni… de oly’ nehéz… betűkbe illesztett gyémántokra, smaragd, rubin betűkre lenne szükségem, hogy leírhassam, hogy tükrözhessem azt a vakító fényt, amely az Anyaság kapcsán árad a lelkemből – s most, bevallom, nincsenek szavak… csak a csend, s két egymásba fonódó szempár képe: az enyém és az Övé… ahogyan magamhoz ölelem, a símogató, meleg napfényes Tündérország birodalmába lépünk, együtt…
Sokan kérdezték: s a fáradság? Nincs, megszűnik, eltörpül, semmissé válik a boldogság mellett… a boldogság mellett, amit azóta érzek, hogy Anya lettem, s most már… életem legfontosabb feladataként, az idők végezetéig az is maradok…
Jármy-Takács Judit, Babafalva irodalmi pályázatra
