Mindent megtesznek a kicsikért a dunakeszi korai fejlesztő központban

Gyönyörű lakópark kellős közepén áll az a vadonatúj társasház, amelynek földszinti bérleményébe, az Első Lépések Alapítvány fejlesztő központjába óramű pontossággal érkezik egy közeli településről hármas ikreivel a fiatalasszony. Koruk szerint egyformák a gyerekek, képességeik között mégis hatalmas a különbség.

A testvérek “legkisebbike” alig hall, rosszul lát, mozgása nehézkes, értelmi képességei messze elmaradnak kortársaiétól. Neki kell a legtöbb segítség. A “középső” fiú már csak neurológusi támaszt és némi utógondozást igényel, a “legnagyobbnak” elég a torna – magyarázza a temérdek türelemmel és optimizmussal felvértezett anya. A meleg, barátságos színekben pompázó, napsugaras szobákban indulhat a foglalkozás.

A fiatalasszony készségesen mesél kálváriájukról, erőfeszítéseikről – név nélkül. Megkér, hogy annak a településnek se írjam le a nevét, ahonnan autóval hordja Dunakeszire négy és fél éves gyermekeit. A korábbi jó állását feladni kényszerülő, családjával szerény körülmények között élő asszony láthatóan és hallhatóan túltette már magát a “vajon megmarad-e, élhet-e a gyermekem” észbontó dilemmáján, hiszen még a legkritikusabb állapotban született fiút is megmentették az orvosok. Már “csak” a testi és lelki fejlesztés van hátra, különösen a legkisebbnél.

Az asszony nem panaszkodik, csak küzd és hisz az apró lépésekben (megtapasztalta, hogy érdemes), amelyek eredményeként talán elfogadható minőségű életet élhet majd a “pici” fia is.

“Mindenből” háromnak kell lennie

Torday Márta, gyógypedagógus, TSMT-terapeuta
Torday Márta, gyógypedagógus, TSMT-terapeuta

A hármas ikrek közül a legkisebb 730 grammal jött a világra.  A korábban elszenvedett fertőzések miatt kéthetes korában majdnem meghalt, újra kellett éleszteni, percekig oxigénhiányos állapotban volt – magyarázza az anya.    Megmondták neki: a testileg és szellemileg sérült gyermek speciális ellátást és állandó törődést igényel, de hogy mennyire javítható az állapota, az leghamarabb hat éves kora körül derül majd ki.

A “középső” fiú 1340 grammal, agyvérzéssel született, de a vérömleny szerencsére felszívódott. Némi neurológiai segítséget még mindig kap, ennek ellenére rendben van, okos kisgyermek, ahogy az 1370 grammal született, legnagyobb testvér is.

A nagyszülők és a párom segítenek, ki miben tud, de a fuvarozás az én reszortom – mondja az asszony, miközben csemetéi eltűnnek a két teremben rájuk várakozó gyógypedagógusok karjaiban.

Utóbb kiderül, hogy az ikrek saját településükön speciális óvodába járnak, heti egyszer utaznak Dunakeszire, miután korábban a Dévény-tornától kezdve mindent kipróbáltak, amit az adott helyzetben javasoltak a szakemberek. Hozni, vinni, ellátni őket, és belekapaszkodva a legkisebb eredménybe is, hinni a lassú javulásban – mindez hatalmas kitartást, és nem kevés anyagi áldozatot kívánt a családtól – derül ki a fiatalasszony történetéből.

Ha végiggondoljuk, hogy házukban “mindenből” háromnak kell lennie, mint ahogy csak a három babaülést befogadni képes autó jöhetett számításba, már kapunk némi ízelítőt a gyakorlati problémákból. És ez még nem minden…

Az éjszakák a legnehezebbek, még mindig – sorolja az édesanya, bár szemében inkább elszántság, mint megtörtség tükröződik.

A pici fiú éjjel 2-kor rendszeresen felkel, reggelig játszana (ez az állapotával összefüggő jelenség), a “nagyok” azonban aludnának, ami így meglehetősen bajos, miként gond a közös szabadidős program is.  A két nagyobbat óhatatlanul zavarja, akadályozza kontrollálatlan viselkedésével a sérült kicsi, így hát az áldozatvállalást már nekik is el kellett sajátítaniuk – teszi hozzá az asszony, majd arra biztat, hogy nyugodtan nézzek be a foglalkozásokra, mert érdemes.

Elfogadni őket olyannak, amilyenek

Bekukkantok az egyik terembe, ahol Torday Márta gyógypedagógus úgynevezett szenzomotoros tréninget tart a két nagyobb fiúnak. Mint hangsúlyozza, az idegrendszeri érés folyamatának fejlesztése a cél, miközben a gyermekek ügyesednek, mozgásuk összehangoltabbá válik (a több törődést a “középső” gyermek igényli, fejlettebb testvére meglehetősen önállóan és tempósan használja a speciális eszközöket).

Márta kezei között szinte elvesznek a kicsi testek, amelyeket bravúros ügyességgel forgat, emel, bújtat a tornapad alá, majd segít a bordásfalra fel. Úgy foglalkozik az egyikkel, hogy pillanatra sem téveszti szem elől a másikat, hol ide, hol oda “küld” egy dicsérő, biztató szót, hol az egyik, hol a másik kicsi fejre nyom puszit, és simogatásból, ölelésből is kifogyhatatlan.

Amikor egy kagyló formájú fotelban pörgeti az egyik fiúcskát, aggódni kezdek, de a gyógypedagógus megnyugtat: nem elég érett ahhoz a gyerek idegrendszere, hogy elszédüljön. Mire kimondja, már a szoba túlsó sarkában nevetgél, sugdolózik a testvérrel, aki türelmetlen, kiabál, menne már mindenfelé, egyre nehezebb a figyelmét lekötni.

Nagyné Bernolák Dóra, gyógypedagógus, szomatopedagógus
Nagyné Bernolák Dóra, gyógypedagógus, szomatopedagógus

Az a legfontosabb, hogy megtaláljuk az utat a ránk bízott gyerekekhez, és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek – fogalmazza meg hitvallásukat Márta, aki a látottakat kommentálva elmagyarázza: ha valamelyik “páciens” kiabál, “rosszalkodik”, azt nem az ő bosszantására teszi, hanem azért, mert épp ebben a viselkedésben testesül meg a kicsi baja.

Benézek a másik szobába is. Az ikrek legkisebbike épp Nagyné Bernolák Dórával vív csendes harcot: kezénél fogva az ajtó felé húzza, elege van a foglalkozásból, de a gyógypedagógus humorral, szeretettel visszaterelgeti.

Nézd csak! Tegyük ezeket a színes fadarabkákat a tábla üres helyeire! Kérem a kezembe! Köszönöm! – mondja neki. Így, újra és újra elérve a gyermek hajlandóságát és figyelmét, folyik a játékterápia. Végül mehet a fiú anyja ölébe.

Valamilyen mértékig értelmi sérült marad, de hogy pontosan mire lesz képes később, az iskolás korára derül ki – magyarázza Dóra, aki csak úgy, mint kolléganője, a végtelen empátia fontosságát hangsúlyozza.

Humor, szeretet, érintések – sorolja a foglalkozások legelemibb “kellékeit”.

Békés sziget

Hogy mi minden kell még egy ilyen központ létrehozásához, eredményes működtetéséhez, arról az Első Lépések Kora Gyermekkori Intervenciós Alapítvány vezetője, Boros Boglárka gyógypedagógus-pszichológus mesél.

Mint mondja, az alapítvány, illetve a hozzá tartozó korai fejlesztő központ 2006-ban jött létre.  Hat éves kor alatti, eltérő fejlődésű kicsikkel foglalkoznak, de ez nem azt jelenti, hogy csak sérült gyermekek járnak ide – közli. A “csak” fokozott figyelmet igénylő koraszülöttektől kezdve a genetikai, illetve kromoszóma-rendellenesség, esetleg méhen belüli vagy szülési trauma miatt sérült gyermekekig sokféle kicsi megfordul ezen a “békés szigeten”.

Down-kóros és autista kicsikkel is foglalkoznak, de azokat a szülőket sem utasítják el, akik csupán nevelési ötletekre, tanácsokra szorulnak. A komplex állapotfelmérés éppen arra való, hogy kiderüljön: szükség van-e rendszeres foglalkozásra vagy más módon is kezelhető a kisebb-nagyobb, esetleg csupán átmeneti gond .

Gyorsan hozzáteszi: a szülők szinte kivétel nélkül ráéreznek, mikor van baj.

A kényelmes és barátságos, minden szükséges eszközzel ellátott dunakeszi központban évente 160-170 gyermeket fogadnak (a régi épületet azért hagyták ott, mert ennek a lakóparki ingatlannak kisebb a rezsije), az igény nagy, a várólista sem rövid.

Sokkal több ilyen központra lenne szükség

Boros Boglárka, intézményvezető

Nemcsak helyből és a kistérségből, hanem Budapest külső kerületeiből, sőt Nógrád megyéből is hoznak gyerekeket, akikkel összesen 11 szakember foglalkozik – gyógypedagógusok, logopédusok, pszichológusok, gyermekpszichiáter, mozgásfejlesztő szakemberek. Az utóbbi hivatásnak három képviselője is tevékenykedik itt, hiszen a nagy- és finommozgás, például a kézmozgás fejlesztése az egyik fő profiljuk.

Természetesen a beszéd és az értelmi képességek, valamint a szociális-kommunikációs készségek javítása is napi feladat ugyanúgy, mint a praktikus teendők (evés, ivás, önkiszolgálás) pallérozása.

Boros Boglárka nem hárítja el az anyagiakra vonatkozó kérdéseimet sem. Véleménye szerint akkor lennének igazán optimális helyzetben, ha állami támogatást kapnának, de a mostani bonyolult rendszerben erre egyelőre nincs kilátás. Marad a szülők befizetése (az általában egyórás foglalkozás alkalmanként 3500 forintba kerül), és az úgynevezett egyszázalékos támogatás. Ebből a két forrásból, illetve az esetlegesen elnyert pályázati bevételekből kell fedezniük a működési költségeket. A pénztárca szűkösségét jól jelzi, hogy több munkatársuk ingyen is vállal órákat, csak hogy segítsen.

S hogy mivel mérik itt a sikert? Szó szerint minden plusz lépéssel, amit egy-egy gyermek fizikai vagy szellemi téren produkál – derül ki az elmondottakból.

Persze fel tudnak mutatni egészen különleges eredményeket is: Boros Boglárka egy 24 hétre, 620 grammal született babának az esetét említette. A gyermeket hároméves korában teljesen egészségesen “adták vissza” a családjának.

Így már érthető, miért a várólista, és miért a családbarát jelző. – Sokkal több ilyen komplex fejlesztő központra lenne szükség az országban, mert sok a “problémás” kisgyerek – jegyzi meg szerényen az alapítvány vezetője.

Meg sok ilyen csapatra – nyugtázom, ahogy kiérek a verőfényes utcára, és elhaladok egy rohangáló gyerekekkel teli játszótér mellett.

Takács Mariann, MTI

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

A Babafalva.hu - Várandósságtól az első osztályig portál tizenhárom éve segíti, támogatja a várandós, kisbabás és kisgyerekes édesanyákat és szülőket a szülés, a csecsemő gondozás, a gyermeknevelés, a családdá válás, az intézményekbe való beilleszkedés érintő sok-sok kérdésben, egészen az első osztályba lépésig.
Előző cikkAlkotó foglalkozások ép és sérült gyermekeknek
Következő cikkParkba magyar!

1 KÉRDÉS

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..