Mindig imádtam az ovit. Már amennyire emlékszem. Viszont imádtam, amikor a keresztlányom ovis volt, tündéri óvónénikkel jó kapcsolatban, mindent megbeszélhettünk, mindenre találtunk megoldást. Nagyon vártam, hogy a fiam is elérje ezt a kort, és elkezdjük Vele is ezt az utat.
Az azóta eltelt közel nyolc év azért aggasztott kicsit. Új rendek, új szabályok, új generáció…és nem utolsó sorban másik gyerek, aki egy kicsit másképp alkalmazkodik, aki jobban ragaszkodik a megszokotthoz, aki nehezebben vált. De szükség volt rá!
A nagymamáink nem élnek, Papánk is csak egy, messze, így jobb híján a nap nagy részében csak én maradtam. Apa ugyan mindent megtett, amit megtehet, de sűrűn akadt, hogy aludtak, mikor elindult – és aludtak, mire hazaért munkából.
Én meg szép lassan hozzászoktam a totális önfeláldozáshoz, a szükségleteim elodázásához, a 0-24 órás műszakhoz.
Vártam, igen, nagyon vártam az ovit! Részben, mert az első gyerek a tanuló. Még gyakorlunk, nem tudjuk, mit engedjünk neki és mit ne. Mire képes és mire nem. Óvjuk a szél minden fuvallatától, az összes bibitől, a világtól. Amikor bekerül az oviba, látjuk csak igazán, mi minden lakozik benne.
Itthon játszik azzal, amit eléteszünk, de nem tudhatjuk, vajon tényleg ez érdekli -e igazán?
Mit mikor és mennyire „kell” tudnia, kezdve az önálló étkezéstől a „gyere, segítek pisilni” témán át, mikor engedjük szabadon fejlődni? Jó-e, ha cumival alszik még ovisan is, és társai.
Láttam olyan négy évest, aki csak állt a szappant nézve, mert otthon az automata adagoló a kis kezébe nyomta a cuccot… Mind mások vagyunk, másra, másként tanítunk. Mikor bekerül a közösségbe, bizony egy lesz a sok közül, viszi magával az otthont, és jó (avagy néha rossz) példát vesz a többiektől.
Másrészt önző voltam, nincs mit szépíteni. Bármennyire rajongásig imádom a gyerekeimet, mind a hármat, bizony néha elfojtanak. És mielőtt most nagyon felháborodnál, hogy ugyan akkor minek nekem három gyerek, nézz picit magadba! Ember vagy. Anya, és feleség, de alapvetőleg ember. Vannak szükségleteid? Hát persze! És itt most ne a fodrászra, manikűrösre gondolj…
Álltál már sorban postán vagy bankban több gyerekkel? Vártál már hivatalban, ahol a portásnéni hangosan csititgat, hogy itt kérem komoly munka folyik?
Persze… Jobb esetben csak szűrővizsgálatokra jársz, nem valamiféle kezelésre, és ez mind-mind olyan helyzet, amikor jobb, ha egyedül mész. Apuka nem lehet mindig szabin, amikor csak egy kenyérért szaladnál, bizony mindig mindenhova cipeled Őket, a kincseidet, mert minden velük töltött perc élmény. De fárasztó, Nekik is, nekünk is.
Kimerítő munka, hálás feladat is egyben. És csak halkan jegyezném meg, nem a gyerekszámtól függ. Ugyanúgy lefáraszt az egy is, mint a négy. Az, ha egy közösség tagja lesz, ajándék mindenkinek. Szülőnek, mert az intézmény, az óvónénik, dadus nénik leveszik kicsit a terhedet. Míg velük van, tudsz időt szakítani az egyéb elfoglaltságodra, később pedig a munkádra.
Nyugodt lehetsz, mert hasonló szeretettel, gondoskodással vannak a gyerkőcödhöz, mert Ők is védik, óvják, mert minden tudásukat arra fordítják, hogy a Te gyereked is tanuljon, fejlődjön, és mindenközben ne kötelességnek érezze, hanem örömforrásnak.
És itt a lényeg, a hasonló! Nem ugyanaz! Olyan módon, ahogy Te, a szülője szereted, óvod, nincs más, aki tenné. Csak hasonlóképp. Nem kell közellenségként nézni az óvónénire, ha valamiért megszidja – Te is megszidnád. Nem fogja elszeretni Tőled, nem fogja elvenni, csak segít. Azonban továbbra is Neked kell megtanítani helyesen használni az evőeszközt, önállóan öltözni-vetkőzni és a többi.
A gyerekek szuper ügyesek alkalmazkodás terén. Amíg azt látják, hogy mekkora nyűg minden reggel elindulni, látják az aggódást a szülő szemében, hogy Úristen, mi lesz a kicsipiciangyalkámmal ha nem leszek mellette, le fog esni a mászókáról, jaj az a másik ferdén nézett rá, jaj milyen rossz lesz most egész nap nélküle, bizony Ők is félni fognak.
Most őszintén, ott van még huszonakárhány vadidegen gyerek, idegen nénik mondják meg, mit csináljon, épp elég ez a sok újdonság. A szülőnek nem további félelmet kell keltenie, hanem bíztatni, mosolyogni, még ha nehéz is. Mint amikor új munkahelyre kerülsz vagy visszamész sok év után, újra be kell illeszkedni. Van más választásod? Nem nagyon…
Tudom, kemény, mikor lefejtik a nyakadból, de ez van. Ha szerencsés vagy, még otthon vagy a kisebbikkel, ha nem, akkor vár a meló… Nem vagy érzéketlen, ha a dadus kezébe nyomod. Nem vagy lelketlen, ha sír, mégis hátat fordítasz. Semmi értelme huszonnyolc ajtón és ablakon át visszaintegetni, azzal csak rontasz a helyzeten, az övén is, a sajátodon is.
Az első nap úgy készültünk, hogy majd lesz, ahogy lesz. Velem volt az akkori kicsi, nem tudtam, melyikük hogy bírja majd. A fiam, aki más gyerekekkel sosem játszott, tíz perc után olyan lelkesen szaladgált a mászókán, úgy kapaszkodott egy nagyobb fiú kezébe, aki átvezette, hogy észre sem vette az eljövetelünket. Órákkal később visszamentem, mosolyogva ölelt meg… 🙂
Azóta már a lányom is bölcsis, nála jobban tartottam az alkalmazkodás terén – feleslegesen. Elég volt elmagyaráznom, hogy most egy kicsit elmegyek, elvégzem a dolgom, hamarosan jövök vissza, érezze jól magát, kaptam egy puszit és ment a többiek közé.
A lányom, aki hisztikirálynő, aki társaságban belém bújna, aki ha elképzel és a fejébe vesz valamit, irtó nehéz megtörni. Aki egy igazi kis jelenség, és hihetetlen „nagy” lett, mióta járunk.
Én pedig élvezem azt a maradék kis időt, amit így kettesben tölthetek a legkisebbel, mert Ő ugyanúgy megérdemli, várom a délutáni mosolygós élménybeszámolókat, csodálva figyelem, aznap épp miben fejlődtek. Aztán büszkén mosolygok szülőin, bőgök az anyák napi ünnepségen, és keresem azokat az élményeket, amiket senki mással, csak velem – szülővel él meg igazán!
