Segítség, szülők lettünk!

FamilyBack-300x199.jpg

A párkapcsolatok nagy érzelmi töltéssel jönnek létre, intenzív egymás felé fordulást, elfogadást, nyitottságot tapasztalunk partnerünktől, és fürdünk ebben a minket körülvevő biztonságos szeretetben. Amikor gyermekeink megszületnek, ehhez nagyon hasonló érzelmi odafordulással fogadjuk őket, és a kezdeti, felfokozott időszakban ez le is köti minden energiánkat. De hogyan találhatunk vissza egymáshoz férfiként és nőként később?
A lassú elhidegülés nehezen tetten érhető folyamat, és nem olyan markánsan jelentkezik, hogy időben észbe kapjunk. Gyakran túl későn vesszük észre, csak amikor a gyerekek már olyan érzelmi és kötődési távolságba kerülnek tőlünk, hogy magányosnak érezzük magunkat. De ha megértjük, mi játszódik le a családi életben, ha felismerjük a figyelmeztető apró jeleket, akkor megtalálhatjuk a boldogságunkat párkapcsolatunkban, akkor is, ha az egy családba van már beágyazva.

Divatos szerepek

Minden korban érték volt a gyermek, ám társadalmunk soha nem volt még ennyire gyermekközpontú, mint az utóbbi évtizedekben. Ha nem is tekintünk a régmúltba vissza, csak a hetven évvel ezelőtti világba, akkor azt látjuk, hogy a gyermek –  a kisded korból kinőve – egészen önálló életet élt. Elszegődtették pásztornak, dajkának, cselédnek, a tehetősebb családból inasnak,  a valóban gazdag gyermek fő tevékenysége pedig a tanulás volt, mellyel felkészült a rangjának megfelelő életre. A gyermekek érkezése nem okozott jelentős változást a család életében, a gyerekeket szeretet vette körül, de valamiféle másodlagos szerep volt az övék.

Ma ez nem így van. Új helyzet, új elvárás, hogy a gyermek a család középpontja és köréje rendeződik az élet, a napirend és a család maga. Ebben a gyermekközpontú világban a szülők személyisége észrevétlenül feloldódhat a családi életben, és gyakran nem úgy élnek, nem úgy adnak válaszokat a felmerülő problémákra, ahogy az személyiségükből fakadna, hanem ahogyan tágabb környezetük elvárja, ahogyan ma azt illik, ahogyan az divatos.
Elbizonytalanító és félelmet keltő, ha a szülőszemélyiség nem a meglévő férfi és női kibővülése egy szereppel, hanem egy egészen más felvett személyiség lesz. Egy jelmez, amit a ma divatos szülőszemélyiségek közül választunk. Ha a választás jól sikerül, akkor nagyjából jó ránk, és nem is lesz belőle nagy probléma. De ha önismeret hiányában egy olyan  személyiség-köntösbe bújunk, ami nem passzol ránk, nagyon kényelmetlen lesz az élet, és a korábbi személyiségünkhöz rendelt kapcsolataink, amilyen a párkapcsolatunk is, talajt vesztenek. Habár a hétköznapokban el fog működni, eladminisztrál egymással a szülőpár, rendezi a családi életet, de a valódi kapcsolat köztük elillan.

Babaprojekt, avagy hogy kerül a csizma az asztalra?

Teljesítményközpontú világunkban gyorsan teret nyert a munka világából érkezett kifejezés:  belekezdünk a babaprojektbe… És higgyük el, a szó cipeli magával ismert jelentését, tehát ez egy munka, szigorú szabályokkal, komoly háttérmunkával, folyamatos monitorozással arra nézve, hol tartunk, mik az eredmények. A szülőpár lealacsonyodik egy munkatársi szerepbe, lesz egy projekt vezető és egy projekt asszisztens, magukat is, egymást is éles kritikával figyelik, jól dolgoznak-e, viszik-e előre a projektet, halad-e minden a tervek szerint?

A közös feladatok, a vállvetve munkálkodás kiépít egy hatékony párost, de ez nem elegendő a boldog párkapcsolathoz. Amikor dolgozunk, amikor feladatokat oldunk meg, akkor minden szálat a kezünkbe akarunk tartani, uralni akarjuk a helyzetet és a velünk együtt dolgozókat is. Ha projekt a gyermeknevelés, ha projekt a családi élet, akkor egymás kritikus főnökei és beosztottjai leszünk. Közben azonban nem csökken a vágyunk, hogy legyen terep, ahol önmagunkért szeretnek, ahol nem a teljesítmény számít, csak a puszta létezés, ahol hibázni is lehet. Ha minderre nincs a családban lehetőség, ha a párkapcsolat már nem ez a tér, akkor nem marad más, mint lemondani a boldogságról, vagy a boldogság felkutatása valahol máshol. Mindkettő meglévő kapcsolatunk végét jelenti.

Csak a családomért élek

Könnyebb magunkat meghatározni, ha azt mondjuk meg, kiért élünk, mintha azt akarnánk kifejezni, kik vagyunk. És könnyebb a hibáinkat is elnézni magunknak, ha azt mondhatjuk, mindent a gyermekeimért tettem, ha hibáztam is, nem a magam örömére tettem, mindig csak a családom boldogságát kerestem.

Ha a saját boldogságunkat nem keressük, ha a saját örömöket méltatlannak érezzük egy édesanya vagy édesapa szerephez, akkor senki nem tud nekünk örömet szerezni és az elkeseredett próbálkozások is elmaradnak idővel. Párunk beletörődik, hogy ő már nincs hatással ránk, veszélyes páros-magány áll be, ami éppen azt a családot zilálja szét, melyért az életünket, önmagunkat akartuk feláldozni.

Bizonytalanság van e mögött a viselkedés mögött: tudunk-e valóban jó szülők lenni, nem vétünk-e nagy hibákat? Éppen ezért, ha nem elérhetetlen célokat támasztanánk házasságunk és szülőségünk kapcsán, sok örömben lehetne részünk, és büszkén nézhetnénk a tükörbe nap mint nap. De ehhez tudni kell, mire vagyunk képesek, hol vannak a határaink, és azt is, hogy mi okoz nekünk örömet. Továbbá értéknek kell tekintenünk az emberi boldogságot, és elhinnünk, hogy az olyan sugárzó, hogy jól érzi magát benne mindenki, aki a közelünkben van, a párunk és gyermekeink is.

Nem a tippek, trükkök, hanem a tudatosság segít

Ma már közhely, hogy a szülőknek önálló és páros programok kellenek, együttlét gyermekeik nélkül, de valódi változás nem attól fog bekövetkezni, hogy rászorítjuk magunkat a rendszeres „kényeztető” programokra.  A megoldás az önismeretben és a tudatosságban van, és ez nem könnyű terep. Ennek megszerzése elvárja azt is, hogy a saját szüleinkre ránézzünk felnőttként, hogy az ő viselkedésüket értsük, értelmezzük, felismerjük, mi az, amire ők adtak mintát saját szülőségünkben, és kimondjuk, attól, hogy ezt láttuk, még csinálhatjuk másként.

Ahogyan a saját gyermekkorunkkal és szüleinkkel való tudatos szembesülés nem úszható meg, úgy az sem, hogy tisztába kerüljünk azzal, mik a vágyaink, milyen az az élet, amelyben jól tudjuk érezni magunkat – és ezt kommunikálni is tudjuk. Van a szociális kapcsolatoknak egy nagyon szerencsés működési elve, mégpedig az, hogy örömet akarunk szerezni egymásnak. Mély emberi igény ez, de ez csak akkor fog jól működni, ha tisztában vagyunk igényeinkkel és respektáljuk saját igényeinket éppen úgy, ahogyan társunkét is.

Elhidegüléstől való félelmünkben ne essünk át a ló másik oldalára, ne rettegjünk előre attól, hogy a mama-papa megszólítástól végleg elvész a nő-férfi mivoltunk. Ha nem lecseréljük a szülőszerepre korábbi személyiségünket, hanem kiegészítjük azzal, akkor nem kevesebbek, nem mások leszünk, hanem többek. Ha nem bújunk el a szülőjelmezbe, hanem megőrizzük saját, egyéni arcunkat is, sokat nyerhetünk. Családunkban mindenkinek önálló, autonóm személyisége lesz, nem csak relációk, gyerekem, szülőm, párom, hanem sok „én”, akik egy csodálatos együttműködésben „mi”-t alkotnak. Párkapcsolatunkat pedig nem leterhelik az élethelyzetek változásai, hanem feltöltik, színesítik. Mert nincs abban semmi furcsa, ha korábban egy férfit szerettünk, most pedig egy apát is, ha mi magunk már nem csak vonzó nők vagyunk, hanem izgalmas, inspiráló anyák is.

Szólj hozzá Te is!