Egy kedves ismerősömmel beszélgettem múlt héten, akinek az egyik fő problémája (ami egyébként őt is meglepi, és nap mint nap frusztrálja), hogy egyszerűen valahogy nem szívesen megy haza. Nem egyedi eset, vannak sokan, akik szinte „menekülnek” otthonról. ..
„Pörögnek”, rengeteg házon kívüli programjuk van, csak hogy ne kelljen a négy fal között lenni. Bár sok különböző oka lehet ennek, úgy vélem, hogy az egésznek a gyökere mégis egy, bárkiről is legyen szó. Van például több olyan egyedül élő, divatos szóval élve „szingli” harmincas nő, aki az egyedülléttől félve menekül otthonról. Vannak családanyák, akik úgy érzik, „nem ilyen lovat akartak” és az egy-két-három kisgyermek jelent számukra jelen pillanatban akkora terhet, hogy nem szívesen vannak otthon. Van, aki – tudatosan vagy sem – nem szívesen van a párjával egy fedél alatt, mert az állandóan valamiféle nyomás alatt tartja őt elvárásokkal, féltékenységgel, rosszabb esetben verbális vagy fizikai agresszióval.
Van, aki függésben érzi magát magától a helytől, ahol lakik vagy lakni kényszerül, vagy „ránehezül” egy rendezetlen, lomokkal teli lakás és valóban a fizikai környezettel van gondja – legtöbbször ez az utóbbi azonban egy kibúvó és inkább az előbb felsoroltak valamelyike a dolog mögött. Sőt: akkor bástyázzuk magunkat körül „szeméttel”, amikor valami nincs rendben, szeretnénk elbújni – mondhatni, a lakás valóban az életünk, belső folyamataink tükörképe.
Valóban, nagyon fontos, hogy milyen fizikai környezettel vesszük körül magunkat, milyen színekkel, hiszen ezeknek erős pszichés hatásuk van, erősebben hatnak, mint gondolnánk. Piszkosszürke falak között természetesen sokkal inkább depressziós lesz az ember, mint egy meleg színű, sárgás-narancsszínű szobában, ez közismert. Fontos a bútorok, tárgyak elhelyezkedése, ezeknek is pszichés hatásuk van, hívogató, megnyugtató vagy zavart, nyugtalan környezetet csupán a bútorok elrendezésével is létre tudunk hozni.
Ami bennünk van, azt jelenítjük meg a környezetünkben is – egy kiegyensúlyozott család otthonába ezért jó érzés belépni. Rögtön érezni egy lakásban, hogy van-e szeretet, összetartozás, figyelem egymás iránt vagy netán csak egymás mellett élnek, de igazán nem egymással az ott lakók. Ugyanígy a rendetlenség, a piszok, a rendezetlenség, a felhalmozott, felesleges holmik is lehúznak, deprimálnak, rengeteg sok energiát elvesznek – márpedig a lakásunk azért van, hogy feltöltődjünk benne!
De a fizikai környezetünkön kívül vajon mi az, ami a lakásából menekülő szinglit, egy depressziós családanyát vagy elnyomott feleséget összeköt?
Megmondom: az, hogy nem tudnak otthon önmaguk lenni.
Ha megkérsz valakit, hogy hunyja le a szemét és képzelje el, hogy számára mi jeleníti meg a kiegyensúlyozottságot, boldogságot, harmóniát, akkor finom mosollyal az arcán mindenki olyan képet fog felidézni, ahol valóban önmaga lehet: ahol nem kell megfelelnie, pózolnia, hazudnia, megjátszania magát senkinek, legyen az egy tengerparti koktélszürcsölés vagy száguldás egy autóval egy kietlen úton, netán az otthoni fotelban egy kedvenc írótól olvasni valamit vagy a konyhában sürgölődni sütiillatban, a gyermekei zsivalyában.
Ilyenkor megtudhatjuk a másikról, hogy ki is ő valójában. Meg lehet tudni, hogy jelenleg kik mellett lehet önmaga – hiszen akkor azok a személyek természetes módon megjelennek ebben az elképzelt képben is… És ott van otthon, ahol ezt át tudja élni. A tengerparton, az autójában, a családja körében, a csapatával. Az az otthona, ami eszerint egyáltalán nem feltétlenül a lakása.
Sokan szeretnének másik, nagyobb lakást, „A Házat” (esetleg: a Hazát…) keresik egy életen át, hogy hol is lenne jobb, mennyi komfort és kényelem kellene még ahhoz bizonyos „otthon-érzéshez”? És nem elég semmi, mindig több kell, hátha majd akkor…!
Ott vagyunk otthon, ahol önmagunk lehetünk. Mert természetes, hogy oda vágyunk. Ott tudunk pihenni, lazítani, ahol nincs nyomás, nincs elvárás. Ahol nyomás van, ott stressz van és onnan menekülni szeretnénk. Ki a Világba, akárhová. Aki úgy fogalmaz, hogy „mindegy hová, csak el innen”, valószínűleg nincs tisztában vele, hogy igazából csak saját magát keresné mindenhol.
Van, akinek ez egy bizonyos helyben testesül meg, lehet ez például konkrétan a munkahelye, ahol olyan munkát végez, amit szeret – itt kezdődik az ún. „workaholics”, a munkamánia -, lehet egy hobbi helyszíne, állandó mozibajárás, „kocsmázás”… Lényegében mindegy. A lényeg ilyenkor, hogy nem a lakás, amiben élünk, az a helyszín, ahol feltöltődünk. Természetesen vannak olyanok, akik egy közösségben találják meg a maguk „családját”, ez szép dolog – ám csupán mások közelségéből energiát nyerni akár napi szinten nem egészséges dolog. Ha a saját társaságunkban vagy otthon nem érezzük jól magunkat, az azt jelenti, hogy nem vagyunk a helyünkön. Hogy olyan élethelyzetbe kényszerültünk (kényszerítjük magunkat), ami egészen egyszerűen „nem mi vagyunk” – így persze saját magunkkal sem jó egyedül lenni, mert még egyedül sem önmagunk vagyunk…
Aki egyedül él és képtelen egyedül lenni, az valójában nagyon nem akar egyedül élni és így egyszerűen „nem önmaga” egyedül – mondhatni, „nincs otthon az életében”, legyen bármilyen nyüzsgő is az élete egyébként.
Aki a családjához nem szívesen megy haza, az valamiért az ő társaságukban nem érzi magát önmagának, esetleg nem találja a saját szerepét közöttük vagy a saját magától való elvárásaival szemben érzi úgy, hogy bizonyos szerep(ek)ben alulmaradt – vagyis nem önmaga.
Aki a párjához valamiért összeszoruló gyomorral megy haza, az nem a Párjához megy haza, csak egy lakótárshoz – akivel lehet, hogy a hétköznapi életben jól megvannak, de… Ott a”de”. Ott van egy stressz, ami azt jelenti, hogy valami nincs kimondva, valami el van hallgatva, nyilván nincs egy olyan bizalmi légkör, amitől fel lehet lélegezni: de jó, nem kell megjátszanom magam, nem kell erőlködnöm, hazudnom, megfelelnem, mert így vagyok jó, ahogy vagyok!
És innentől lehet lazítani. Innentől van harmónia és innentől Otthonunk az a lakás, ahová este hazatérünk.
