„Vedd az öledbe a babát, ringasd, és megnyugszik” – beszélgetés dr. Bagdy Emőkével

Missziója, hogy minél többünkkel megismertesse, hogyan működik az emberi lélek. Megszervezte a Szülők Iskoláját és a Pedagógusok Akadémiáját, hogy megmutassa a nagyoknak, mit éreznek a kicsik. Dr. Bagdy Emőkével beszélgettünk arról, hogyan neveljük a gyermekeinket.
– A porosz rendszerű nevelésen alapuló kultúra szinte beégett a köztudatba, még a gyermekekkel foglalkozó szakemberek egy része is elkötelezett aziránt, hogy már a korai időszakban is egyfajta rendszert kell kialakítani, amiben mi határozzuk meg, hogy a gyerek mikor eszik, mikor alszik és mikor játszik – mondja. – Ez a szülőnek kedvező nevelési rendszer, a felnőtt kényelmét követi. Azt mondja a szülőnek, ahhoz, hogy nyugodtan tudj aludni éjszaka, hagyd a gyereket sírni, hadd szokja meg, majd abbahagyja. Megtanulja, hogy ez a rend: el kell aludni, csöndben kell maradni.

Ez a nézet hosszú időn át keményen tartotta magát, ma is tartja még, miközben az elmúlt három évtized forradalmi változásokat hozott a gyermeknevelésben. A kutatások és a megfigyelések olyan új szempontokat mutattak meg, amelyektől csak ámulhatunk. Kétségtelen, közelítettek az etológiai szempontokhoz is, figyelembe vettek olyan összehasonlító vizsgálatokat, amelyek azt nézték, milyen az emlősök utódgondozása, milyen hasonlóságok fedezhetők fel az emberszabású majmok kultúrájában és az újszülöttel, kisdeddel foglalkozó emberi nevelőkultúrával.

Tudom, lesz, aki most összerezzen, hogy az ember Isten teremtménye, egy olyan lény, akit nem lehet az állati viselkedés mércéjével mérni. Osztom a véleményt, hogy az ember különleges teremtmény, a legmagasabb szintű az élővilágban, de a törzsfejlődés törvénye elől nem térhetünk ki. Az elevenszülő élőlények világában az utódok különböző érettségi szinten jönnek világra, és be kell látnunk, hogy az ember a legelesettebb. Két éves koráig minimális szinten sem képes a saját szükségleteit kielégíteni. Ezért úgy tekinthetjük az embergyereket, mint aki valójában az emberi világ követelményei szempontjából koraszülött és magatehetetlen, és ezért pótolni kell az intrauterin létet. Mindenki tudja, mennyire hálás a baba minden emberi megnyilvánulásért. Vedd az öledbe, sétálj vele, ringasd, és megnyugszik. Ősi tapasztalatok ezek.

Ha az ősi gyereknevelési tapasztalatokhoz folyamodunk, akkor látjuk, hogy az ősi magyar falusi kultúrában a hordozás, az ölben levés megszokott dolog volt.  Felkötötték magukra, a mellükön hordozták a babát, és akár mentek kapálni az asszonyok. A csángó kultúrában a baba a mamára vagy családtagra kötve alszik, eszik, létezik, úgy, hogy szinte kiságyat sem ér. De mehetünk messzebbre is, a tahiti kultúrában fél éves koráig a gyereket le sem teszik. Megszületik, és attól kezdve, hogy a rossz szellemek ne ártsanak neki, nem teszik le. Kézből kézbe jár, mellkasról mellkasra fektetik, hátról hátra helyezik. Az egész rokonság összefog, és magukon hordozzák a gyereket.

Tehát az ősi kultúrák természetes gyermek és utódgondozási szokásai, valamint a törzsfejlődésben a magasabb szintű emlősök utódgondozási szokásai hasonlóak. Az utóbbi harminc év sűrítette azokat a tudományos megfigyeléseket, amelyek alapján meg tudják állapítani, hogy különböző gyermekgondozási körülmények között milyen lesz a gyerek idegrendszere, szociális kapcsolatvilága, mennyire lesz extrovertált, nyitott, vagy esetleg elzárkózó, befelé forduló. Közben kialakult az intrauterin, (méhen belüli) fejlődést követő pszichológia is, amelyben már új vizsgálóeszközök, például ultrahang-diagnosztika, álltak rendelkezésre, amely már nyomon tudta követni az anya viselkedésének a gyermekre gyakorolt hatását. Így tudtuk meg azt például, hogy a pocaklakóval való kapcsolatfelvételben a babának küldött pozitív gondolat is örömhormon termelését indítja el az anya szervezetében, és endorfin fürdőbe helyezi a babát, aki ebben rendkívül jól érzi magát. Tehát a kapcsolat tulajdonképpen két sejt egyesülésének pillanatától elkezdődik.

Tudjuk, hogy van sejtmemória, a sejt mindent, ami vele és az egész organizmussal történik, magába a DNS struktúrájába foglalja, ezért minden tapasztalat, a sejtszintű is, belejátszik abba, hogy milyen lesz a magatartásunk, egészségünk, milyen folyamatok alakulnak ki a szervezetünkben. Mert a szervezet olyan, hogy van egy működési lehetőség benne, ami hozott, ezt a korai tapasztalat rögzíti, mintegy „öntőformába” zárja, így lesz belőle bevésődés. Végtelen lehetőségekkel születünk, de csak az fog realizálódni, ami megkapja a kulcsingerét. Akkortól lesz belőle életre szóló bevésődés, imprinting. Arra jutottak, hogy három tényező nagyon fontos, és ezt nevezzük a kötődő nevelés szent hármasának: a hordozás, az együttalvás, és az igény szerinti szoptatás. Ez a szülői igénytől elfordulva most a gyerek igényeihez alkalmazkodik.

Ezt csinálták az ősi kultúrák is, nekünk viszont újra meg kell tanulni, hogy mi az, amire szüksége van a gyereknek. Ez az intrauterin kapcsolatfelvétellel kezdődik, olyan gondolatok küldésével, amelyek érzelemmolekulákat indítanak el. Ezért az anya stresszkerülő életmódja fontos azért, hogy nem küldjön stresszhormonokat, és a baba éppen kialakulóban lévő idegrendszerét ne károsítsa. A stresszel telített életben élő, a kilenc hónapot végigdolgozó, anya olyan módon küldi az alapingereket, mintha ez volna a természetes, ezt mintázza a gyerek idegrendszere is. Ezért nem csodálkozhatunk, hogy nagyon sok a feszült, hiperaktív, figyelemzavaros, magatartászavaros gyerek.

Nekünk felelősségünk van már az intrauterin kapcsolatért is. És bizony az apa is számít. Tudjuk, hogy az édesapa hangja eljut a pocaklakóhoz, aki már akkor hall hangokat amikor még a hallóapparátus nem alakult ki, mert bőrhallása van.  Számára a hang jelzi, hogy nincs egyedül.

Amikor megszületik a baba, akkor is nagyon meghatározó, hogy az első találkozáskor van-e bőrkontaktus, vagy sincs. Hogy a baba rögtön a mamára kerül-e, mert akkor egy olyan idegrendszeri imprinting keletkezik, ami segít abban, hogy az anyának az úgynevezett anyai ösztöne kialakuljon. Ugyanis a baba a kulcsingere az anyai ösztönnek. A babának jó az, hogy hallja az anya  szívritmusát, az anyának, hogy érzi a baba illatát. Az úgynevezett kötődő kultúra azt mondja, hogy elő kell segítenünk a gyermek egészséges kötődését. Félre kell tenni olyan tévhiteket, hogy elkényeztetjük, ha felvesszük, ha magunkon hordjuk, ha magunk mellett altatjuk a babát.

– Sokan óvják ettől a szülőket, mert úgy vélik, a baba folyton sírni fog, hogy vegyék fel, nem lehet átszoktatni a saját ágyába, és túlságosan szorosan fog kötődni az édesanyjához.

– A Károli Gáspár Református Egyetemen folytatott vizsgálataink is megerősítik, hogy különösen az első életévben a napi három óra hordozásnak az idegrendszeri fejlődés szempontjából, az baba-szülő közötti kapcsolat szempontjából nagyon jótékony hatású. A kicsinek szüksége van arra, hogy érezze, szeretik, testen van, védelemben van. Megéli, hogy fontos vagyok, gondoskodnak rólam. Ezzel sejtszinten programozzuk bele, hogy jó élni, fontos a világnak, hogy bízzon abban, hogy ő szeretni való.

A testi izomzatunkhoz hasonlóan lelki izomzatunknak is ki kell fejlődni, és azt ilyen élmények edzik. Testkontaktusban lenni, minden pillanatban érezni, hogy számíthatok valakire, tapasztalni, hogy nem vagyok egyedül a világban. Mikor ez a képesség már egy éves korra eléggé kialakult, akkor a gyerek maga fog lekéredzkedni a hordozásból. Már csúszni-mászni akar, de csak akkor meri elhagyni az anyát, ha valóban eléggé biztonságban érzi magát. Az sem igaz ám, hogy amikor valaki igény szerint szoptat, akkor úgy minden nyikkanásra szoptat. Az úgy van, hogy a gyerek életében a mama nagyon intenzíven van jelen – nem takarít vagy telefonál közben -, és megtanulja, hogy a baba már sírással jelzi, ha éhes, és mással, ha unatkozik vagy fáj a hasa. A szoptatásban is kialakul egy ritmus, egy harmonikus, egymásra figyelő, egymásra rezdülő anya-gyerek kapcsolat alakul ki.

Azután az együttalvás. Édesanyám, aki Hollandiában járt iskolába, mesélte, hogy ott a parasztházakban hatalmas ágyak voltak, és sorban megvolt az ágyon a családtagoknak a helye. Az ősi kultúrákban az emberek nem voltak az állatoktól sem elválasztva, azok melegítettek, belehelték a légteret. A testmeleg sugárzása, hihetetlen biztonságot ad az élőlényeknek, a baba mélyen és nyugodtan alszik, ami szintén fontos a fejlődése szempontjából. Amikor pedig már annyi idős, hogy a hordozásból is lekívánkozik, akkor fokozatosan át lehet szoktatni a saját ágyába. Először a nagyágy mellé húzott kiságyba kell áttenni, de úgy, hogy elérje az anyuka kezét. Így lehet fokozatosan elengedni.  Az én saját kutatásaim azt igazolják, hogy aki a kötődő nevelést követi, az a gyerek sokkal nagyobb biztonságban érzi magát a világban.

– Az újszülöttet várják a szülei, nagy a készülődés. Mégis azt látjuk, hogy már az 5-6 éves gyerekek között nagyon sok a boldogtalan. Belefáradunk a szülői szerepbe?

– A társadalmi értékrenddel van baj, én ezt nagyon sokszor elmondtam, és nem győzöm hangsúlyozni, a nembeli értéket kell hangsúlyozni és értékelni férfinél és nőnél egyaránt. A nőnek a nembeli lényege, amiben páratlan, hogy egy új életet tud kihordani, táplálni. Ezt kellene a nőben elsősorban értékelni, és nem azt, hogy meg tud-e felelni a férfi értékrendű világ követelményeinek.

Mert ma kettős követelményrendszerben élünk, ebből jön, hogy a nő nem találja a helyét a világban. Az anya visszakívánkozik a baba mellől oda, ahol őt értékelik, és a babát, akinek az egészsége, boldogsága, a mamán és a családon múlik, otthagyja és visszamegy idejekorán dolgozni. A két szerepnek pedig nem lehet egyszerre megfelelni. Akkor már egy ingadozó ember lesz, beleépül a konfliktus, hogy a gyerekem vagy a munkám, és ebben a helyzetben a gyerek jár rosszul. A fészekmeleget, a személyre szóló odafigyelést, gondozást legfeljebb a nagyszülő tudja megadni, de lehet, hogy ő is dolgozik, és nem ér rá erre.  A szülő önhibáján kívül szétszakad, hajszolt, ezért boldogtalan, lesz.

Ezzel nem azt mondom, hogy egy nő csak anyuka lehet. Hollandiában például, amikor egy nő szül, elfogadják, hogy pár évre ki fog esni a munkából. Tisztelik, elismerik, és amikor úgy dönt, hogy visszamegy, akkor visszasegítik. Általában pár évig otthon vannak a mamák, nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott a gyerekük. Amikor majd óvodába adják a kicsit, akkor részidőben mennek vissza, és szépen belenő a szakmai világba, és eldönti, hogy vált-e nyolc órás munkaidőre. Az az igazi női szabadság, hogy valaki eldöntheti, hogy akar szülni vagy nem, és eldöntheti, hogy mennyi időt akar a gyerekével otthon tölteni.

– Hogyan tudunk magunkon segíteni, ha már ebben a feszítésben élünk…

– Minél több családtagot kell bevonni a feladatokba. Volt nemrég Erdélyben egy konferencia a generációs konfliktusokról, és kiderült, hogy óriási a szakadék, eltérőek a nevelési elvek, sok a konfliktus, nincs nagycsalád. Pedig a gyerekeknek részesülniük kell abban a különleges szeretetben, amit csak a nagyszülő tud adni. A jelenlét, az odafigyelés, és a szerető elfogadás a titok.

– És ha elrontottuk, tudunk javítani később?

– A legkorábbi kapcsolatok hiánya nem pótolható. De nincs végzetes helyzet, mindenen lehet segíteni. A korai rossz kapcsolati minták pszichoterápiával felülírhatók. Tudom, hogy így van, ezért felelősséget vállalok. Csak nem lehet pszichoterápiára küldeni egy nemzedéket. A mai emberek érzelmileg, kapcsolatilag analfabéták. Ezért hoztam létre a Szülők Iskoláját, a Pedagógusok Akadémiáját. Hogy akik a gyerekkel vannak, tudják, hogyan működik a lélek. Ami jó a gyereknek, az jó a felnőttnek is.

Rengeteg dolog tanulható. Az új egészségpszichológia azt mondja, ha nem kaptad meg a szüleidtől, otthonról nem hoztad magaddal, akkor majd most megtanulod, és tudatosan alkalmazod, mert tudod, hogy ez a jó. Aki tudja, és nem csinálja, felelős érte. Beszélgetni kell ezekről a kérdésekről barátokkal, a többi szülővel. Meg kell osztani a tapasztalatokat. Ma már a szakirodalom is elérhető, gyakran ingyenesen, akár az interneten is. Nem találkoztam még olyan szülővel, aki ne azt szerette volna, hogy a gyereke egészséges és boldog legyen. Az a kérdés, hogy mit tesz ezért. Ha készen áll arra, hogy változtasson, akkor tanuljon.

Bródi Emília