Azt talán ma már senkinek nem kell bizonygatni, hogy mennyire fontos a gyerekek önbecsülése szempontjából, hogy elismerést kapjanak a tevékenységükre, hozzáállásukra, magatartásukra. Csakhogy nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Könnyen lehet, hogy a helytelen dicsérettel épp önbizalomhiányos lurkókat nevelünk.
Amikor inkább káros a dicséret
Számos kutatást végeztek már a témában, valamennyinek az volt a végeredménye, hogy ha a gyerekeket, mint személyt dicsérjük („Jó kislány vagy! Olyan okos és ügyes vagy!”), akkor azt fogják hinni, hogy csak akkor érnek valamit, ha folyton jól teljesítenek. Éppen ezért mindent el is fognak követni, hogy örökké megfeleljenek mások elvárásainak, és szégyenként fogják megélni, ha kudarcot vallanak, ha néha nem sikerül nekik valami. Volt egy vizsgálat, aminek az lett az eredménye, hogy azok a gyerekek, akik megkapták az „ügyes vagy” címkét, többé már nem akartak kiesni az „ügyes gyerek” pixisből, éppen ezért nehezen vagy egyáltalán nem kezdtek nehezebb feladatokba, mert féltek, hogy csalódást okoznak az őket dicsérőknek azzal, ha véletlenül nem sikerül remekül teljesíteniük. Vagyis megjelent bennük a teljesítmény-szorongás. A kontrollcsoportnak viszont csak annyit mondtak, hogy „de jó, hogy belekezdtél ebbe a feladatba”. Ők később bátrabban kezdtek bele akár nehezebb feladatokba is, mert semmiféle bélyeg nem került rájuk.
Nehezíti a helyzetet, ha például a kicsit a testvére füle hallatára dicsérjük meg. Ezt hallva a másik gyerek féltékenységet, elkülönültséget élhet meg, és fokozza a testvérek közötti rivalizálást.
Amikor kilóg a lóláb
Sajnos a dicséret nagyon sokszor manipulációba hajlik. A gyereknevelés során az „idomítás” része lesz, hogy megdicsérem a gyereket, és egyúttal el is várom, hogy ezentúl már mindig így is csinálja a dolgokat. Klasszikusan ilyen helyzet, ha a lurkó elmosogat, és a szülő ezt így kommentálja: „Nagyon ügyesen elmosogattál. Látod, tudsz te, ha akarsz!”
A gyerekek nagyon is érzik, hogy célunk, szándékunk van a dicsérettel, és így hamissá válik az egész.
Hogy csináljuk jobban?
A mosogatós példánál maradva, először is tisztázzuk magunkban az érzéseinket. Ha magától elmosogatott a gyerek, akkor valószínűleg hálát érzünk. Akkor ezt mondjuk el neki! „Látom, hogy elmosogattál. Nagyon örültem neki, amikor hazaértem, és azt láttam, hogy rend van a konyhában. Köszönöm!” Ezzel kifejeztem az érzéseimet, konkrétan megmondtam, hogy ezt mi váltotta ki belőlem, és megköszöntem a gyereknek. Vagyis a dicséretből köszönet lett, és a gyerek azt is megélhette, hogy anya örül annak, amit tett. Nem címkéztük fel, és nem várunk el tőle semmit.
Ha például klasszul oldotta meg a feladatát a gyerek, vagy hozza megmutatni a legújabb rajzát, akkor fogalmazhatunk így is: „Nagyon örülök, hogy így oldottad meg a feladatodat. Elmondod, hogy csináltad?” Ezzel valódi érdeklődést fejezek ki a munkája iránt, és kapcsolatot kezdeményezek vele. A kérdésemmel hozzájárulok ahhoz, hogy felidézze magában a munkájával kapcsolatos érzéseit, belső motivációját, és megéli azt is, hogy értékes, amit csinált.
