Mindennapi kommunikációnk…

mindennapi_kommunikacio1_250.jpg

Nemrég láttam egy jelenetet. Az Anyuka belép a lakás ajtaján: „Hát így lehet benned megbízni??!! Már erre sem vagy képes???!!!” – süvölti. És megállás nélkül folytatja: élettársát szidja, mert kérése ellenére nem ment el a kislányáért az iskolába. A férfi eddig tökéletesen megbízható volt, imádja a kislányt, sokat segít. „De…., de…” – mondaná, de nem lehet. Folyamatosan ömlik a szitok.

Később kiderül a háttér is: az anyuka jelenlegi élettársát bízta meg, hozza haza a kislányt – SMS-ben, rossz időt adva meg, és nem bizonyosodott meg róla, hogy célba ért-e az üzenet. Hazaérkezésekor összetalálkozik a szomszéddal, aki rögtön elújságolja neki, hogy kislánya „ott maradt” az iskolában, a tanító néni telefonált édesapjának, menjen érte. A kislány rendben van, apukánál játszik. Hősnőnk azonban eleve ideges (beteg apját látogatta meg a kórházban), így pillanatok alatt felpaprikázódik.

Mi történt itt? Hány lépés vezetett a mérges konfliktushoz?

Láttunk már „jószándékú” szomszédot, ismerőst, aki nem felismerve, vagy nem figyelembe véve a másik lelkiállapotát, azonnal – szinte (kár)örömmel – közli a tudomására jutott rossz hírt? Amihez mellesleg neki semmi köze sincs! A közléssel használni nem használ, a probléma megoldásához nem járul hozzá, ártani viszont annál többet tud. Hiába teszi hozzá a következő mondatban, hogy végülis a probléma megoldódott, nem történt baj.

Láttunk már olyan embert, aki a teljes üzenetből csak a rossz hírt hallja ki, arra reagál? Figyelmét teljesen elkerüli, hogy a történet végeredményben jól végződött, csak arra emlékszik, hogy közben hiba történt.

Láttunk-e már olyan embert, aki anélkül, hogy megkérdezné, meghallgatná az illetékes felet, a másoktól hallottak alapján már ítéletet alkot, és eszerint viselkedik?

Láttunk már olyan embert, aki másra borítja rá az idegességét, anélkül, hogy végiggondolná, mi történhetett, mi vezethetett a hibához? Netán neki, magának, volt-e, lehetett-e szerepe benne? Lehet-e más ok, mint a másik hiányossága, felelőtlensége vagy hibás lépése?

Láttunk-e olyan embert, aki erős felindultságában „elfelejti”, hogy most szidott partnerében eddig tökéletesen megbízott, a most kifogásolt viselkedés egyáltalán nem volt jellemző rá, és nem valószínű, hogy most hirtelen megváltozott? Akiben nem ötlik fel, hogy talán EZ az ember nem tehetett ilyesmit?

Egy rövid – az életben talán tíz perc alatt lejátszódó – szituációban milyen sok olyan lépés van, amikor „zsigerből”, meggondolatlanul, neveltetésünk, szokásaink, rutinunk alapján választjuk meg, hogyan kommunikáljunk! Ez teljesen normális, természetes reakció – ámbár a tudatosság alacsony szintjéről árulkodik.

Néhány reakciónk agyunknak abból a legősibb részéből származik, amelyik harcra vagy menekülésre késztet bennünket, ha félünk, bizonytalanok, dühösek, vagy irigyek vagyunk. Agyunk e részének (hüllőagy) tudását genetikailag kódolva kapjuk, ez a rész vált ki belőlünk meggondolatlan reakciókat, szavakat. Vannak emberek, akiknél ez dominál – velük nagyon nehezen tudunk tárgyszerű vitát folytatni. Szakszerű érvelés helyett ordibálás (harc) kezdődik, vagy a másik meghallgatása helyett elzárkózás (menekülés).

Agyunknak egy másik része az érzelmekért felelős, gondoskodik a stresszhormonok kiválasztásáról, például akkor, amikor a hüllőagy aktiválódása e hormonok termelését indítja el. Ebben az állapotban harmadik, gondolkodó agy-részünket időlegesen „kikapcsolják” a hormonok, és bár nem érzékeljük, hogy reakciónk emocionálisan (hormonálisan) vezérelt, képtelenség velünk racionális alapokon kommunikálni.

Szerencsére van egy gondolkodó agy-részünk is, amely tanulni képes, például a hatékony és a kapcsolatokat megőrző-fejlesztő kommunikációt.

A fenti történetben, ha az anyuka gondolkodó agya bekapcsolt volna, minden lépés másként, többféleképpen is alakulhatott volna. Anyuka – ha a „kedves” szomszéd nem informálja – maga hallhatta volna, első kézből, az illetékestől, mi történt. Ha mégis elmondják neki, akár meg is könyebbülhetett volna: de jó, hogy a kislány édesapja éppen ráért! Vagy: a rossz hír hallatán elgondolkodhatott volna: lehet, hogy párom nem kapta meg az üzenetemet? Netán: lehet, hogy párommal valami baj történt, és azért nem ment el a kislányért? Akár várhatott volna néhány percig, hogy megnyugodjon, magába nézzen: rájöjjön, hogy a kórházi látogatás eleve érzékenyebbé tette a rossz hírek iránt. Kezdhette volna őszinte kérdéssel: mi történt, miért nem mentél el a kislányért? Egyszóval: főhősünk tudatosan kezelhette volna érzelmeit, és tudatosabban kommunikálhatott volna. Ennek a konfliktusnak egyáltalán nem kellett volna kialakulnia!

Mi a történet vége? Anyuka – rádöbbenve, hogy ő maga vétett – őszintén, szívből bocsánatot kért élettársától. Hát akkor nincs baj – gondolhatnánk, így bármikor megoldható a helyzet. Van egy bökkenő: ha sokszor megbántunk valakit, az olyan, mint amikor egy deszkába szögeket verünk. A szög kihúzható, igen – de a helye ott marad akkor is. A lelkeken ütött sebek is megmaradnak valamennyire, és rongálják, erodálják a kapcsolatot.

Azzal, ahogy a családban kommunikálunk, nemcsak gyengíthetjük, de gazdagíthatjuk is bensőséges kapcsolatunkat egymással.

Elgondolkodtató, hogy míg a kommunikáció mechanikus eszközei szinte követhetetlen sebességgel fejlődnek, milyen nehéznek találjuk, hogy szemtől-szembe őszinte, bensőséges kapcsolatot teremtsünk egymással. Sokat fecsegünk – de ritka, hogy megosztjuk egymással azt, ami tényleg számít: a gyengéd érzelmeket, a törékeny, mély megnyilvánulásokat. Figyelést színlelünk, de közben azon jár az eszünk, mit fogunk mondani, amikor ránk kerül a sor. Hatástalan kommunikációnk űrt teremt közöttünk, és magányosságra ítél minket. Megfigyelhető ez a családokban, ahol a kommunikáció romokban van, vagy eleve ki sem alakult, így a pár mindkét tagja bensőségesség nélkül éli le egymás mellett az életét. De így ez a közelség, összezártság romboló jellegű: a szeretet energiája haraggá és ellenségességgé alakul, amitől a gyerekek is szenvednek.

A nyílt, egyértelmű, érzékeny kommunikáció minden kapcsolat erőforrása. Ezért érdemes megtanulni olyan módszereket, amelyek segítenek nekünk, hogy áthidalhassuk a minket elkülönítő űröket. Cikkeimben ilyen módszereket szeretnék felfedeztetni az olvasókkal.

Dr. Bozsár Gabriella kommunikáció, konfliktuskezelés| Kérdezd szakértőnket>>

Szólj hozzá Te is!

1 KÉRDÉS

  1. A cikk nagyon talälo, és nem csak a fiatal szülöknek valo,hanem az élet mäs területén is
    jol hasznosithato,ha a lobbanékony hangulatu felek… szämolnak 10-ig !!! mielött
    a mäsik embert- akär a gyereket is !- megbäntjäk !
    vajon hänyan alkalmazzuk ezt ? milyen esélyt adunk a mäsik embernek ?
    hogyan teremthetünk igazän jo alkalmat a besz´lgetésre ? mi a megoldäs,ha a két ember
    ,, elbeszél egymäs mellett ,, ??
    hol-hogyan vezethetö le a napi gondok miatt kialakult feszültség ??
    meditäcio ? joga ?
    ma mär sokkal többet tudok,mint ifjabb koromban !!
    és valoban,jo lenne,ha az ifjak nem a väloperes ügyvédhez szaladnänak a gondjaik miatt !!
    irjatok erröl !! nem rég volt egy riport a rädioban egy ügyvéddel !!
    kérdezzétek meg öket is ,esetleg !!
    üdv és gratula !!! Kata

Comments are closed.