Témakörök:
gyermeknevelés, gyermek fejlődés, családi kapcsolatok, párkapcsolatok
Szakértőnk 2016. február elejétől kisbabájával szülési szabadságát tölti. Kérünk benneteket, hogy e-mail címére ne küldjetek kérdéseket, mert jelenleg – idő hiányában – még nem tudja azokat megválaszolni!
Visszatérését jelezni fogjuk felétek.
2001-ben végeztem a kolozsvári „Babeş – Bolyai” Tudományegyetem pszichológia szakán. Szakmai továbbképzéseim különböző, de számomra egyaránt kedves irányvonalakat követtek: a pszichodrámát, a családterápiát, és az autogén tréninget. Mesteri fokozatot iskolapszichológiából szereztem.
Iskolapszichológusként, majd gyermekvédelmis szakemberként dolgoztam. Ez utóbbi területen hatáskörömbe tartozott az örökbefogadó családokkal, valamint a hivatásos nevelőszülőkkel, és családjaikkal való munka. Önkéntesként együttműködtem anyásközpontban élő anyákkal és gyerekeikkel. Munkám során lehetőségem volt megismerni a család különböző formáit, problematikájának széles skáláját.
Jelen élethelyzetem – főállású feleségként kísérem férjemet, jelenleg Németországban élünk – egy időre lehetetlenné teszi hivatásom gyakorlását hagyományos keretek közt. Hasonlóképp lehetetlenné válik a pszichodrámás tevékenységem.
A Babafalva szakértői oldala viszont lehetővé teszi, hogy tudásomat, tapasztalataimat latba vetve hatékonyan együtt gondolkodhassunk a párokat, családokat érintő különböző kérdésekben, problémákban, ami természetesen magában foglalja a családok legnagyobb öröm-, de olykor legnagyobb problémaforrását, a gyerekeket érintő gondokat is. Ezekkel kapcsolatosan érdeklődéssel várom kérdéseiteket.
Kérdezni a HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ mezőben tudsz és a választ is itt találod majd meg. Kérlek, tekerj egy kicsit lefelé.
Kedves Réka!
Örülök, hogy megtaláltam, mert napok óta nyomozok, hogy kitől kaphatnék hasznos tanácsot. 🙂
Kislányom pár hét múlva tölti be a második életévét, és nagyon aggaszt néhány viselkedése. Természetesen nem egyik napról a másikra alakul ki Nála, de most értem arra a pontra amikor már nem hiszem, h meg tudnám oldani.
Rettenetesen érzékeny lett a külvilágból kapott negatív ingerekre. Ha valaki sír a környezetében (ami ugye ebben a korosztályban nem ritka), vagy szomorú és ezt túlzóan tudomására hozza, vagy csak fáj valamije magába fordul, sír. De ezt teszi ha egy mesekönyvben az egyik szereplőt éri valami rossz (pl kidurran a lufija,vagy rácsap kalapáccsal az ujjára).
Persze meg tudom vigasztalni, és idővel túl is lendül a dolgon…bár sokszor órákkal napokkal később is felemlegeti az esetet.
De ami miatt kérem segítségét, hogy sokszor ha valakinek valami fáj, ő is fájdalmat okoz magának. Még az is előfordult, hogy végigkövetve az eseményeket már a másik kisgyerek rég megnyugodott egy esés után és játszott tovább, de az én lányomat annyira felzaklatta, hogy direkt beverte a fejét a fájdalomért, aztán jött oda sírva. Hiába voltam végig mellette, fogtam a kezét, és nyugtattam, hogy nincs baja már a kisgyereknek, akkor is ezt váltotta ki az eset.
Pár hónap múlva kistesó érkezik családunkba, és ezt a lelki részét helyre szeretném valamennyire rakni. Tudom nem lesz gyors, de egyáltalán normális ez? Hogyan álljak neki?
Köszönöm!
Melinda
Kedves Melinda!
Elnézését kérem a megcsúszott válaszért!
Kislánya fokozott érzékenysége, vagy mondhatnám úgy is, hogy erős empátiája elképzelhető, hogy összefügg a kistestvér érkezésével – amint még nem biztos, hogy ért, de egész biztosan érez -.
Amit ilyen helyzetben és ebben a korban (valamikor 2 éves kor körül után kezdődik) ajánlanék az a gyermekek mágikus gondolkodásának kihasználása. Találjanak ki valami varázslatot, ami segít a kis barátoknak a fájdalmán (anyja megpuszilja, megsimogatja – akár a lánya -, stb., stb.). Nyilván ezt majd az ő esetében is kell alkalmazni, illetve kitartóan megerősíteni abban, hogy a többi kisgyereknél is működik ez a varázslat („lám nem is sír már”). És higgye el működni is fog. Természetesen nem fog megszűnni egyik napról a másikra a fent leírt magatartása, de idővel mindez „átkódolható”.
Azt viszont el tudom képzelni, hogy ő alapvetően egy érzékenyebb, empatikusabb személyiség volt és marad is annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Minden jót,
Réka
Tisztelt Réka!
Kérem segítségét és tanácsát.Unokám két éves.Értelmes, okos, érdeklődő, kicsit hebrencs, mindenhol ott akar lenni, mindent ő akar csinálni.Sokat esik, nem tud lassan menni, mindig szalad.Anyukája viszonylag későn szülte (császárral) 38 éves korában. Sajnos az anyuka nem kiegyensúlyozott, évek óta küszködik pánik betegséggel (kezeletlenül) de nagyon vágyott babára.A kapcsolata az unokám apjával most már rendeződni látszik, de sajnos a terhesség kb. felétől az unokám másfél éves koráig nagyon rossz volt.Unokám nem szopott, hasfájós volt, sokat bukott, a mai napig nehezen alszik el. A lányom nagyon igyekszik mindent jól csinálni, de sokszor türelmetlen és sajnos gyakran kiabál is. A kicsi szeretni való, szívesen játszik, de ő is gyakran kiszámíthatatlan.Velem nyugodt, játékos, könnyen elalszik, szófogadó, ha rám van bízva és csak ketten vagyunk. Ha anyukája is ott van megváltozik. Anyukájával napi szinten vannak konfliktusok, pelenkázásnál, öltözködésnél ellenáll, rugdos, harap. Nem fogad szót – szerintem ehhez még kicsi – nem nyugszik bele a tiltásba, ha rászól, ha elveszi amit nem tart helyesnek. A lányom szerint sokat nyafog. Én sok mindent másként látok és szeretnék segíteni, de hiába kérem, hogy kevesebb dolgot tiltson, próbáljon nyugodt maradni, sajnos többnyire elveszti a fejét. Az evésével is baj van, nagyon keveset és rendszertelenül eszik, sokszor anyjától nem fogadja el az ételt.Lassan fejlődik, nem sovány, inkább vékony, 2 évesen nincs még egész 10 kg.Ma kezdte unokám a bölcsődébe a beszoktatást, de nagyon nehezen tudtak elindulni, baj volt megint az öltözésnél.
Lányom nagyon ideges, ugyanakkor sokszor van lelkiismeret furdalása, nagyon félti a kicsit. Nem tudom hogyan segíthetnék nekik. Remélem a bölcsi segíteni fog, kevesebbet lesznek együtt, és a bölcsiben talán kiegyensúlyozottabbá tud válni az unokám. Nagyon féltem őket.
Tisztelt Nagymama!
Engedje meg, hogy „közbeszóljak” és megemlítsem, h pánikbetegség kezelésére, oldására tudok ajánlani valakit. Ha érdekli, jelezze itt, és küldöm priviben.
üdvözlettel,
Fésüs Móni
Köszönöm. Várom az ajánlatot.
Kedves Nagymama!
Ahogyan az előző hozzászóló is javasolta, mindenképp szüksége lenne a lányának kezelésre. Azonban az is fontos, hogy ez megfelelő, szakember által végzett kezelés legyen és természetesen mindezt a lányának is akarnia kell, hisz kívülről, akarata ellenére senki nem fog tudni segíteni rajta. Jó lenne keresni egy képzett pszichológust, akivel felkutatják a problémák gyökerét, azokat megpróbálják feldolgozni, majd megtanul a lánya egy megfelelő relaxációs technikát, melyet bárhol tud alkalmazni és amely tovább harmonizálná személyiségét. Ez az, ami biztosan előre vinné.
A kicsivel kapcsolatos problémák egyértelműen az anyai problémák kivetülései (tehát ezen problémák megszűnése a gyerekkel való kapcsolatot is harmonikusabbá teszik). Erre egyértelmű bizonyíték az Ön és a gyerek közti kapcsolat minősége, a gyermek Önnel szembeni magatartása. Sajnos nem vagyok meggyőződve, hogy ebben a helyzetben a bölcsőde csupa pozitívumot hozna, de kívánom, hogy így legyen.
Amit Ön tehet, hogy minél több minőségi időt tölt a gyerekkel, ezzel kicsit mentesítve, segítve az anyát és legfőképp pedig kiegyensúlyozott, szeretetteli élményekkel látva el az unokáját.
Minden jót,
Réka
Kedves Nagymama!
Valóban, az édesanya akarata ellenére, elhatározása nélkül eredménytelen bármiféle segítség.
Pszichoterapeuta számát adom meg (30/747-0513). Nem pszichológus.
sok sikert,
F.Móni
Kedves Réka,
Az alábbiakban kérném segítségét:
Van egy 2 éves kislányom, és 3 hete megszületett a fiam. Lányom a korához képest nagyon értelmes, már fél éve szobatiszta, önállóan eszik, kívülről tud 30-40 mondókát, folyékonyan beszél és szereti a készségfejlesztő illetve szerepjátékokat. Nagyon mozgékony, szeret kint a szabadban lenni, és összességében egy kiegyensúlyozott, szófogadó gyerek.
A probléma 2 hónapja kezdődött mert 34. hetesen bekerültem 3 napra a kórházba. Férjem és anyósom mindent megtettek hogy a lányom ne érezze a hiányom de hazaérkezésem után dacos és visszafeleselő lett, elkezdett ütni. Sok szeretettel és türelemmel elértem nála hogy ezt abbahagyja, de éjjel sokszor felsírt hogy „anya elmegy” és csak nagy nehézségek árán sikerült megnyugtatnom hogy nem megyek el újra. Az eddig cserfes vidám kislányból nyafogós és hirtelen haragú lett.
Aztán 38. hetesen megindult a szülés és sajnos éjjel nem tudtam elköszönni tőle így másnap reggel tudta meg hogy kórházban vagyok, és megszületett a tesó. Látszólag nagyon örült neki, férjem minden nap elmesélte neki hogy jól vagyunk és sietünk haza hozzá, és úgy tűnt nem viseli meg nagyon a dolog. A férjemmel és a mamákkal nagyon sokat játszott vidám jókedvű volt.
Az egyedüli probléma az volt hogy az eddig alvásnál cumizó lányom egész nap cumizni akart csak evéshez és a sétáláshoz volt hajlandó kivenni.
Aztán hazamentünk a fiammal a kórházból és a lányom nagyon boldog volt, segített a tesó ellátásában. Ez a mai napig megmaradt de a viselkedése megváltozott.
Most csak akkor jókedvű és kiegyensúlyozott, ha minden úgy történik ahogy ő szeretné. Annyiban mi is elrontottuk a dolgot hogy engedékenyebbek voltunk vele, gondoltuk nehéz időszak ez neki így többször hagytunk rá dolgokat amiért amúgy rászóltunk. Azt hittük majd alkalmazkodik a helyzethez és visszaáll minden a régi kerékvágásba. De sajnos a fiam nagyon hasfájós van hogy 2 órán keresztül üvölt, naponta többször is. Így a lányom csak teng-leng egész nap… Vagy azt mondja hogy ő pici baba és emeljem fel, ringassam, ami elég nehéz ha a kezemben van a kicsi. És ha valami rosszat tesz (ami eddig ment neki, pl. bepisil vagy kiborítja az ételt) akkor ő mondja hogy semmi baj, pici vagyok még. Lemenni sincs kedve a szabadba, pedig a mamák minden nap jönnek és csalogatják minden jóval (buszozás, pékség, játszótér),de egyik sem használ. Viszont ha nagy nehezen lemegy akkor nagyon jól érzi magát és fel sem akar jönni. Ha pedig dühös valamiért, azt mondja nem szeret senkit csak a tesót.
Kérdésem a következő lenne:
1. Ha a fiam ennyit sír, akkor vele foglalkozzam a lányom rovására vagy a kicsit hagyjam sírni és játsszak a lányommal?
2. A cumit vegyem el tőle erőszakkal nap közben és szabályozzam hogy csak alváshoz, megnyugtatásra használhatja, vagy hagyjam hogy cumizzon amennyit akar és majd elnövi?
3. Hisztirohamoknál legyek engedékeny mert most nehéz neki vagy hagyjam akár fél órán át őrjöngeni? (elég kitartó…) Ilyen alkalmakkor általában úgy végződik a dolog hogy vagy azt vágja a fejemhez hogy „anya elmegy”, vagy azt hogy „fáj a poci”. Ezzel megtöri az ellenállásom mert megsajnálom és bűntudatom lesz, így eléri amit akar.
5. Erőltessem a lemenetelt?
6. Pár napja a lányom közölte hogy nem a a szobájában a nagy ágyban alszik hanem a nappaliban a fiam mellet, kiságyban, mert ő is pici baba és csak így tud aludni. Felállítottuk neki az utazós ágyat és a szabály az volt hogy a délutáni alvás a saját szobájában, az esti pedig a nappaliban lesz. Ezt el is fogadta de a fiam többször felsír éjjel így a lányom sem tudja kialudni magát. Nem tudom mi a jobb ha erőszakkal visszavisszük a szobájába vagy ha kialvatlan egy kicsit, de legalább boldog?
Elnézést hogy ilyen hosszúra sikerült de el vagyok keseredve nem tudom mit tegyek, mi az amivel nem ártok a lányomnak. Félek hogy a kapcsolatunk rovására megy mert régebben elválaszthatatlanok voltunk és én voltam neki a vigasz most meg egyszer ölel aztán ellök magától. Az apjára most sokkal jobban hallgat és neki jobban szót fogad.
Előre is köszönöm a segítségét!
Kedves Dia!
Az egyetlen dolog, amit elfelejtett a problémák felsorolásánál, hogy mindez igazából három – vagy most már négy – hete áll fenn, hisz a fia akkor született. Nyilván mindezt megalapozta a korábbi kórházba kerülése, mélyíti hogy a kicsi lány éppen a dackorszak küszöbét tapossa (ha még nem olvasta volna, mindenképp ajánlom figyelmébe az oldalon e témában megjelent cikkemet: https://babafalva.hu/dackorszak-avagy-a-gyermekkori-hiszti/), viszont bízom benne, hogy ha a józan eszére hallgat, tudja, hogy egy ekkora gyerek életében a kistestvér születése által kiváltott trauma feldolgozása, az új helyzethez való hozzászokás nem három hétbe telik.
Nyilván Önnek nagyon nehéz otthon egy pici és egy kicsi gyerekkel, ehhez mindenképp mielőbb kérjen segítséget! Ha tudnak a mamák ebben segítsenek. Ha például a picit ringatni ölben tartani, dajkálni kell, azt közben át tudná venni a mama, hisz a pici fiúnak igazából most még sokkal inkább mindegy, hogy ki dajkálja, mint a lányának. Így Önnek több ideje lenne „pici babásat” játszani a kicsi lánnyal, aki most nagyon is cumizhat, ha attól jobb neki, ha megnyugszik. És igen, regresszálhat is, lehet pici baba ő is közben, akit ugyanúgy dajkálnak, mint az öcsit. Ne erőltessék a elmenést most, az újra csak egy helyzet amikor neki el kell szakadnia Öntől – míg az öcsi otthon maradhat -. Még ha mi felnőttek azt is gondolnánk, hogy sokkal jobb az neki, hogy mennyi érdekes program várja, neki most nem erre van szüksége, és ezt világosan jelzi is. Próbálja meghallani az ő hangját is. Amint írtam, ha tudnak a mamák otthon segítsenek, vagy ha már sétálnak a picivel együtt, esetleg a le-, felcuccolásban, stb. Ha az édesapa tud, szánjon ő is minél több külön időt a lányára – az nem baj, ha most közöttük szorosabb a kapcsolat -, vagy vegye át ő a picit, míg Ön a lányával törődik.
A hisztit pedig, amint az a cikkből bőven ki fog derülni, sokkal könnyebb megelőzni, mint leállítani. Ez legye a céljuk. Persze az otthon uralkodó stressz, a feszültség, a gyerekre, gyerekekre is átragad és rajtuk is megnyilvánul az ők kifejezési módjukon.
Legyenek a kicsi lánnyal most sokkal türelmesebbek, engedékenyebbek, elfogadóbbak, hisz ő is ugyanolyan nehéz időszakon megy át, mint mindenki más a családban, csak nála még nincsenek kialakulva a feszültség, szorongás, stb. feldolgozásához a megfelelő mechanizmusok, nem tud mihez nyúlni adott helyzetben.
Kívánok kitartást, bölcsességet és segítséget a kezdeti időszak nehézségeihez!
Réka
Kedves Réka,
Köszönöm korábbi segítségét, most ismét tanácsért fordulok Önhöz:
Lányom úgy tűnt, elfogadja az új helyzetet, a kistesót. Ismét jókedvű lett, kisebb nógatásra lement sétálni, és a mamánál is ott aludt. Most viszont több aggasztó változás is történt nála.
Az egyik, hogy érzelmileg és fizikailag teljesen elzárkózik. Alapvetően jókedvű, nagyokat kacag, de ha valami bántja vagy megüti magát, nem kér a segítségünkből.
Befekszik az ágyába, mered maga elé, cumizik, a rongyát szorongatja, és kb. 10 perc után, mintha mi sem történt volna, folytatja a játékot. De ez alatt az idő alatt ha kérdezzük mi baj van nem válaszol, hátat fordít nekünk, ha kérjük beszéljen róla csak annyit mond NEM. Puszit nem is adhat neki senki, mert egyből odaüt vagy elhúzódik, még megölelni sem lehet mert azt mondja szorít, nem jó. Csak akkor lehet ölbe venni ha magától odabújik, akkor egy-egy puszit lehet lopni de különben semmi. Kicsi kora óta nem egy bújós típus, és puszilkodni sem szeretett soha, de ez most még rosszabb lett.
Ez a probléma amúgy másban is megmutatkozik, szorítja a zokni, a bugyi, a póló, ha túlságosan betakarjuk, egy szóval minden….. Sír a kabát, a sapka felvételekor, minden zavarja ami egy kicsit is kizökkenti a komfort zónájából.
Ha valami nem sikerül elsőre vagy nem történik meg azonnal amit szeretne, hisztizik, sír, dobálózik. Ha hisztiroham közben átkarolom ellök, ha beszélek hozzá elszalad, hátat fordít. Ha otthagyom azzal hogy szóljon ha lehiggadt, akkor meg sír hogy anya elmegy, elhagy. Egy szóval semmi sem jó amit csinálok. Apjának rendszeresen modja hogy menj innen, nem szeretlek, de ha elmegy sír utána, ha munkába megy nekem mondja hogy hiányzik apa.
Ha sír az öccse, mered maga elé, abbahagyja a játékot, kéri hogy hallgattassam el, vagy csukjam rá az ajtót az öcsire és vele foglalkozzam tovább, nem baj ha sír jelmondattal. Vagy ami ijesztőbb hogy elkezdi kántálni Anya, Anya…. egészen addig míg oda nem megyek hozzá.
Múltkor kimentem a szobából és arra mentem be hogy a síró öccsét nyugtatja, susog neki, simogatja, és kéri hogy ne sírjon mert zavarja.
Nem tudom mivel tennék jót: ha sírni hagyom az öcsit és játszom vele, akkor érzi rajtam a feszültséget, mert zavar a sírás, és úgy érzem cserben hagyom a kicsit. Ő is igényelné már a törődést és sajnos így is többet sír mint kellene, mert amikor a lányom altatom, etetem, öltöztetem, sokszor 10 percekig sír torka szakadtából, szinte fuldoklik szegény. Viszont ha az öccsével foglalkozom, akkor a lányom úgy már nem akar játszani, mert nem 100%-os a figyelem, és néha az öcsi így is nyekereg, nyafog, ami kimondottan irritálja a lányom, kizökkenti őt a játékból, és megint csak az ágyban fetrengés, cumizás megy.
Az egyedüli játék amit szeret ha az öccsével foglalkozom az a hinta, órákig képes lenne benne ülni, csak nem tudom nem ártok-e vele ha egész nap hagyom neki hogy hintázzon.
Összességében azt látom rajta, hogy nem tudja kezelni az indulatait, azt ha nem rá irányul minden figyelem, és emiatt sokszor bánatos, feszült. Aggaszt hogy 2 évesen nem felhőtlenül boldog.
Én meg nem tudom melyik ujjamat harapjam.Mert megértem milyen nehéz most a lányomnak de a fiam is többet, jobb anyát érdemelne. Alapvetően én is kezdek kimerülni, feszültebb vagyok, sajnos többször felemelem a hangom mint régebben. Ez nyilván nem segít a helyzeten.
Tudna esetleg javasolni nekem valami megoldást, amivel segíthetek átvészelni neki ezt az időszakot?
Előre is köszönöm válaszát.
Üdvözlettel: Dia
Kedves Réka!
Az unokaöcsém novemberben lesz 3 éves. Nagyon aktív, pörgős, okos gyerkőc. Sajnos a szülei inkább játékokkal halmozzák el, mintsem a figyelmükkel és az idejükkel. Sokat kiabál, ritkán játszik csendesen, a játékai kb 5-10 percre kötik le a figyelmét, utána mindent szétdobál, sok játékát már el is törte.
A nővérem még mindig játékokban gondolkodik, ha ajándékokról van szó. Próbáltam eddig többnyire más hasznos dolgot venni neki, de már ötletem sincs minek tudna igazán örülni.
Tudna segíteni abban, hogy milyen készségfejlesztő, vagy milyen típusú ajándék (játék) tudná hosszabb távra lekötni a figyelmét, ami a korának megfelelő kihívások elé állítja?
Válaszát előre is köszönöm!
Üdvözlettel: Móni
Kedves Móni!
Köszönöm türelmét!
Minden balszerencse mellett szerencsés ez a kisfiú, hisz legalább a nagynénje észreveszi, hogy valami nincs rendjén.
Nehéz lenne látatlanban, a gyereket és a felhalmozott játékkészletet nem ismerve újabb játékokat ajánlani, viszont azt gondolom, hogy nem is erre lenne neki szüksége elsősorban. Ha engem kérdez, én tárgyak helyett az időmet, a figyelmemet és élményeket ajándékoznék neki. Elvinném játszóterezni, az állatkertbe, az ősz közeledtével falevelet rugdosni, barangolni az erdőbe. Aztán bekuckóznék egy sok képet és kevés szöveget tartalmazó mesekönyvvel és két forró kakaóval (vagy bármi más kedvenccel) egy meleg sarokba és mesélnék neki. Majd rajzolnánk, festenénk, esetleg gyurmáznánk együtt a látottakról, hallottakról. Biztos vagyok benne, hogy a kicsi fiút sokkal inkább lekötné mindez, mint a játékai tömkelege, amivel nem mellesleg elvárják, hogy egyedül eljátsszon.
Kívánok sok-sok kellemes együtt töltött percet,
Réka
Kedves Réka!
A kisfiam 4 éves. (Van egy nővére és egy kisöccse). 3 évesen adtuk be oviba és rá egy pár hét múlva megváltozott. Kevesebbet beszélt, szétszórt lett, nem lett szófogadó sem. Ez azért furcsa, mert már 2 évesen beszélt. Későbbiekben tudta mit akar, képben volt mindenben, aranyos kis szófogadó gyermek volt, rengeteget rajzolt, mondókázott. Nagyon szeretett itthon lenni és jelenleg is. Nem szeretett oviba sem járni, sírt, bújt hozzám, kérte, hogy vigyem haza. Nekem itthon, de már az oviban is feltűnt az óvónőknek, hogy mintha nem hallana jól. Nem beszélt, nem figyelt oda amit mondunk neki, magának való és zárkózott lett, de csak az oviban. Ebből kifolyólag a fül-orr-gégész doktornőnk fél év múlva kivette az orrmanduláját, fülét felszúrta. Az állandó kontroll, az oviban a folyamatos hiányzás jellemezte. Közölte a doktornő, hogy kb.félév és helyrejön ő is és a beszéde is. Újra a régi lesz. Ez idő letelte után, szinte nem változott semmit. Nem akar bemenni az ovis csoportba, nincs rá panasz,a beszéde talán jobb egy picit, hogy újra gyerekek közt van. Az óvónőt kértem meg, hogy vegye fel a kapcsolatot az ovis logopédussal(személyes találkozóra még nem került sor). Sikerült is egyik alkalommal a fiammal „elbeszélgetnie”.A válasz: beszédértése-észlelése gyenge, javasolt a további vizsgálat. Nagyon várom, hogy végre tudjunk járni hozzá folyamatosan és végre tudjon kommunikálni mint régebben. Az igazi gond talán az volt, hogy elkerült ebbe az új környezetbe, jött a hallás visszaesése, emiatt nem tudott lépést tartani a vele egykorúakkal, lemaradt. Sokszor azt látom, hogy mintha nem lenne önmaga, másik világban élne, szórakozott. Talán megérti amit mondunk neki vagy csak úgy tesz. Nem érti meg pl. hogy vannak szabályok, amit be kell tartania, nem foglalkozik vele. A fontosabb dolgokat is többször el kell neki mondani pl. a saját adatait és már kis idő múlva elfelejti. Talán nem érdekli az egész. Az lenne a kérdésem, hogy először várjak hogy mit mond a logopédus vagy egyidejűleg vigyem el gyermekpszichológushoz is. Mit tanácsol? Előre is köszönöm válaszát!
Kedves Krisztina!
Köszönöm türelmét!
Szerintem mindenképp várják meg a logopédus véleményét. Ő majd dönt arról is, hogy szükség van-e esetleg hallásvizsgálatra a kicsinél (már ha nem volt, ez nem derül ki számomra). Miután minden szervi okot kizártak, a logopédus felállította a diagnózist, elkezdte a terápiát, ha szükségét érzi biztosan javasolni fogja azt is, ha pszichológus segítségére is szükség lesz. Azonban az első lépések mindenképp őt illetik.
Kívánom, hogy mielőbb beinduljon a folyamat,
Réka
Kedves Réka!
A nagyobbik lányom, 5,5 éves, jövőre iskolába menne. Viszont én nem vagyok biztos abban, hogy iskolába kellene mennie. Bizonyos helyzetekben egyáltalán nem együttműködő. Elmondása szerint szeret oviba járni, mindenkivel szívesen játszik, bár kivételesen szuper közösségbe került, jó képességű gyerekek, kiegyensúlyozott családi háttérrel. Ezért is lenne jó, ha együtt tudnánk folytatni az iskolát is. Az óvónénit is nagyon kedveli. Az oviban szívesen ül le feladatokat csinálni, színezni, de ha olyan feladatot, vagy játékot ahol fel kell állni és önállóan mutatni valamit, akkor már nem együttműködő. Pl. Itthon tudja hol lakik, hogy hívják a szüleit, de az óvónéni kérdésére már nem válaszol.
A nagyobb gond, hogy pl a logopédus nem tudta felmérni, mert nem szólal meg nála, ha velem, ha csoporttársával együtt megy, akkor sem. Rá se néz, meg se szólal. A gyerekorvosunkhoz imád menni, sajna elég sűrűn járunk, mint a legtöbb ovis. Sajna tudjuk, hogy rövidlátó, de nem tudunk szemüveget csináltatni, pedig itthon azt mondja szeretne,(sok mindenkinek van a családban, nekem is, ezért is tetszik neki), de a szemorvosnál szintén semmit nem csinál, egész végig csukott szemmel ül az ölemben, mint egy bábú. Pedig a szemorvosnő hihetetlen türelmes és játékos. Hasonló helyzetben bárhová megyünk előre megbeszéljük mi lesz hogy lesz, ha segít, ügyes jutalmat kap érte, megmutatjuk a jutalmát, de ezek nem motíválják. A 3,5 éves testvére egy kindertojásért hajlandó bárhol, bármire, az ő példája sem motiváció a számára. Viszont nem az idegenekkel szemben ilyen, a minap az eddig sose látott postás futárnak adta elő, hogy milyen magasra tud már ugrani a trambulinon. Ha megkérdezzük, hogy miért nem akart dolgozni, nem hajlandó velünk sem beszélni róla, hogy tudnánk az okát. Attól tartok a suliban sem akar majd mindenben részt venni, ezzel esetleg meg is útáltatnánk vele.
A kérdésem, hogy hogyan tudnám segíteni a gyermekem együttműködését felnőttekkel? Forduljunk-e szakemberhez, ha igen milyenhez, pszichológus, nevelési tanácsadó, kineziológus? Összefügg-e a kétféle helyzet? Az oviban olyan, mintha attól félne, hogy nem válaszol helyesen, vagy nem jól oldja meg a feladatot, de ilyenért sose kapott negatív kritikát. De a másik helyzetek? Hogyan javítsak a helyzeten?
Várom mielőbbi válaszát! Köszönettel:
Anita
Kedves Anita!
Köszönöm türelmét!
Mindenképpen forduljanak gyermekpszichológushoz. Akár az egyéni, akár a csoportos foglalkozások (például a gyermekpszichodráma) meghozhatják az áttörést. de természetesen mindez időbe telik. Azonban van még rá egy egész tanévük.
Minden jót,
Réka
Kedves Réka!
Segítségét szeretném kérni. Kisfiúnk 4 éves. 2éves kora óta mondatokban, folyékonyan beszél. Nagy szókincse van, jól ki tudja magát fejezni. Pár hónappal ezelőtt kezdődött nála egy olyan probléma, h a mondatok első szavát kezdte ismételgetni. Ezt akkor még nem is tudtuk be problémának, arra gondoltunk, hogy biztosan gyorsan akarja mondani, vagy közben gondolkozik azon, hogy egyáltalán mit is szeretne mondani. Nem is sürgettük, kivártuk amíg kimondja. Pár napja ez a helyzet romlott. Erőlködve ismételgeti a mondatok első szavát, befeszíti közben magát,a kezét a szája elé teszi, van hogy sír is és mondja, h”anya, nem tudom elmondani amit szeretnék”. Nem dadog, a mondat végét erőlködés nélkül befejezi. Ilyenkor türelmesen elmondjuk, hogy nyugodjon meg, ráérünk, meghallgatjuk amit szeretne. Kiegyensúlyozott gyerek, oviba szeret járni, sok barátja van. Ovónő sem monda még, hogy bármi probléma is lenne vele. Habár erről még szeretnék elbeszélgetni velük, nem e ott sürgetik…Történt pár változás az életében, oviban másik csoportba került, volt egy balesete is, eltörte a kezét, ezért nemrég került le róla a gipsz, illetve én is elkezdtem dolgozni, ezért valamivel kevesebb figyelem jut rá mint korábban, de ezeket (látszólag) jól viseli. Nagyon el vagyok keseredve, nem tudom mi lehet most mégis ennek az oka. Félek, ha tudatosul ez benne mint probléma, nehezebben fog kijönni belőle, esetleg félni fog a beszédtől, vagy társai szekálni fogják vele stb… Mit tanácsol, mit tegyünk? Keressünk fel esetleg egy pszichológust, vagy várjunk türelmesen amíg magától túl jut ezen? Olyan rossz nézni ahogy ezzel szenved. Segítségét előre is köszönöm! Üdvözlettel: Krisztina
Kedves Krisztina!
Bár nem vagyok logopédus, de azt gondolom, hogy ez esetben nem élettani dadogásról – amire Ön is céloz levele elején – van szó. Ehhez túl régóta beszél már mondatokban a kisfiúk. Javasolnám, hogy mielőbb keressenek fel a gyerekkel együtt egy jó logopédust, aki szakszerű diagnózist és szükség esetén kezelést tud adni. Jó esetben pszichológussal dolgozik együtt, így amennyiben pszichológusi segítségre is lesz szükség, javasolni fogja azt.
Nem kell megijedni, rágörcsölni, hisz ezt a gyerek megérzi, átveheti, ami ronthat a kisfia állapotán. Az időben „elkapott” dadogás jó szakember által megfelelően kezelhető.
Kívánom a legjobbakat,
Réka
Apai láthatások során gondot okoz a 4,5 éves gyerek délutáni altatása. Szombaton 10 óra az indulás ideje és az apa lakásáig 2,5 óra az út. Ez azt jelenti, hogy ebédre érnek haza. Ebéd után, ha lefektetem aludni, akkor du. 4 óráig eltelt időszak alatt szinte semmit nem tudtunk csinálni. Nem lehet programot csinálni, egy kirándulást nem tudunk összehozni. Ezért a szombat du.-i alvást el szoktuk hagyni, hogy valamennyi időt együtt tartalmasan el tudjunk tölteni. Vasárnap de. -re is igyekszünk programot csinálni és az ebédet otthon tölteni. A fennmaradó kis időt a kertben töltjük, különböző tevékenységgel. Tehát a du.-i alvást elhalasztjuk, mert 16 órakor már vissza kell indulni, hogy fél hétre a fiam otthonába visszaérjünk. Természetesen a haza felé úton mindig elalszik és kb. egy órát alszik. Az anya rossz megoldásnak tartja a du-i alvás elódázását, mert ilyenkor este később fekszik le aludni és hétfőn reggel nehezen ébred fel.
Nem tudjuk mitévők legyünk. Mert ha du. lefekszik aludni, akkor az amúgy is igen rövid együtt töltendő időből még további 2 óra elveszik. Mire elalszik +fél óra és mire alvásból magához tér újabb félóra.
Kétheti láthatásról van szó, és sajnos szombat de. 10-től vasárnap du. 18,30-ig, benne 5 óra utazás.
A fiam érdekeit figyelembe véve kérem szíves tanácsát.
Üdv.
Kedves Edina!
Bevallom a leírtak alapján nem teljesen tiszta számomra, hogy ki Ön a gyereknek. Az apja, aki női név alatt írt? Az apa új élettársa?
Természetesen a lényegen mindez nem változtat, csak félek nem értettem meg elég tisztán a helyzetet.
A megoldás csak és kizárólag a kompromisszum lenne, amit a szülők képesek együtt kieszközölni. Mi lenne, ha szombaton korábban indulnának és így értelemszerűen vasárnap annyival korábban érkeznének vissza. Így legalább a vasárnapi alvás épp kb. az utazás idejére esne, nem okozva gondot senkinek. Szombaton viszont Önök nyernének ugyanannyi időt.
A másik kérdés, hogy vajon tényleg akkora probléma a gyerek későbbi elalvása, vagy az édesanyja csupán azért tünteti ezt fel problémának, hogy ezzel is keresztbe tegyen az együtt töltött idő örömének. Ha netán ez a helyzet áll fenn, nagyon szomorú, hogy azok az emberek, aki valamikor – feltehetően szerelemből – gyermeket nemzettek most ily módon viseltetnek egymás iránt.
Véleményem, tapasztalataim szerint a láthatással kapcsolatos problémák majd 100%-nál a szülőpár egymás közti harca zajlik, ami nincs tekintettel a gyerek érdekeire, lelki egyensúlyára, boldogságára.
Ezt kellene valahogyan megoldani és máris megszűnne a probléma….
Kívánok hozzá sok bölcsességet,
Réka
Kedves Réka!
Köszönöm válaszát. Harmadik személyként írtam Önnek. Elnézést valóban kissé zavaros a leírás, de Ön a lényegre tapintott.
Köszönöm, hogy megerősített a dolgok rálátásában.
Üdv.Edina
Kedves Edina!
Kívánom, hogy sikerüljön kisimítani a szálakat!
Réka
Segitseget szeretnek kerni van 2 unokam 4 es 3,5 evesek fiuk a 4 eves nyugodt jo termeszetū kisfiu a masik nehezebben kezelhetõ csunyan beszel vadoc ha a ket gyerek egyutt van a jotermeszetu gyerek utanozza sõt teljesen kifordul õnmagabol kezelhetetlenne valik egyszerūen nem tudunk mit csinalni a helyzet kezelhetetlen beszeltunk vele a masik unokam nevelesebe nem tudok beleszolni.milyen modszerrel tudnank kezelni a helyzetet hiaba szolunk ra meg sem hallja egy felfokozott allapotba kerul.ahogy elment az unokatestvere maris megnyugszik.sajnos talalkoznak ez nem kerulheto el.de borzalmasak egyutt es ez nem tulzas kerem segitsen teljesen tanacstalan vagyok valaszat varom
Kedves Ildi!
Sajnos sokkal okosabbat nem tudok mondani, mint hogy a minimálisra csökkenteni a két gyerek együtt töltött idejét.
Természetesen próbálkozhatnak a „jó magatartás” dicséretével, pozitív megerősítésével, jutalmazásával is, de túl nagy reményeket a csak nagyszülőktől – a pusztán náluk töltött időben kapott neveléshez – nem szabad fűzni – különösen, ha az nem egyezik meg a szülői példával, neveléssel -.
Kitartást,
Réka
Kedves Réka!
Novemberben lesz 5 és fél éves a nagyfiam, a kicsi fél éves. A naggyal vannak problémák. Ő már egykeként is „különc” volt, sok hárklija van (zavarja a homok a játszótéren, nem szereti ha belemegy a víz a szemébe standoláskor, 2 éve körbenyalja a száját (néha 5 másodpercenként, néha talán fél napig sem). Folyton valami problémája van: 5 és fél évesen nem akar sétálni, ezen hisztizik, nem tudja felvenni a felsőjét, direkt húzza, szenved, ha kérünk valamit a mondatai nagyrészt, „de”-vel vagy „csak”-kal kezdődnek. 8-9 hónapos korában kezdtünk babaklubbal járni, már akkor is félénk volt, a lábamnál nézelődött, nem szerette a hangos gyerektársaságot, és ez azóta is így van. Az oviban egyedül játszik, nagy-nagy ritkán esetleg másokkal. Ha belép reggel a terembe toporogva áll a szőnyegnél, még egy játékot sem mer elvenni. Nincs meg benne a felhőtlen „gyermeklét”, az öröm. Az oviban azt látják, hogy ő ilyen, pedig nem, otthon meg be nem áll a szája, meg akarja kapni a napi „figyelemadagját”. A kicsi óta pedig olyan dolgokat tesz, amiket nem gondoltam volna róla. Értelmes gyerek, már tudja, hogy mi a helyes, mi nem. Napi szinten húzza ki a kezemből a pici lábát, mert Ő „csak meg akarja fogni”. És ezt minden alkalommal elmondjuk, hogy nem jó a gyerek lábát húzni. Sok ilyen van. Ahelyett, hogy értelmes dolgokról beszélgetnénk, naponta újra játsszuk ezeket a helyzeteket mintha nem értené. Ha kedvesek vagyunk vele, azt kihasználja, még tovább elmegy, ha büntetjük a hülyeségekért, még inkább dacossá válik. Mit tegyünk, hogy ne szorongjon? Idővel jobb lesz? Előre is köszönöm.
Kedves Orsolya!
A leírtak dackorszaknak tűnnek, amint azt helyesen írja szorongással megspékelve. Jó lenne kicsit utánamenni, visszagondolni, hogy vajon mitől, hogyan alakult ez így az évek során a nagy fiánál. Az okok felderítése, esetleges kezelése sokat tudna oldani, javítani a helyzeten. Ha egyedül nem menne – simán előfordulhat -, javaslom keressenek fel személyesen egy pszichológust, aki tud segíteni.
Természetesen mindezekhez a kicsi születése után hozzáadódott a testvérféltékenység is. Bár érzem az odafigyelésüket, de ajánlanám, hogy még több, még nagyobb odafigyelést kapjon a nagyobb – akár külön anyás, vagy apás programok keretében is -.
Minden jót,
Réka