Mai interjú alanyom Timi, aki egy 22 éves 2 gyermekes édesanya. Timi az első gyermekét tiniként, 16 évesen szülte és fiatal kora ellenére szuperül helyt állt az anyaságban! Vőlegényével Tibivel 9 éve vannak együtt, esküvőt és 3. babát terveznek.
Első gyermekét, Klarisszát természetes úton szülte, viszont a kis Noel császárral jött világra. Timi őszintén beszél a császármetszés negatív lelki hatásairól, fogadjátok szeretettel ezt a nagyon mély és nyílt interjút!
Veronika: Szia Timi. Nagyon szépen köszönöm, hogy vállaltad az interjút! Mesélj egy kicsit magadról kérlek.
Timi: Szia, Timi vagyok 22 éves, egy átlagos családként élünk Százhalombattán. Egyelőre 4-en alkotunk egy családot. Tibivel több, mint 9 éve vagyunk együtt, 13 éves voltam, amikor egy pár lettünk.
A kapcsolatunk elég sok mindent megélt, de elmondhatom, hogy ez csak erősebbé tett minket. A kislányom Klarissza 6 éves volt augusztusban, 15 éves voltam, amikor 2 csíkos lett az a bizonyos teszt, Noel pedig másfél éves volt most decemberben.
Veronika: Huha, nem semmi. Nagyon fiatalon szültél. Csoda számba megy, ha tini szülők együtt maradnak. Lesz ezzel kapcsolatban sok kérdésem, de kezdjük az elején! Hogyan ismerkedtetek meg?
Timi: Még a myvip és az MSN volt a menő abban az időben, szóval az interneten ismerkedtünk meg. Hónapokig beszéltünk, végül egy búcsúban találkoztunk személyesen. Utána többször lejárt hozzám, amit édesanyámék nem igazán néztek jó szemmel. Háború kellett ahhoz, hogy végre boldogság legyen. De szerintem kijelenthetem, hogy elfogadták és szeretik Tibit.
Veronika: Miért volt háború? A korod miatt?
Timi: Nem tudom, melyik miatt alakult ki úgy igazán, de a korom és a származása miatt (roma) volt háború szerintem. Ez a legjobb szó rá, mert rengeteg küzdelmen mentünk át, amit azért jó lett volna elkerülni. Bár őszintén lehet, hogy akkor nem lennénk már együtt, vagy nem lenne ilyen szoros kapcsolatunk.
Veronika: Hát igen, a származás sajnos a mai világban is problémát tud okozni… De annak nagyon örülök, hogy ilyen jó a kapcsolatotok! Hogyhogy nem vagytok házasok?
Timi: Már túl vagyunk szerintem egy gyönyörű eljegyzésen, ami az óriás kerék vip kabinjában történt a születésnapomon, de valahogy mindig valami fontosabb, mármint anyagi téren. Tibi pedig nem szeretne kis esküvőt, mondjuk én jobban örülnék annak, de náluk a nagy esküvő a szokás, és ő így szeretné. Szerencsére az időből még nem futottunk ki.
Veronika: Ooo, igen ez ismerős probléma. Borzasztó, mennyire sokba kerül egy kis esküvő is… Beszélgessünk egy picit az első terhességedről. 15 éves voltál mikor pozitív lett a teszt. Mi volt az első gondolatod? Hogy reagált rá a párod?
Timi: Az első pillanattól tudtam, hogy a baba bármi áron marad velünk, ezt Tibi is így gondolta. Örültünk nagyon, bár őszintén visszagondolva, nem tudtam minek örülök úgy igazán, nem tudtam semmit milyen lesz, hogy lesz a terhesség és utána majd a babával… Fogalmam sem volt, milyen a szülés, de sodródtam az árral. A 18 hétig sokat hallgattam, hogy elrontom az életem, hogy gondoljam meg magam.
A világ ellenem volt annyira, hogy voltak pillanatok, amikor Tibi el is bizonytalanodott. Amikor már semmit nem lehetett tenni, csend lett és onnantól minden héten talán egyre jobban várta mindenki. Mire eljött a szülés már mindenki nagyon örült neki, anyukám volt az első, aki látta és azóta is hatalmas szerelem van köztük.
Veronika: Mesélj egy kicsit a terhességedről és a szülésről.
Timi: A terhességem végig “rendben” volt, nem voltak rosszulléteim, se fájdalmaim, viszont a 36. héten öregnek látták a méhlepényt (senkit nem hitte el, hogy nem cigizek…). Emiatt a 40.hétig bent tartottak a kórházban. A szülés 40+1 napnál indult, hajnali 1 körül éreztem, hogy valami nem stimmel, furcsa közérzetem volt. Emiatt kint sétáltam a folyosón, ez feltűnt az éjszakásnak és szólt, hogy felhívja a dokit, nézzen meg.
A vizsgálat után vérezni kezdtem, a doki közölte, hogy szedjem a fontos cuccaim és menjek le a szülőszobára. A nővérke segített és lekísért a liftbe és közölte, innen már nem megyek vissza baba nélkül. Sosem felejtem el, hogy remegett a lábam, nagyon izgatott voltam, de még mindig nem tudtam mi, hogy lesz. Megkaptam a szobát és hagytak pihenni, ami sikerülhetett is volna, hiszen semmim nem fájt, de ki tudott volna abban a helyzetben nyugodtan pihenni?
Mindig jöttek vizsgálni, közben szóltam anyunak és Tibinek, lassan kezdtem görcsölni is… Először anyukám ért oda, így ő jött be, ez már 4-5 fele volt, innen felgyorsult minden. Burkot repesztettek és indult az igazi buli, bevallom, nem voltam egy halk vajúdó. Ez feltűnően zavarta a körülöttem lévő nővéreket… Nekem pedig a legkisebb problémám volt, hogy őket zavarja.
6:20 perckor 3290 g 56 cm-el felsírt a kislányom, Klarissza, és azonnal rám került. Itt minden fájdalom elmúlt. Folyamatosan csak azt tudtam mondogatni, hogy jajj de pici vagy, jajj de pici vagy. A doki volt az egyetlen, akire ott számíthattam és a tanulók. Ők fogták a kezem és nyugtattak, hogy jól csinálom. A nővérek elég ufónak néztek, az egyiknek ez a csodás mondat hagyta el a száját amire a mai napig tisztán emlékszem: „Neked meg játékbaba való, nem ez a baba…”
Amúgy egy gyönyörű, szép gyors szülésnek gondolom most utólag. Ha felkészültem volna rá, tudom mi vár rám, lehet ott se éltem volna meg ennyire hatalmas fájdalomnak, de tudatlanul nem magunkra gondoltam, hanem a fájdalomra aztán kitudja. Ja, és miután megszületett a kislányom, a méhlepény kiderült, hogy nem volt meszes. Gyönyörű méhlepény volt.
Veronika: Azta mindenit! Nem semmi. A nővérkének meg kijárna egy tasli… Ő tudja a legjobban, mennyire sebezhető ilyenkor egy anya és mennyit számít, hogy mit mondanak nekünk az első időszakban. Kaptál másoktól is ilyen csodálatos beszólásokat?
Timi: Persze, előfordult. De inkább fejeket látok, amikor megtudják, hogy mikor szültem vagy, hogy 22 évesen van 2 gyerekem… Igazából lepereg rólam, több pozitívat kapok, de azért szülés után az a mondat nagyon megmaradt. Nem csak nekem, hanem anyunak is.
Veronika: Milyen volt tiniként otthon egy kisbabával? A kortársaid suliztak, buliztak, titokban cigiztek, sírtak a pasik után, te meg otthon voltál, 0-24-ben egy babát etettél, altattál, fürdettél, gondoztál. Hogyan élted ezt meg?
Timi: Nagyon élveztem és most is élvezem. Persze vannak kihívások, de azok után mindig van kárpótlás. A 8. osztályt pocakosan jártam ki magántanulóként, az egy kicsit furcsa volt. Mikor vizsgázni mentem, mindenki furcsán nézett, utána magántanulóként mentem tovább tanulni. Mikor nagyobb lett a lányom, akkor egy bolti eladóit csináltam nappalin és jelenleg is tanulok két gyerek mellett, szóval annyira nem szakadtam ki belőle, csak nem vagyok ott mindig.
Bulikra nincsen igényem, se nekem, se Tibinek. Ritka, ha megyünk bulizni, kikapcsolódni viszont szoktunk menni. Segítség bőven van, bár korlátozott, hiszen a nagyszülők is fiatalok még és dolgoznak, de ha tudnak, örömmel vigyáznak a gyerekekre. Ezt nem gondolom nyűgnek, mert igénylik a gyerekek is, főleg a kislányom és a nagyszülők is, főleg a mama. Rengeteg közös programra mennek/megyünk. Szóval nagyon jól éltem meg és nagyon jól is élem meg.
A barátaim megcsappantak, de az igaziak maradtak és a játszótér, az anyukás csoportok azért segítettek az új baráti körben is. Nem érzem úgy, hogy valamiről le maradtam volna, imádom az egészet bár van, hogy sok… De akkor apuka a soros, én pedig kikapcsolom az anya módot pár órára.
Bár azt hozzá kell tennem, hogy a kislányom egy álom baba volt, tőle bármit meg lehetett csinálni, vele bárhova el lehetett menni úgy, hogy mellettem maradt. Sose sírt, nem hisztizett, tényleg sokat segített ezzel ő is. Nem volt semmilyen probléma, ami miatt aggódnom kellett volna. Azért a második gyerkőc az első perctől kezdve teljes ellentét… Szóval, lehet nem így gondolnám, ha ő lett volna az első.
Veronika: Milyen volt a második terhességed és szülésed?
Timi: Teljesen felkészült anyaként vártam, biztos voltam a dolgomban, mindent elterveztem egy gyönyörű szüléssel… De semmi nem történt úgy, ahogy én elképzeltem. Kezdődött azzal, hogy hiába volt pozitív a teszt, a baba sehol nem volt… Vérvételből derült ki, hogy már pedig ott kell lennie mert magas a hcg. 2 héttel később pedig valóban ott volt.
A megnyugvás után elkezdtem vérezni, újra rettegés… Imádkoztam a 12. hétig. Állandóan szédültem, fájt a fejem, nem volt egyszerű, de ez nem aggasztott. A 24. héten “beindult” a buli, amit sikerült megállítani. Azért itt a kórházi napok már megviseltek a lányom nélkül, főleg, hogy ez újra megtörtént a 30. a 32. héten is… Itt már a szívhang se volt tökéletes, és a vérnyomásom se. Majdnem lett egy sürgősségi császár, de nem volt fogadott dokim, így csak dobáltak.
Ezután fogadtam fel a dokimat, de kiderült, hogy több probléma is van. Valamiért mindig ugyan akkorának mérték, kevesebb lett a magzatvíz is… Vártunk egy darabig 2 napos megfigyelésekkel, végül jobbnak tűnt egy programozott császár, ez a terhesség így ért véget. 12:01 perckor megszületett Noel 2400g és 50cmel. Szerintem egy szuper “szülés” volt, nem is a műtőben éreztem magam.
Utána is minden rendben volt, 6 óra múlva már mentem is a manómért. Nem volt egyszerű újszülött és a mai napig nem egyszerű vele, de jókat nevetünk, mellette nem lehet szomorkodni vagy unatkozni… A boltban már nevetnek, ha meglátják. A nem egyszerűt én a nyugodt lányomhoz képest írom. Viszont, ahogy telt az idő éreztem, hogy valami nincs rendben velem, kicsit depis voltam, hülyének éreztem magam.
Hamar rájöttem, hogy a császár az oka… Megfosztva érzem magam, pedig semmilyen rossz élményem nincs vele kapcsolatban, és mégis örültem, amikor rátaláltam a VBAC fogalomra és láthattam, hogy más is érez így, hogy nem vagyok egyedül. Hellyel-közzel túlléptem a dolgon, de teljesen elfogadni még nem sikerült.
Veronika: Kifejtenéd bővebben ezeket az érzéseidet? Úgy gondolom, sok anya van ilyen helyzetben, jól jönne nekik egy kis támogatás, hogy nincsenek egyedül. Volt szülés utáni depressziód?
Timi: Persze, bár nem szeretek róla beszélni, mert valóban sok anyának erőt ad, de aki nem volt ilyen helyzetben, az nem érti, ráadásul ezt nehéz körülírni úgy, hogy mások értsék. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban bántott a dolog, hibáztattam magam, egy kicsit Noelt is, és úgy éreztem indokolatlan volt a császár, hisz nem is lett olyan pici, ráadásul sorban szültek természetesen ilyen apró babákat körülöttem.
De persze ez senki hibája, ezt teljesen leküzdtem és tudom, hogy oka volt. Ez volt a biztos. Ha nem a biztost választjuk, lehet valamelyikőnknek baja esik, akkor lenne igazán okom hibáztatni bárkit. Az érzések akkor csak erősödtek, úgy éreztem, nem szültem csak úgy megkaptam őt, ez nagyon fájt és hónapokig kihatott a hangulatomra, ha épp eszembe jutott.
Persze abban az időben ez mindennapi volt. Depressziós nem voltam, de szerintem ott álltam a kapuban. Imádom a kisfiam, mielőtt félreérthető lenne, mindkét gyermekemet ugyan úgy szeretem, bár teljesen máshogy. Ugye nem egy korosztály és ellenkező neműek. A fiam és köztem megvan az anya-fia “szerelem”. 0-24-ben igényel engem, de van köztünk egy “fal”, ami már talán nincs is ott, de ott volt sokáig.
Ezek a gondolatok már csak akkor jutnak eszembe, ha valaki felhozza. Akkor is vissza kell, hogy gondoljak. Nem érzem már így, nehéz leírni. Egy dologban vagyok biztos, ha sikerülne még egyszer természetesen szülnöm akkor biztos, hogy sikerülne teljesen feldolgozni és az a kis darab “fal” ami maradt köztünk, de nem is köztünk van már… Az eltűnne.
Veronika: Nagyon köszönöm, hogy ezt ilyen őszintén leírtad. Én is császárral szültem és hasonló gondolataim voltak, mikor a csecsemős este odaadta a lányom, sírva mondtam neki, hogy keressen neki másik anyukát, mert én nem érdemlem meg… Ezek szerint terveztek még harmadik babát is?
Timi: Igen, szeretnénk. Reméljük hamarosan meg is érkezik hozzánk.
Veronika: Mesélj egy picit a gyermekeidről. Milyen testvérek?
Timi: Nagyon szeretik egymást, de nem igazán tudnak játszani veszekedés nélkül. Én úgy gondolom, ez a nagy korkülönbség miatt is lehet. Teljesen más az érdeklődési körük, számomra segítség a nagy korkülönbség, hiszen a lányom rengeteget segít, rengeteget tanít a picinek, de valahogy nem az igazi.
Egy mesét nem tudnak együtt megnézni, ha valamivel játszanak mindenkinek az kell. Lehet akkor is így lenne, ha kis korkülönbség lenne, de valahogy úgy érzem, akkor jobban össze nőttek volna. Most bízom a jó időben, hogy majd a szabadban egy kicsit jobban tudnak együtt játszani.
Veronika: Te hogyan éled meg az anyaságot? Szerinted milyen anyának lenni?
Timi: Nagyon jól élem meg és imádom az egészet úgy, ahogy van, tőlük van erőm, tőlük vagyok boldog. Egy dolgot utálok, erre nincs is szebb szó, az a reggeli kelés, reggeli készülődés… Elég annyit írnom, hogy onnan is elkésünk, ahova nem időre megyünk? Persze vannak rosszabb napok is, amikor kimerülök vagy ingerült vagyok, de ez nem is a gyerekek miatt, talán csak a rohanó világ miatt.
Olyankor csak túl akarom élni a napot, inkább lustálkodunk, mesézünk az ágyban, ebédet rendelünk… Megesik, hogy kiabálok, amit este mindig megbánok, de valahogy megesik és jól esik… Ha minden ellenem van, segítséget kérek, itthon maradnak apukával, elmennek a mamához… Én pedig kikapcsolok pár órára. Emellett vannak azok a rossz napok, amikor a gyerekek nyűgösek… Ez nálunk ritka, de ha épp ebben a helyzetben vagyunk, tuti épp akkor van nekem is rossz napom vagy aznap vagyok rettentő fáradt és káosz az egész nap.
Az a tipikus világgá megyek, de mégse érzés… Az, hogy milyen anyának lenni, röviden egy csoda. Kezdve attól az bizonyos első ultrahangtól, az “apró” mozgásoktól a szülésig és ami utána jön. Amikor csodálod az alvó gyermeked, amikor odáig vagy az illatától, az első mosolyától, forgás, ülés, állás… Elindulás.
Az első szavai, a mosolya, a nevetése, ami mindennél többet ér, az érzés amikor valaki csak benned bízik, csak rád számít, csak téged vár, az egy csoda. A feltétel nélküli szeretet létezik, ebben mindenki akkor lesz biztos, amikor anya lesz.
Veronika: Szerinted milyen egy jó, illetve egy rossz anya? Te milyen anyának tartod magad?
Timi: Mondanám, hogy szerintem nincsen rossz anya, de mindenki tudja, hogy ez nem igaz… Mert van, akinek minden mindegy. Rossz anya biztos nem vagyok, ahogy senki sem rossz anya, aki a legjobbat akarja a gyerekeinek, aki szereti, félti és támogatja őket. Hibátlan, szuper anyu nem létezik, ez tuti, de szerintem nem is kell, hogy létezzen. Mindenki hibázik, van, aki többet, van aki kevesebbet. Mindenki máshogy neveli a gyerekeit és mindenki változó időt tölt velük, de szerintem ez nem minősít senkit és semmit.
Veronika: Nagyon szépen köszönöm az interjút! Végszóként pedig mit üzennél a világnak, főleg azoknak az anyáknak, akik tiniként lettek édesanyák?
Timi: Élvezd az élet minden percét most, mert a holnap senkinek sem biztos! Ezt igazából magamnak is üzenem, bár mindig igyekszem, de nem mindig sikerül. Hiszen egy anyának a gyerekein kívül még rengeteg dologban helyt kell állnia, igaz ezek a dolgok megvárnak minket, de a lehetőség nem.
Akik tiniként várandósak és tiniként lesznek anyák, rengeteg negatív dolgon mennek keresztül. Sokkal jobban meg kell felelniük és sokkal többet kell bizonyítaniuk, mint bárki másnak. DE senkire nem kell hallgatniuk, bár vannak helyzetek, amikor érdemes, fontos jól át gondolni a helyzetet és ha a szívünk is így szeretné, mindenképp a kis élet mellett kell dönteni. Aki meg már anya az úgyis tudja, hogy semmit nem vesztett azért, mert fiatalon lett édesanya.
