Az én történetem kétség kívül egyedi, és inkább arról szól, hogyan NE csináljuk. Sajnos én akkor, ott elkövettem néhány hibát, most már másképp csinálnám.
5 évvel ezelőtt jöttem el otthonról. Hirtelen. A férjemnek és a gyerekeknek megrázó volt a távozásom. A fiam akkor 5, a lányom 10 éves volt. Emlékszem, a lányomnak csak sírva tudtam mondani, hogy most elmegyek. Szegény meg volt ijedve, azt se tudta mi lesz. Értette mi történik, de nem hitte el, hogy ez lehetséges.
Könnyebb lett volna nekik, ha lassan felkészítem őket a változásra, vagy talán még az is, ha azt látják hogy anya és apa nincsenek jóban.
De nálunk minden tökéletesnek tűnt, ideális, boldog családnak hittek bennünket. A gyerekek is azt érezték, hogy minden rendben van, persze csak azért, mert én nem beszéltem az érzéseimről.
Nagyon sokáig azt hitték még, hogy én visszamegyek apához. Sokszor kértek is erre, de én tudtam, hogy nem bírnék, és ezt őszintén el is mondtam nekik. Ebben a dologban jobb nem hazudni szerintem, nem áltathattam őket azzal, hogy újra boldog család leszünk.
Sajnos az apukájuk viszont azt mondta nekik, így nem tudták, kinek higgyenek. Szépen lassan álltak helyükre a dolgok, nagyjából 1 év volt, mire elfogadták a helyzetet.
Utólag persze rájöttem sok mindenre, hibáztattam is magam amiatt, ami történt, főleg ahogy történt. Lassan, fokozatosan kellett volna elmondanom nekik, hogy mi lesz, hogy lesz. Akkor könnyebb lett volna nekik elfogadni talán.
Ami szerintem fontos egy ilyen helyzetben, hogy őszintén beszéljünk a gyerekekkel, és a legjobb az lenne, ha mindkét szülő ugyanazt mondaná. Ne áltassuk őket, ne keltsünk bennük hiú reményt. A gyerekek nagyon okosak és sok mindent megértenek.
Az én esetemben a fiamat (aki akkor ugye 5 éves volt) sokkal kevésbé rázta meg a dolog, mint a 10 éves lányomat. Teljesen másképp álltak a dologhoz, a kisfiam sokkal lazábban kezelte az egészet. A lányom az új páromat is sokáig nem akarta elfogadni, nem akart jönni hozzánk se, nagyon együtt érzett az apjával, őt védte.
Hagytam neki időt, hogy feldolgozza, nem erőltettünk semmit, szerintem nem is lett volna jó.
Ebben a helyzetben még azt is fontosnak tartottam, hogy ne előttük beszéljem ki az apjukat, ne szidjam, ne hibáztassam. Mindig azt mondtam nekik, hogy mindketten változtunk, követtünk el hibákat, egy válás két emberen múlik. Nem lehet csak az egyik fél a hibás, ez az én döntésem volt ugyan, de nem akartam az apjukra hárítani.
Sajnos apukájuk nem így gondolta, hiszen ő volt a sértett fél, sok mindent mondott rám a gyerekek előtt, csakis engem hibáztatott. Végülis megértettem az érzéseit, de ezzel sajnos nem segített.
Azóta majdnem 5 év telt el és minden nagyon jól alakult. A gyerekek nagyon megszerették az új páromat, aki azóta a férjem lett. A lányom vele tud a legőszintébben megbeszélni mindent, olyan dolgokat amit apukájának nem mer elmondani. Áprilisban született meg a kis tesójuk is, akit nagyon imádnak! Boldog nagycsalád lettünk. 🙂
Ahány gyerek, annyiféleképpen élik meg a változásokat. Egy dolog biztos, türelemre és időre van szükségük. Vannak viszont örökérvényű tanácsok, amit gyermekpszichológusok fogalmaztak meg, illetve ne feledjük, a mesének hatalmas gyógyító ereje van mind testben, mind pedig lélekben.
