Nyolc bekezdés az anyaságról

anyaság

Amikor kislány voltam, vagy azt játszottam, hogy anyuka vagyok, vagy azt, hogy tanár néni. Előbbihez, az „anyasághoz” elég volt egy gyönyörű, hosszú szőke hajú alvósbaba, akit ringathattam. Általában azt játszottam Mariettával – mert így hívtam a babát -, hogy várjuk haza az apukáját.

Mindig a szobaablak elé ültem, ringattam az „én kicsimet”, és néztem ki az utcára. Füleltem, hogy jön-e már az „édesapja”…

Ahhoz, hogy játszásiból tanár néni legyek, szükségem volt a nagyanyám óriási konyhaasztalára. Továbbá apró babákra (23 darab volt), ők voltak az én „osztályom”. Volt napló, dolgozatfüzetek, iskolai tábla, kréta. Amikor hozzájuk mentem, velük játszottam, mindig bocsánatot kértem Mariettától, és bebugyoláltam őt egy puha rongydarab-takaróba, hogy aludjon, amíg én „dolgozom”.

Aztán az életem úgy alakult, hogy előbb lettem „tanár néni”, mint édesanya. Sokkal előbb. Másfél évtizeden át tanítottam diákjaimat, de az a kisbaba, akit a karomban ringathattam volna, csak nem akart megérkezni. Pedig hamar egymásra találtunk azzal a férfivel, akit édesapának képzeltem, akiről már kislányként is álmodoztam. Mégis sokat kellett várni arra, hogy kislánykori legnagyobb álmom teljesüljön. Elmúltam már 40 éves, amikor kiderült, hogy Isten végtelen kegyelméből, valódi csoda történt, és gyermeket várok!

Infinety hirdetés

Csodálatos volt a várandósság időszaka, és még a kisbabánk megszületése is nagyon szép, kellemes élmény volt. Amikor a mellemre tették magzatmázas, nedves hajú, csukott szemű kisfiamat, azonnal szopni kezdett, édesapja közben a kicsi kezeit simogatta és puszilgatott minket: tudtam rögtön, hogy igen, ez az, amire vártam. Ez az, amiért megszülettem. Az anyaság.

Az anyaság, ami egyrészt azt jelenti, hogy életet adhattam valakinek. Másrészt azt, hogy világra hozhattam azt a kis lényt, akinek az édesapját szeretem, és akit megajándékozhatok vele. És az anyaság azt is jelenti, hogy kapcsolatot létesítek múlt, jelen és jövő között. Mert a kisfiunkkal eljött hozzánk valamennyi ősünk, és ő pedig benne lesz minden eljövendő utódunkban. Néha azon kapom magam, hogy leendő dédunokáimon gondolkodom, akiket én a szálló idő szeszélye miatt valószínűleg nem láthatok már, és nekik fogalmazok üzeneteket…

Az anyaság mindennapjait még épp, hogy csak próbálgatom. Vigyázom kicsi fiunk minden mozdulatát. Figyelem, amikor alszik, akkor éppen olyan a kis arca, mint az édesapjáé. Éjszaka még azt is mindig megérzem, ha lecsúszik a takarója (ezerszer mondtam már el félálomban Ady Endre gyönyörű szerelmes versét, a Csukott szemű csókokat, mert valahogy mindig ez jut eszembe, ahogy felkelek betakargatni a kisbabámat). Csordultig teli a szívem örömmel minden alkalommal, amikor a kisfiunk felébred, és rám mosolyog, amint az ágyacskája fölé hajolok. Senkivel sem cserélnék, amikor befészkeli magát az ölembe, és áhítattal hallgatja újra meg újra kedvenc meséjét, A kiskakas gyémánt félkrajcárját. El sem tudom képzelni, hogy ne legyen a közelemben, még akkor is a képeit nézegetem, ha a szomszéd szobában alszik. Bármit látok, mindig arra gondolok, vajon neki tetszeni fog-e? A világ valamennyi helyszíne már csak azért érdekel, hogy őt egyszer oda elvigyük. Szeretnénk neki mindent megmutatni, amit már láttunk. És bátorítani arra, hogy fedezze fel ő is magának ezt a fantasztikus bolygót. Biztatni, hogy lásson, utazzon sokat…, habár…

Habár már azt is kezdem érteni, hogy anyának lenni azt is jelenti, hogy egyszer ezt a kisfiút, ha majd felnő, el kell engedni. Sokszor idéztem ezzel kapcsolatosan az útjukat, önmagukat kereső diákjaim számára Khalil Gibran gondolatát: „Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el…” Ez az idézet, már látom, visszaszáll a fejemre.

Anyának lenni, már tudom, sok kihűlt kávét, át nem aludt éjszakát, elszalasztott mozifilmet, félig elolvasott regényeket, érett barackkal összekent kedvenc nyári ruhát, sok boldog gondolat mellett mérhetetlen izgalmakkal, féltéssel és aggodalommal teli pillanatokat is jelent. Lemondást sok fontos dologról, ami eddig a mindennapokban benne rejlett. Ám anyának lenni azt is jelenti, hogy a legtöbb „fontos” dologról kiderül, nem is fontos igazán… Illetve csak addig, amíg nem érkezik egy kisfiú, aki az egész életnek, a teljes kerek világnak egy másik arcát mutatja meg. Mert anélkül, hogy bármit tenne tudatosan, puszta létezésével megtanít másként látni és másként szeretni, mindenhez és mindenkihez máshogyan viszonyulni, mint a születése előtt volt.

Amikor kislány voltam, sokszor azt játszottam, hogy anyuka vagyok. Mindez most valóság lett, ezt játszhatom, amíg csak élek. Marietta helyett egy Noel nevű kisfiúval, aki egyszer majd biztosan beleszeret egy hosszú, szőke hajú kislányba, aki olyan lesz, mint az én régi alvósbabám. Addig is odaülünk délután a szobaablak elé, a kisfiam meg én, ringatom az „én kicsimet”, és nézünk ki az utcára, és várjuk haza az édesapját. Fülelünk, hogy jön-e már.

Kéri Katalin, Babafalva irodalmi pályázatra

kép: pixabay.com

Szólj hozzá Te is!

Legyél TE az ismeretosztó!
Kérünk, like-old és oszd meg ismerőseiddel a cikket, hogy lássák, te mennyire tájékozott vagy!

A babafalva.hu - Várandósságtól az első osztályig portál tizenkét éve segíti, támogatja a várandós, kisbabás és kisgyerekes édesanyákat és szülőket a szülés, a csecsemő gondozás, a gyermeknevelés, a családdá válás, az intézményekbe való beilleszkedés érintő sok-sok kérdésben, egészen az első osztályba lépésig.
Előző cikkMese, mese, mátka! – A baba első könyvétől az önálló olvasásig
Következő cikkLevél Noelnek

KÉRDEZZ A SZAKÉRTŐTŐL!

Ide írd a kérdésedet, hozzászólásodat!
Kérlek, add meg a neved!