Ma nem egy interjút osztok meg és nem is saját tapasztalatot, vagy véleményt. Ma egy történetet mesél el nektek egy olyan anyuka, akitől a volt párja eltudta szakítani hosszú időre a közös kislányukat. Mindezt szégyentelen hazugságokkal… Úgy gondolom, ez a történet sajnos méltán kapta ezt a címet és mélységesen szégyellheti magát minden rendőr, bíró és gyámügyes, aki ebben a borzalomban cinkos társa volt az apának!
Kitti: Az én történetem 2013-ban történt. Ezen a nyáron költöztem haza anyukámékhoz és persze a szomszédban lakott a gyermekkori szerelmem, akiért oda voltam, szinte rajongtam érte. Eleinte minden tökéletes és felhőtlen volt, csak találkozgattunk. Ekkor már évek óta nem volt párom. Én 22 éves voltam, ő 27. November 12-én ezen az éven úgy gondoltuk, vágjunk bele a kapcsolatba, persze ahogy a nagy könyvben meg van írva, romantikus vacsorák, ajándékok és minden, amivel lehet kedveskedni egy nőnek.
Ő nemzetközi árufuvarozóként dolgozott akkor, sokat mentem vele fuvarba. Eleinte szép és jó volt. Majd jöttek a viták, persze csak kiabálás… Ott akart külföldön hagyni az első hónapban. Gondoltam a munkája miatt egy kicsit feszültebb és azért ilyen. 2013-ban már Karácsonyra babát kaptam ajándékba, vagyis ő úgy gondolta, itt az ideje, hogy csináljon nekem egy babát. Én nem tudtam mire vállalkozom, 2014 márciusáig természetesen nem jött össze a baba, idegeskedések, és én voltam a hibás, mert nem vagyok termékeny.
Elhatároztam, visszamegyek dolgozni, márciusban 1 hónapig dolgoztam egy boltban, ahol nagyon szerettem lenni, de március közepén jelentkeztek a terhesség jelei: fáradékony voltam, rosszul lettem a munka helyemen és feszültek a melleim. Elmentem orvoshoz ekkor állapították meg, hogy pár hetes terhes vagyok, menjek vissza 2 hét múlva. Ekkor már volt a picinek szívhangja. A munkahelyemen kiderült és kirúgtak azonnal.
Egy darabig minden szép és jó volt elfogadta, hogy így nem alkalmaznak engem a boltban. 12 hetes terhes voltam, mikor időre kellett volna mennem másik városba orvoshoz, persze nekem nincs jogosítványom és az akkori párom megígérte, hogy hazajön időben.
Mikor megtudtam, hogy nem egyedül megy a munkahelyére, hanem a haverja és annak a párja is vele van, akkor már éreztem, baj lesz. De megértettem volna, ha azt mondja, hogy menjek el busszal, hisz terhes voltam, ami nem betegség, hanem egy állapot. Ezen a napon vert meg először.
Mert meg mertem kérdezni tőle, hogy miért nem ért haza időben és hogy szólhatott volna, hogy menjek el busszal. Az ágyra vágott, odaugrott, hirtelen lefogott egy kézzel és elkezdett ütlegelni.
Ekkor már a babám halála játszódott le előttem és hogy nekem is nagyobb bajom lesz. Mikor nagy nehezen kiszabadultam a szorításából elfutottam a sógornőmékhez, akitől tanácsot kértem, mit tegyek. Pillanatok alatt belilult a szemem és bevérzett. Másnap mennem kellett védőnői tanácsadásra, akinek mindent elmondtam, de érdemlegesen nem segített, átvitt a családsegítőbe, ami valljuk be, a legkisebb szerv. Elmondtam nekik mindent, akik feljelentést tanácsoltak. De ekkorra a volt párom telebeszélte a fejem sajnos és nem tettem meg a feljelentést, megalázva továbbra is a karjaiba rohantam.
Innentől mindennapos veszekedések sora várt rám. És ígéretet tett egy veszekedésnél, hogy onnantól úgy bánt, hogy ne látszódjon rajtam. És tényleg így volt, a hajamat tépte, rángatott a kezemnél fogva, leköpött. Egy rongynak éreztem magam. 2014. december 31-én született meg a közös kislányunk, Hanna, szerencsére a sok bántalmazás ellenére egészségesen.
Mikor hazamentünk a kórházból, pár napig minden szép és jó volt, mert rokonok jártak hozzánk baba látogatóba, de ahogy elmaradoztak, úgy jött elő újra az agresszív éne a volt páromnak. Császáros baba volt Hanna, így nem nagyon tudtam egyik napról a másikra ellátni a családot. Legrugdalt ezért az ágyról, hogy lusta tehén csinálj valamit.
Könnyek közt mesélem történetem, mégsem tettem magam túl rajta. A gyerek napokat sírt éjjel, nappal, a fejébe nyomta a takarót és üvöltött, hogy kussoljál már, mert megfojtalak. Akárkihez mentem, nem hittek nekem és csak legyintettek egyet. De ha tényleg megfojtja?
Bele sem merek gondolni. 2015 szeptemberéig dolgozott, majd fenyegetni kezdte a munkáltatóját, és engem is, hogy felakaszt a padlásra a gyerekemmel együtt… Ekkor volt Hanna 8 hónapos. Én elhatároztam magamban, lépnem kell, mert meg fog ölni minket, féltem aludni és rettegtem, mikor otthon volt. Szeptemberben sikeresen elhelyezkedtem, és lenyugodtak a kedélyek otthon. De én már akkor nem szerelmet, hanem gyűlöletet éreztem iránta és vártam, hogy fizetést kapjak, hogy el mehessünk Hannával valahova. De megérezhette, hogy mire készülök, mert október elején kicserélte a zárat a kapuban és a lakásban munkából már nem tudtam bemenni a lányomért.
Hiába hívtam bárkit, senki nem segített, a rendőrség bírósági végzést kért, hogy idézzem őket: ”Majd ha az orrom előtt legyezgeti a bírósági végzést intézkedünk.” Innen gyám, majd családsegítő, családsegítőben írtak nekem egy kereseti levelet a bíróságnak, mindenhol zárt ajtókba ütköztem. A jelenlegi páromhoz menekültem akkor, aki még akkor csak a legjobb barátom volt és 11 éve ismertük akkor egymást. Mikor meghallotta a történetemet, azonnal befogadott.
Nagyon vágytam egy kis szeretetre és elítélhet akárki, de a karjaiba futottam hirtelen egyik napról a másikra beleszerettem. Mindenben támogatott, azonnal ügyvédet keresett nekem és harcolt velem Hannáért. Tárgyalások sora, ahol hazugságokat mondott a kedves ex párom. Láthatás ekkor még nem volt. Az ügyvédem harcolta ki gyámhatóságon, hogy valamit intézzenek, hisz jogilag nem vagyok a gyermekemtől eltiltva és közös a szülői felügyeleti jog.
Nagy nehezen minden héten szerdán 1 órát láthattam a lányomat. Első találkozásunkkor féltem, hisz 3 hónapig nem látott a kislányomat. De megismert és örült nekem, én könnyek közt szorítottam magamhoz, nem akartam, hogy újra elvegyék tőlem.
De hamar elszállt az az egy óra. Ez ment, míg a bíróság meg nem változtatta 2016 áprilisában. De én ekkor már terhes voltam az új páromtól, de nem tudtunk róla, hisz védekeztünk mindig. Én meg azt hittem meghíztam. Menstruációm rendszeresen volt. De végül felkerestem egy orvost, aki azt mondta, rosszindulatú daganat, azonnal meg kell műteni.
Egy világ omlott össze bennem. De párom lelkesen mondta, hogy fel a fejjel, keresünk másik orvost, így mentem el egy nagyon kedves magánorvoshoz, aki megállapította, hogy kislányom lesz ismételten.
Nem tudtam hirtelen, hogy örüljek vagy sírjak, hisz mit gondol a bíró, ha elmondom neki, hogy máris gyermeket várok. Hónapokig takargattam a pocakom, mindig nagyobb és nagyobb ruhákat hordtam. De nyáron a 40 fokban nem tudtam sokáig takarni, kiderült, szerencsére pozitívan fogadta a bíró és ekkor született meg az új láthatás, 2 naponta 2 óra otthoni környezetben, nem felügyelten egy rideg családsegítős szobában.
Veronika: De ilyen nincs, ezt nem hiszem el… Milyen országban élünk?! Kizár, ott a gyereked bent és nem rúgja rá a rendőrség az ajtót.
Kitti: Kihagytam, hogy 2015 decemberében könyörögve adta ki a személyes holmijaimat és ruháimat, ekkor ismét megvert, engem lefejelt édesanyámnak pedig eltörte az ujját majd combon rúgta, édesanyám pedig az árokba esett.
2016 augusztusában megszületett a 2. kislányom. Nagy öröm, boldogság, de fájt a szívem, hogy a nagyobbik nem élheti ezt meg velem. Első fokon megnyertük a pert, Hanna hozzám kerülhet. Exem nem egyezett bele, mert ő jó apa és tudja nevelni. Fellebbezett. Ekkor már orvos szakértőt is vontak bele a döntésbe. Apuka nevelésre alkalmatlan.
Sok fellebbezés és tárgyalás után 2017 decemberében került hozzánk Hanna. Azóta boldog, kiegyensúlyozott nagy lány, hamarosan 4 éves, de apuka láthatásra jár és sokszor felbolygatja, szegényem ilyenkor kezelhetetlen és sokat sír, hogy én kicsinek eldobtam, pedig nem dobtam el. Harcoltam végig érte.
Röviden ennyi lenne az én történetem. Aki ilyen helyzetben él, merjen lépni, mielőtt túl késő lenne. Mindenkire vár valahol a neki tökéletes pár és nem egy idióta, aki megaláz minket vagy épp megver, mert nem vagyunk tökéletes passzban. Magyarországon a bíróság nem hoz döntést, 50-50%-ban van a szülői felügyeleti jog. Így apának és anyának ugyan annyi joga van a gyerekhez.
Veronika: Hát igen, csak veled nem úgy volt bánva , hogy 50% jogod volt a kicsihez, hiszen 3 hónapig nem láttad.
Kitti: Sajnos exem azt hiszi a mai napig, hogy bármit megtehet a gyerekkel, mert ő az apja. Azóta 1x nem hozta vissza, mert hogy én szar anya vagyok. Én természetesen odamentem rendőrökkel nem hagytam annyiba.
Veronika: Nagyon jól tetted! Ritka az az eset, amikor a gyereknek jobb az anyja nélkül…
Ez volt anno az utolsó közös képünk.
Kitti: Ahogy a bíróság is mondta, egy anyától nagyon nehezen veszik el a gyermeket, ahhoz nagyon rossz életet kell élnie, szerencsére nálunk nem találtak semmit. Pedig párszor kijöttek az exemnek köszönhetően vizsgálgatni. Sőt drog tesztekre el kellett mennem, mert azt mondta a bírónak, hogy drogozunk.
Újra találkozás első képe. (egyéni megjegyzés: jól látható mennyi idő telt el az utolsó és az első találkozás között…)
Kitti: Itt már a hosszabb láthatások voltak és szoktattuk már magunkhoz. Első fokon nyertünk.
Tesóval az első találkozás.
És végül mikor teljes családdá váltunk.
Remélem Kitti története pár embernek tanulsággal szolgál… Terrorban élő anyukák, kérlek titeket, ne féljetek lépni, ne féljetek segítséget kérni, az a helyzet, amiben vagytok nem a Ti hibátok és nem érdemlitek meg!
A családon belüli erőszakra, terrorizálásra nincs mentség! Ne legyetek buták, ne keressétek a mentségeket a párotok viselkedésére! Legyetek erősek és merjetek lépni magatok miatt és a gyermekeitek miatt is!
