Ritka jelenség a lakásokban az ezüstszín, az igazi, a valódi ezüstszín. Nem a nikkel, az alumínium vagy az acél színe. Az alig tükrös, homályos holdszín, ami feketére sötétül, és közben a zöld, a barna valamennyi árnyalatát megcsillantja. Titokzatos, mint a Hold.
Mint amilyen ez a tapéta is, például. Ami cáfolja is rögtön, hogy az ezüst csak hideg lehet: a kristályokon megtörő gyertyafényben, krémszínnel díszítve, cseresznyefaszín asztal mögött épp kellően hűsíti a szobát. Olyan finom, olyan elegáns… A selyemfény jól áll az ezüst színnek, valahogy olyanná teszi a falat, mintha valami láthatatlan kezdődne mögötte, tó csobogna, holdsugár-ösvény nyílna a fák között. Csak épp nem látszik az ezüstszínű, homályos üvegfalon át.
Ez a tapéta egyébként szép és elegáns, de épp ezért vigyázzunk: tér kell hozzá és megfelelő bútorok, különben nevetségessé, túlzóvá, ügyetlenné válik.
Az ezüst a fürdőszobában is jól mutat. Hűvös, gazdag, tiszta. Olyannyira hűvös, hogy szinte olyan érzés, minta lefagynának az ujjaink végei, megfájdulna a csuklónk, könyökünk, ha hozzáérünk. Jeges, kemény, kíméletlen, és szép. A matt felületek nem tükrözik vissza a fényt: még ennyivel sem állnak velünk szóba.
Van valami régies hatása. Dacára a kifejezetten modern, letisztult vonalú mosdókagylónak, teljes természetességgel simul a faragott ókék kövek közé. Mintha régebben állna ott, mint mi élünk.
Ez pedig egy ezüst takaróval borított ágy, fehér, ezüstfényű hálószoba. Vajon mitől hívogató, ha ennyire hideg? Még a függöny is olyan fehér, hogy szinte fája szemnek, az ablaktábla kemény és csillogó, az ágy szinte üres, a felülete tökéletes és szögletes. Mégis: ha ránézek, azonnal bújnék az ágyba aludni egy hatalmasat.
Ide nem kell virágcsokor, gyertyácska, lámpácska, mókuli és plüssnyúl. Így, tisztán, fehéren-ezüsten, tökéletesen pihentető hálószoba.